Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mindennapjaink

2017.07.18

2017. Július 17.

Csaba ma így: „Tudod anya, hogy az ÖRDÖG szóból ki lehet rakni, hogy gödör?”

Eszembe nem jutott volna, de mennyire igaz! És egészen jó allegóriája a mai elmélkedésemnek.

Ma azt kérdezem magamtól, miért különülök el az emberektől? Miért van az, hogy a fészen sok-sok ember felém se néz, és hiába is kérdezem, nem mondják meg mi bűnt követtem el, amiért bármit teszek ki az oldalamra, nem olvassák és bármit írok, reagálok az övére úgy tesz, mintha nem is szólaltam volna meg? Mások meg? Vannak olyanok is, akik  kidobtak, mint nagytakarításkor a limlomot.

Üsse kavics kicsikéim! Üsse. Az a te életed.

A buszra várva egyedül állok. Kissé távolabb beszélgető csoportok. Jókat nevetnek. Vagy épp morgolódnak. Szidják a buszt, az időt, vagy a rendszert. Igazából nem tudom miről van szó. Nem is érdekel.

Körülöttem érik a csend.

A házunk felé visszabámulok.

Várom Őt… aztán lelki szememmel látom, hogy kilép a járdára Enikő. Felsóhajtok: nem kési le a buszt… Jön.

Néha hozzám lép Csaba. Átölel, és azt mondja: „Szeretlek.” Aztán megy tovább.

Szeretlek és is kisfiam.

Ha nem lenne Ő, az életem egyik legnagyobb Csodája, akkor elsorvadtam volna már. Számolom, kik azok, akik szerethetnek még.

Két kezemtől nem kell több.

Számolom és nyilvánvaló, hogy ők összesen, egész életükben nem mondták nekem annyiszor, hogy „szeretlek”, mint ahányszor Csaba nekem egy hét leforgása alatt.

Csaba sétálgat, ő nem tud soká egyhelyben állni, engem meg tovább dajkál a magány.

Békén hagy a világ.

Jó ez így.

Magamba mélyedhetek.

Megélhetem belső létezésem.

Gondolataim zavartalan zuhoghatnak.

Elmélkedhetek az évek alatt megcsappant szenvedélyeim fölött.

Már csak egy szenvedélyem maradt a többi lekopott.

Az emberséges, igazságos élet. Az kellene. Látni, hogy embertársaimmal együtt mi itt ezen a Föld nevű bolygón, nem rabszolgának születtünk, aki a városon túlra elvétve jut.

Ahogy Petőfi írta:

„Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!”

A többi már nem is fontos. Csakhogy ezt, 1847 januárjától se voltunk képesek elérni. Mi több! A bőség kosarát eldugták, és a hozzánk hasonszőrűek fiaiból álló TEK őrzi, a jog asztalát olyan magasra emelték, hogy a lábait is alig látni, és a szellemi ragyogást éppen mostanában veszik ki a szegények kezéből.

Pedig ez a minden. Ez a valódi szeretet. A tudás, a megértés, a mértéktartással kézen fogva.

Mindenkinek megadatik, hogy naponta szembe nézzen önmagával. Ha máskor nem, hát este, éjszaka, amikor ágyba kerül, és még mielőtt elalszik, tetőtől talpig végig tekinthet önmagán. Nem kell hozzá tükör, se fény.

A szív zenéje szóljon csupán.

Nincs értelmetlen rohanás, csak napi számadás.

Csaba ma azt kérdezte: „Tudod anya, hogy az ÖRDÖG szóból ki lehet rakni, hogy gödör?” Eszembe nem jutott volna! De egészen jó jelképe lett a mai elmélkedésemnek.

CSAK HUMOROSAN! smiley

2015. augusztus 13., 4:46

Néhány dolgot csak humorral, jót derülve lehet túlélni.

Tegnap óta röhögök. laugh

A NEM ÁRTÁS MŰVÉSZE

Lehetne sztorizgatni tudattalan ártásokból (mert a nem ártás tudása is művészet) egy-két sztorit mondok, egy állítólag nem buta emberrel a főszerepben:

A beteg 3 órát vár a dokira, aki "jaj, elfelejtettem magát"-tal robog a vizsgálóba, délután 2 órakor. Végig méri a beteget, aki egyébként is, de a hőségtől még inkább elgyötört, és azonnal megállapítja, hogy minden baj okozója a beteg kövérsége. A beteg állítja, hogy nem eszik sokat, nem rabolja ki a hűtőt éjszakánként, és meggyőzésként hozzá teszi, hogy pl aznap még egy falatot se evett. Mire a doki ráemeli vidám barna szemét és azt mondja: NA, EZ EGY JÓ KEZDET! .. surprise

CSAK, HOGY A KOMMUNIKÁCIÓ EGYÉRTELMŰ LEGYEN

Azt kérdi tegnap tőlem a Dániel doki, hogy mi más betegségem van még. Mondom: a bőröm, az kifehéredett. Mikor? Nézett rám csodálkozva. Mondom a kisebbik fiam születése után cirka 19 év leforgása alatt lettem teljesen fehér és most már a szempilláim fehéríti.

Rám néz, szemében minden részvét nélkül, látszik, hogy hitetlen Tamás. És mondja is: A szemöldöke festett?  Nem, az még eredeti - válaszolom. Mire ő: Akkor még nem teljesen fehér.

Nézem, és próbálom felfedezni  az áldott jó lelkét úgy mondom: Hát igaz, ami igaz, a szemem se piros, még nem vagyok albínó.

devil

Bosszúból a vizsgálati lelet végére ezt írta (szó szerint idézem):

"A panaszok résztét valósziíüleg  nem szervi baj okozza. Ennek diferenciálása ideggondozói viszgálat során javasolt."

Meg is mondtam neki, hogy ejnye doktor ezt nem kellett volna oda írnia, mert ezzel most az egész orvostársadalom  előítéletes lesz velem. Erre azt válaszolta mosolyogva, hogy azért nem mondta meg a vizsgálat elején, hogy ez a véleménye rólam, mert akkor rávágtam volna az ajtót és ő kénytelen lett volna azt írni a papíromra, hogy nem tudta elvégezni a vizsgálatot,. mert a beteg idő előtt távozott.

laugh

(a vakbelem is röhög cheeky)

Közölte, hogy a bőrgyógyász nagyon buta volt, amikor az ételallergia vizsgálatnál a vérből kérte kimutatni a helicobacter IgA és IgE cuccokat, mert azt vérből nem lehet (nem tudom mit látok akkor a leleten?) És egyébként se létezik tejérzékenység, mert micsoda dolog az más élőlénynek a tejét szopizni!? Ezt egyik állat se teszi. A zebra se szopja a zsiráfot. Na.

És az egyenlítőnél ha egy négernek adunk egy pohár tejet azt azonnal kifossa, mert nem bírja a tejet, tejérzékeny. De nem gond, mert pancsol a D-vitaminban, és az eszkimó, akinek csak az arca van ki, az nem tejérzékeny.

És hagyjuk már ezt a tejérzékenységi mániát. (Nem én akartam, egy szakorvos küldött hozzá, de mindegy na.) Vegyek rá gyógyszert a gyógyszertárba.

yes

Még mielőtt távozott a rendelőből szólt a nővérnek, hogy azért vegyen vért a lisztérzékenység megállapításához (hónapok kérdése az eredmény érkezése - szúrta hozzá) majd visszafordult és jóindulatúlag azzal biztatott meg, hogy meglátja, ha betartja a glutén mentes diétát, még a bőre színe is visszatér! surprise

Én meg rémülten, reménykedve azért:

- De ugye mindenhol egyszerre tér vissza a pigment, mert semmi kedvem ismét 19 évig foltosnak lenni!?

devil

Szó nélkül (köszönés nélkül) magamra hagyott a nővérrel.

Tegnap óta röhögök. laugh

Mindezek után elolvastam kicsit sem bürokratikus, kicsit se jogi kiskapukkal teliszórt világunkból egy pályázati felhívást civil szervezetek számára....

EGY PÁLYÁZATI FELHÍVÁS ELSŐ SORAI:

"Nemzeti Együttműködési Alap Tanácsának döntése alapján az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő (a továbbiakban: Alapkezelő) az egyesülési jogról, a közhasznú jogállásról, valamint a civil szervezetek működéséről és támogatásáról szóló 2011. évi CLXXV. törvény (a továbbiakban: Civil tv.), a Nemzeti Együttműködési Alappal kapcsolatos egyes kérdésekről szóló 5/2012. (II.16.) KIM rendelet (a továbbiakban: NEAr.), az államháztartásról szóló 2011. évi CXCV. törvény (a továbbiakban: Áht.), az államháztartásról szóló törvény végrehajtásáról rendelkező 368/2011. (XII.31.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Ávr.), valamint az európai uniós versenyjogi értelemben vett állami támogatásokkal kapcsolatos eljárásról és a regionális támogatási térképről szóló 37/2011. (III.22.) Korm. rendelet a fejezeti kezelésű előirányzatok kezeléséről és felhasználásáról szóló 84/2013. (XII. 30.) EMMI rendelet (a továbbiakban: Fejkez. rendelet). alapján nyílt pályázatot hirdet civil szervezetek támogatására.

FIGYELEM! Jogszabályváltozás esetén a pályázati kiírásban foglaltak módosulhatnak..."

 

Hoppá!!!! Pontosan hány jogszabály is változhat az elbírálók kénye-kedve szerint?no

7 vagy 8 ? Ó jaj nekünk!

De én továbbra is + vagyok, nehogy lehúzzam a többieket.cool

 

parhuzamos-vilagokban-letezunk.jpg

2015. augusztus 5.

Nehéz beszélni, akarom mondani… írni erről. Arról, ami a hétvégén velem történt.

Még a beszéd hagyján, mert olyankor az ember elhadarja, mimikázik, mutogat. De írni? Megírni? Hát, az, egy másik világ. Hogy a szavak pontosan ott legyenek, ahová valók, ahol majd hűen tükrözik a valót.

Egyetlen mondat is sokat tud mondani, de most nem leírható vele, hogy az élet, megremegett bennem.  Bizonytalanabbá vált, mint volt. Hogyan mondhatnám el a kettősséget, amit átéltem? Mintha lenne egy másik világ, és az az Ildikó és én, aki most írok, mintha helyet cseréltek volna egy rövid időre.

Az, aki most vagyok és magamat régóta itt tudom, az az Ildikó valahová elment, nagyon távolra, vagy csak teret váltott… vagy kilépett az időből… vagy egy párhuzamos dimenzióba töltött – anya szerint - körülbelül öt percet.

Az egy másik Ildikó volt, aki az édesanyám mellkasán gyermekként zokogott, és azt mondta (anya meséli, mert erre én nem emlékezem, hogy úgy sírtam, annyira keservesen, ahogyan régen gyermekkoromban hallott sírni csak), nagy baj van anya, mert nem emlékszem, hogy kerültem ide. Anya legnagyobb rémületére, csak forgattam a fejem és csodálkoztam, és hiába csókolt Csaba. Rá se emlékeztem. Anya elmondása szerint Csaba azt kérdezte, hogy Enikőért sírok-e vagy ez most más, azt feleltem ez más. Állításuk szerint az az Ildikó rácsodálkozott erre a világra, ismerős volt, csak valahogy másként. Nem emlékezett, hogy van anyának szederbokra, és hogy szedret szedtünk, hogy befőzésre előkészítettem, hogy vacsorát adtam Csabának és anya szomszédasszonyának.

Anyukám azt mondta az egész akkor kezdődött, amikor a konyhaasztalnál gyöngyhímeztem, és azt mondtam, hogy nagyon fáj a hátam, a nyakam, mire ő elkezdte masszírozni (de én erre se emlékszem) azután öt percig tarthatott az emlékezet vesztés, majd hirtelen visszatért a másik Ildikó, vagyis én, és most már mindenre emlékszem, kivéve azt az öt percet.

Pénteken este történt, de még ma is beleszédülök, valahányszor rá gondolok.

Valamelyik nap egész éjszaka ezt elemezte az agyam. Piszok rossz volt félóránként erre ébredni. Alig aludtam valamicskét akkor, ahogyan pénteken éjszaka se sokat, a kórház „fektetőjében”.

parhuzamos-vilagok-rovasirasos-felirattal.jpg A rovásírás: "Hamarosan érkezés"

2015. Július 13.

„Csak nem képzelted… ?!”

Szombat óta ez cseng a fülembe és ismétlődik, és erősödik, amikor apróságokban is azt érzem, senkinek nem számítok. Mint az a jósnő-látnok vagy mi, aki a világért aggódva egyszer csak a fejemhez vágta, hogy mit kínlódok én a halott lányom miatta, amikor emberek milliói éheznek világszerte… polgárháborúk dúlnak… és még a méhek is kihalóban vannak! Puff neki!

„Csak nem képzelted… ?!”

Ezt mondta… van folytatása a mondatnak. Ha van valaki, akinek terhelt sorsa volt, az éppen ő. Verekedésig italozó férj, futva menekülés, idegileg terhelt gyerekek, nélkülözés, amikor semmire nem jutott és csak a gondok maradtak… akkor az ő. Aztán ahogy én látom az ő életét így kintről: kapott egy második esélyt, összetalálkozott gyerekkori barátommal, akivel néhány éve most már együtt élnek.

Kicsi a világ – szoktuk mondani.  Akkor ismertem meg, amikor a kisebbik gyerekét hordta iskoláról iskolára, mert sehol nem felelt meg.

„Csak nem képzelted… ?!”

Az ember, legalább is én, jó akarok lenni. Ha rossz vagyok fenyítést kapok önmagamtól, és jobb akarok lenni, ha jóságot érzek a szívemben. Olyankor semmiképp nem szeretnék visszalépni.

Szombaton azonban nem léptem, hanem egyenesen  zuhantam.

Rettenetesen szégyellem magam, amiért hagytam, hogy a dolgok visszarántsanak.

Kiabáltam. És ... [crying] -tam

Aki kiabál, annak ugyebár nincs igaza – szoktuk ezt is mondani, de nekem akkor már egy szikrányi türelmem nem volt.

Magamon kívülre kerültem egy-két pillanat alatt, és amikor lelkem visszatért a testemben csak keserűséget és szégyent érzett.

Ó Istenem! Meddig kell vezekelnem ezért?

Bocsássatok meg!

Történt pedig már van egy éve, hogy egyik ismerősöm, akivel jó pár évig együtt nevelődtünk, külföldi munkájából itthon volt, találkoztunk,  aztán sírt, amikor elmondtam Enikő történetét.  Mindenképp segíteni akart. Nagyon jólelkűnek ismertem, bár olyan ember, aki az embert és a világot csontvázként látja, úgy lefejti róla a bőrt, a húst és a zsigereket, hogy észre se veszi, és úgy beszél az életről, hogy igaza van.

No, de mégis! Az ember azért több mint csont és izomhalmaz! Mondtam is neki. Ó sokat beszélgettünk, hogy emlékszik nálunk mindig jobban esett neki enni és… emlékezett, hogy kapott a fenekére, ha csúnyán beszélt… no, az a nevelésem hatástalannak bizonyult.

A lényeg, hogy minden tiltakozásom ellenére, utalt 117e forintot. A számlaszámért külföldről telefonált, amikor egy elírás miatt visszament a pénzt, akkor megint telefonált és sehogy nem engedett, hiába mondtam, hogy a sors is láthatóan azt akarja, hogy ne segítsen.

Azt mondta, azért a sok jóért, amit kapott ez a legkevesebb, ha már nem ügyvéd lett… hogy segíthetne másképp?

Akkoriban épp ügyvédből volt hiány. A pesti pasi legombolt rólunk 60 e forintot, aztán elérhetetlenné vált. Bizonylat? Számla? Hogyan is gondoltam?

Nem találtam olyan ügyvédet, aki hajlandó lett volna a rendőrséggel szembe menni. Aztán Salgótarján és Hatvan között találtam egyet, aki ugyan közölte, hogy: „Előre szólok, hogy kollégát, bíróságot és rendőrséget nem perlek.” Sarkon kellett volna fordulnom. Azonnal. De csak később derülnek ki döntéseinkről, hogy helyesek vagy helytelenek.

Akkor még nem konkrétan csak a rendőrségről volt szó, hanem a szabálytalan kivizsgálás és a nyomozás hiányáról. Legomboltak ők is (az iroda) rólam 114.500,- forintot, plusz az ide-oda utazgatás költségei, aztán amikor a közigazgatási per zajlott kb. három mondatot nyögött ki az ügyvédem a bíróságon és a bírónő úgy elsodort minket, mint szökőár a matracot.

Bizonylat? Számla? Hogyan is gondoltam?

Azóta írtam az Igazságügyi Miniszternek… nincs jogosultsága a rendőrséget felülvizsgálni.

Azóta írtam az ORFK-nak, hogy szabálytalan volt a kivizsgálás, de mint a falra hányt borsó csak azt ismételgették a hivatalok, hogy nem találtak szándékosságra utaló jelet, holott én meg azt hajtogatom, hogy éppen azért nem találtak, mert nem is kerestek…

Ez a világ már nem nekem való?

Visszatérve a régi barátságra, jött a pénz, kifizettem belőle az ügyvédet és azt mondtam, hogy ha az ügy végére érünk, ha pert nyerek és kártérítést kapok, akkor természetesen visszafizetem ezt az összeget.

Jó hangos volt a „Nem kell!”

Tavasszal aztán anyukám egy napon azzal telefonált, hogy régi barátunk élettársa kopogott nála és kérte vissza a kölcsön kapott pénzt, és ő csak 60 ezer forintot tudott neki adni, így is alig maradt neki a nyugdíjból. A naptárba írták fel, hogy átvette a nő anyától  pénzt.

Anyukám régi vágású, ő senkinek nem szeret tartozni. Akkoriban, amikor ő nevelkedett szó se lehetett kölcsönökről, a banktól se nem még más emberektől. Ha nem volt, akkor nem volt, és ki kellett bírni. Cukrozott, vizezett száraz kenyér és csönd legyen!

Most szombaton aztán jött megint az élettárs és hát kérte szerényen, szépen a tartozás, a kölcsön másik felét. Mondtam, én nem kértem semmit. Arról ugyan szó volt, hogy az ügy végén... de annak még nincs itt az ideje. Most van a feljelentést az Ügyészségen, és ha ott se adják meg a gyerekem igazságát, akkor jön még Brüsszel.

Amikor azt mondta, hogy … „Csak nem képzelted, hogy százhúsz ezer forintot kaphatsz csak úgy, hogy nem kell megadnod?!” No, akkor szakadt el nálam a cérna, és a gyógyszerem is távolabbra gurult, mint egyébként szabad lett volna.

- Hogyan is képzeltem? Megmondom. Úgy képzeltem, hogy van barátság, van jóság, van segítő szándék, jóindulat. De tudod mit? Álljon ide a párod elém és mondja ő maga a szemembe, hogy én kölcsön kértem tőle! Ő azt mondta a barátságunkért teszi.

Őt nem érdekli, hogy mi volt régen, őt csak az érdekli, ami most van és a párja nem azért dolgozik, hogy nekem adja.

Aztán még azt találta mondani, hogy … „Egyébként meg, az elmúlt hónapokban egyszer se jöttél, hogy elmeséld, mi van veled és mi van az üggyel.”

No, akkor kaptam a második rohamot, pedig már mentem Csabához, szétszedni a porszívót, mert manócskám a szobában takarított.

Menjek a támogatás fejében elpanaszolni, hogy ki akarnak készíteni idegileg a hatóságok?

Menjek panaszkodni, hogy naponta minimum kétszer kapok sírógörcsöt? 

Menjek és panaszoljam el, hogy olyankor befulladok és a szívem megállni készül, vagy ugrani ki a helyéből?  

Tukmáljam oda magam?

Menjek, amikor ha az utcán találkozunk még csak nem is köszönt. Hozzám se szólt, holott minimum egy tízessel biztosan több vagyok, mint ő. És egyébként is nem tőle kaptam a segítséget, hanem a régi barátomtól, akit elfenekeltem, ha csúnyán beszélt kicsi korában… az, ami nem volt hatékony.

Akkor ott szombaton, ettől a mondatától eszembe jutott, hogy régtől nem jön oda hozzám senki, megkérdezni, hogy vagyok. Se Etesen, se Salgótarjánban. Az elmúlt hónapokban senki nem kérdezte meg, hogyan állok a szélmalomharcommal, hogyan bírom a küzdelmet az igazságért.

Eszembe jutott, hogy mennyire jelentéktelen vagyok… hiszen nagyobb baj, hogy pusztulnak a méhek… Tényleg baj, no de hol van az ember!?

Itt, a blogom oldalain, elmesélem kínom, bajom. Itt az olvassa el, akit érdekel. Senkire nem tukmálom, akit nem érdekel, az el se kezdi, vagy abba hagyja annál a mondatnál, ahol neki tetszik. Akit érdekel, az elolvassa, akit nem, az nem tudja, és én se tudom, ha félbehagyta.

Eltűntek Enikő „barátnői és barátai”. Olyan álomszerű már minden, mintha „tán igaz se volt” lett volna minden.

Egyébként meg azt várja mindenki, hogy szépen mosolyogjak, engem érdekeljen, mi van velük, hiszen ők mégis csak a fényben, a melegen állnak, én meg az árnyékban és fagyos is vagyok, így aztán menjek én, ők Élnek.

Igen, így nagy „É” betűvel.

Hogy nem érdekel engem semmi? Nem érdekel, hogy letört vagy sem a körmük és a fodrász milyen hajat vág mostanság, meg a ruha, a cipő és a bevándorlók, meg a pártok és persze ne feledjük, hogy a pénz, ami meg mostanság Isten helyére lépett elő.

Pénzen minden kiváltható.

Meg lehet venni emberek halálát is, ha van elég belőle, és ha van eléggé lealjasult, méltóságát és erkölcsét vesztett ember. Életet is lehet menteni, de arról azért végső soron mégis Isten dönt.

Mindig azt mondtam annyit lehet csak tenni, ami még emberi méltósággal megtehető.

(Szombaton méltóságom vesztettem. Nem tudom hogyan szerzem vissza. Kiabáltam és nem lett volna szabad.)

 Az emberek számára unalmassá lettem, folyton csak emberségről, meg szeretetről fecsegek, meg az igazságról, meg hogy a bűnösnek is jobb, ha színt vall, hogy menekülhessen a lelke sok-sok szenvedéstől.

Napjaink „bölcsei” azt hirdetik, hogy a negatív kisugárzót el kell kerülni, távol kell tartani, aki panaszkodik, vagy akinek "zok" szava van.

Hát jó. Lehet így is élni. A magány is elviselhető.

Régi barátom a hétvégén haza jön külföldről, onnan, ahol állítása szerint naponta annyit keres, amennyit nekem utalt és az semmi… ő szerinte.

De engem sajnos  már nem érdekel az a régi, ósdi, elavult, megporosodott barátság, a pénzét visszakapja.

 

„Csak nem képzelted… ?!”

Igen, Ildikó többé nem képzeli, hogy aki a mételyből jött, az nem felejti el honnan érkezett.

De a hitem... a hitem azt nem engedem.

Azt nem adom!

A hitem nem adom, mert tudom, hogy igen is van még Barátság, Jóság, Segítőkészség, Megbecsülés, mert vannak még - ismerem őket – olyan emberek, akik jók, akik akarják, és gondolataikkal segítik is, hogy az igazság kiderüljön, és ez által az én édes kincsem, kicsi lányom lelke felszabaduljon és nyugodtan szárnyalhasson.

http://www.kezirat.eoldal.hu/cikkek/anyukam-naploja/-csak-nem-kepzelted...---.html

2015. Március 21. szombat (Etes)

 

Kora reggel négy felé keltem. Fáradtan. Már hetek óta fáradtan kelek. Nem tudom mi ez. Már arra gondolok, hogy az ország helyzete, a világban uralkodó gyűlölet, a közeli háborúk, a pusztítás, amit pénzért, hatalomért most egyes emberek megrendeltek, hogy ezt az állapotot, ez idézi elő. Miért ne lehetne, hiszen a kollektív tudat mindennel összeköt minket! Kevés most a vidámság, a gondnélküli perc.

Végiglapoztam élethelyzetünk a frissen lefőtt kávé mellett; Enikő lábbal tiport életét, Attila munkanélküliségét, Csaba autista létét. Kérdéseim voltak a sors felé a miértekről és a hogyanokról. Azután találomra, ahogy szoktam, kinyitottam a Titkos tanítások könyvet, a Müller-félét. Az inkarnációnál nyílt ki a 236. oldalon.

Hát ennek előzménye volt, mintha a sors akarná, hogy bizonyos időszakokban bizonyos dolgokkal erősen foglalkozz!

Pénteken, Etesre tartva a buszon, mivel nyugodtan hagyott a világ, meditáltam. Juci nénire gondoltam, aki március idusán távozott ebből a létformából és csütörtökön tettük a föld alá itt hagyott testét. Pap vezette a búcsúzást, aki arról prédikált, hogy most, miközben mi fájdalommal búcsúzunk, az „Égi” világban örömünnep van, hogy Julianna visszatért közéjük. Onnantól kezdve foglalkoztatja az elmém, hogy amikor leszületik egy lélek, akkor odafönn sírnak?

Ha nem sírnak, mert tudatosan készülnek, akkor csak egyszerűen búcsúznak?

(Bár sírniuk kellene, mert a pap szerint, létezhet lélek-megsemmisülés is, ha földi életében esetleg valaki annyira a gonosz szolgájává lett.)

Összeülnek a lelkek és búcsúvacsorán köszönnek el a leszületni készülőtől? És mikor? Akkor, amikor a következő létében az anyja méhében már elkészült lelke temploma, vagy csak a születés pillanatában?

Meghatározzák a lelkek, hogy milyenné váljon a test? Ha szülőket választanak, akkor genetikát is választanak, nem? Ha fogantatáskor már a testbe költözik, akkor az anyaméhbe töltött hónapok a köztes lét?

Amikor sorsunkban élve közelít az „Égi” világba való visszatérés pillanata, akkor csak úgy hirtelen távozunk, vagy már előtte lebomlanak rólunk az itt-tartó rétegek? És ha éberebbek, figyelmesebbek, nem ennyire szétszórtak lennénk, akkor megérezhetnénk, hogy valaki „vetkezik”?

Csak azért kérdezem, mert 2 vagy 3 héttel Juci néni távozása előtt „láttam” őt „vetkezni”. Azért írom idéző jelbe a „látom” szót, mert ez nem látvány, sokkal inkább érzések, valami különleges, valami furcsa és megfoghatatlan, valami nem megszokott, nem evilági volt.

Jöttünk már haza, a buszhoz mentünk, anya belém karolt és Juci néni ott állt a házuk végén. Mosolyogva szólt nekünk, és anya visszafelé menet be is ment hozzá beszélgetni, mert azt mondtam neki, hogy menjen be, ugyanis nem tudhatjuk, hogy meddig adatik meg ez a lehetőség.

Persze akkor nem mertem elhinni, hogy „vetkezni” láttam. Nem mertem. Most már persze tudom, hogy amit „láttam” az a készülődés volt.

Mivel képtelen vagyok hittel hinni, hogy Encsikém meghalt, nem merem azt mondani, hogy őt is „láttam” vetkezni. Inkább csak azt mondom, hogy valamennyivel az életemből való kilépésének a napja előtt (Két nap vagy két hét? Nem tudom.) rémülten öleltem magamhoz a konyhában, mert egy kérdés vetődött fel elmémben, ami úgy futott végig a testemen, mint óriástű, minden sejtemben fájdalmat okozott: „Ugyan meddig adatik meg, hogy láthatom, meddig ölelhetem még őt?”

Nem tudom, hogy megérzések ezek, melyek a jóra és a rosszra is nyitják a dimenziók kapuit, vagy az „átköltözésre” való készülődés finom megnyilvánulásai?

A japán NÓ-SZINÉSZRŐL beszél Müller Péter.

A színész már 3 órával az előadás kezdete előtt ott ül az öltözőben és meditálva készül a szerepére. Az öltöztetője 15 percenként megjelenik, nagy tisztelettel rásegít egy-egy ruhadarabot, majd távozik. Legvégül kell magára öltenie a színésznek a maszkot a tükörszobában, ahová már egyedül kell mennie.

 

Ilyen a születés is? A születésre való felkészülés? És amikor megérkezünk mindenki boldog, csak mi üvöltünk.

Ilyen a halálra való felkészülés is? Csak fordítva, amikor „levetkezünk”? És amikor távozunk mindenki sír, csak mi örülünk?

235. oldal:

 „… A tükörszoba a nagy misztérium helye. Itt veszi magára a színész a maszkját, amellyel majd tökéletesen azonosulni fog.  Innen kezdve már csak egy út vezet, kifelé a színpad felé. Egy keskeny híd vezet a játék tere, az élet felé – olyan, mint egy szülőcsatorna – amelyre, ha rálép, s mint egy születő ember, hatalmas üvöltéssel végigsodródik, már nem ő cselekszik, táncol, jajgat, kiált, hanem az a szerep vagy személyiség, akibe belevarázsolta magát…”

Szeptember 10.

 

Én már nem tudom mi ez! Mi ez, a vagyok, vagyok, ahogy a dal szól, „túl az Óperencián”?

Mintha elreppentem volna ebből a világból és mégis látszódom.

Csak töltöm itt a kiszabott időmet, már csak néhanap alkotok… nem írok, nem gyöngyhímzek, nem szövök, nem takarítok, nem főzök… iskola sincs még, csak lézengek.

Beviszem a kávét, leteszem a fotójuk elé.  Mécsest gyújtok.

Kávézzatok velem! – mondom… aztán meg… Összeroskadok.

Kell néhány perc, míg kirángatom szemem, és létem a merevségből.

Olyan ez, mintha valóban könyv volna az életünk, csakhogy én olvasatlan lapozok benne. Egy napon lehet, megbánom, de az is lehet, hogy most az unalomig az van benne: várakozás, várakozás, várakozás…

Kidobott rongybaba vagyok, akire ráömlött a zsíros leves.

Ha felnevetek valahol jöttünkben-jártunkban: Ez az! Így már jobb! – mondják, akik naponta látnak, de nem ismernek. Magamat se ismerem. Ki vagyok?

Egy kidobott, zsíros leveses rongybaba.

Nincsenek barátok, nincsenek rokonok. A szeretetet megmérik. Lehet méricskélni? Nem. A helyzet az, hogy ők már sokat hívtak, most már nem teszik.

A negatív dolgokat kerülni kell. Azt hallani most minden felől. Aki depis, aki elkenődött és nem dicsőíti a kort, a maga korrupt megalkuvásával, azt kerülni kell.

Ez most a divat.

Ha te így, akkor én is. Mehet a levesbe, aztán a szemétre!

Tengődés, várakozás. Emberek rohannak el mellettem, mintha soha nem ismertek volna. Van, aki azért nem köszön, mert megmondtam az igazat, van, aki meg azért, mert számára "láthatatlansági festékkel" kentek be engem.(vagyis: depressziós, és ilyenekkel nem tárgyalunk... elvből)

Sok nap telik...  tehetetlen vergődés. Sós vizet nyeldesek a semmittevés óceánjából.

Tudjátok, mi van? Megmondom.

Sokszor nincs más, mint virtuális létezésem képzelt színpadán próbálom visszaragasztgatni a leszaggatott díszletet, csak azért, hogy tudjam élni azt a világot, amit ti.  És nem értem, miért jó ez mindenkinek, de mivel most én is itt vagyok veletek, és hiába beszélek, hogy nem jó ez így (ti meg nem akartok "felébredni") hát muszáj nekem is úgy tenni, mintha élvezném ezt a hazugsággal bundázott létezést!

Szívesen kivonnám magam az életünk összegéből, de félek, visszaküldenek. Meg aztán Csabám – akinek mosolya minden kínt megér, az őszinte, tiszta szeretet, ami benne él, azért jó még élni – szóval Ő is felkiált, amikor annak a lehetőségét említem, hogy esetleg egyedül marad, ezért mindent meg kellene tanulnia. (Erőn felül próbálkozom, mert nekem se tanította senki, hogyan kell mindent megtanítani egy autistának, aki annyira nyilvánvalón mutatja mennyire röhejes a világ, amiben élünk.) 

Még napok elteltével is a „beszéljük meg” van, hogy akkor, azon a napon, amikor magyaráztam miért kell önállóságot tanulnia,  a szieszta közben valami iszonyatosat mondtam és „töröljük” és ígérjem meg, hogy kilencven éves koromig fogok élni! Mert, hogy szavait idézzem: „A világ legnagyobb fájdalma lenne, ha te meghalnál, mintha kést forgatnának a szívemben akkor, és olyan iszonyatos lenne, hogy én úgy ordítanék, hogy soha abba se hagynám.”

No de mit mondhatnék, mint az igazságot? Mi már nagyon jól tudjuk, hogy egyik pillanatban vagyunk, a másikban meg nem vagyunk. Nem gondoltuk volna, pedig mindenki tudja, de nem akar rágondolni, hogy akármelyik pillanat lehet az Utolsó.

 

Az álmatlan forgolódással eltöltött éjszakák, amikor lángoló házat látok, ahol kínok kínjától üvölt a lányom… és nincs többé... azok is iszonyatosak… a lábfájós, zsibbadó kezű, izzadságban úszó, két óránként a konyhába kivánszorgó testem tudata is iszonyatos.

A holt fáradt nappalok, az autizmus megoldásának rémisztő, reménytelen szelleme, a tehetetlenséggel. A széttárt karok, a „köszönhetnéd, hogy rád néztünk”, és a „ne csodálkozz, ha észre se veszünk” tudata is fullaszt. És nekem mégis léteznem, lélegeznem kell… hát megyek, és keresem az igazságot tovább, ebbe az igaztalan világban, hol egyesek mindent megúszhatnak, minden törvényt meg is szeghetnek, másoknak pedig tilos még az Élet is.

Megyek, mert Isten előírta.

 

Augusztus 10.

 

Nagy gondolkodók, életről komolyan elgondolkodók… jó megfigyelők… tőlem jóval okosabb emberek azt mondják mind, hogy az életben nincs kiegyenlítés. Csak a mesében nyeri el a bűnös méltó büntetését, csak ott győz a jó. Itt a földön a kínból tanulunk, és hogy kibírjuk kaptunk egy csepp mézet.

Tőlem azt az egy csepp mézet is elvette a sors.

Ne dőljek a kardomba (nincs is kardom), mert hát ugye itt vannak nekem a fiúk (a férj a két fiam) és itt van idős édesanyám, és nekik szükségük van még rám.

Hát igen!

Az a bizonyos „szűk”-ség, ami sokszor már-már agyonnyom, ami fojtogat, mert nincs kéz, amely leemelné hátamról a súlyt, vagy kiszabadítaná a torkomat.

Az ember nagy hazudozó. A legtöbbet magának hazudja. Megsegíti ebbe őt a pszichológia, és a társak, kik ugyanazt látják, de együtt hazudnak vele.

Rég nem nézett a szemembe senki… ahogy ő, az én lányom. Ahogy ő nézni tudott, senki nem tud. Ő úgy nézett ebbe a sorsvégtelenbe (az enyémbe), hogy én is láttam az övét (tisztán ragyogót), ahol ott volt az élethűség, a világ mosoly, és a megértés tengere.

Nincs már mosoly, mely csak nekem szól… mely felgyógyít a kínzó magány lázából, csak fáradt közöny maradt ezen a bolygón: már megint sírsz?

(Még mindig.)

Nincs hang, mely biztató szavakat ás ki reménytelennek tűnő futó homokból. Elsüllyedni hagy a világ, és általam gyártott, hazudott, nem is létező szalmaszál a kapaszkodóm.

Nincs egy kéz, mely utánozhatatlan finoman borzongató áramütéssel a hajamba túr, olyan se mely sajgó hátat gyógyít, se amelyik átkarol, hogy életkín- könnyeket felszárítson...

Nincs többé és már soha nem lesz!

(Jaj! Úgy, de úgy sikítanék, hogy belesüketülne a környék!)

Nincs, ki vállamról terheket venne le, legyen az autizmus türelmet próbáló édes súlya, vagy egyszerű hivatali packa, csak olyan van, hogy ezt nekem még elintézhetnéd!

(Meg büntető csekk gyorshajtásról a rendőrségnek, őket gazdagítani, akiket gyűlölök, hiszen a bűnösöket kreál, az igazi bűnösök meg tovafutnak… Ááááá! Lányom gyilkosa él? Él. )

Nincs már Ő, ki bevásárolt, blokkot hoz, leszámolja a visszajárót, veszi, ha én feledtem, mert neki eszébe jutott. Csak olyan van, hogy: Elfogyott! Nem vettél!

 

Nincs már keze által rakott-, szinte megszólaló rend a lakásban sehol, csak kérdés van: mit csináltál egész nap (?)… legalább nem unatkozol (!)… no, ilyen van.

 

Nincs már, ki szól, ha megjön, csak hogy hangom hallja, mert órák teltek bénult némasággal, míg senki nem volt velünk itthon.

 

Elveszett az egyetlen, aki feltételek nélkül szeretett, aki nem kihasznált, sokkal inkább támaszom volt, aki élni segített, és létezésre bírt…

 

Kiszakították őt lelkemből. Elragadták erőszakkal életemből… Az életem burka felszakadt… nincs senki, aki gyógyírt hozna, életerőm megállíthatatlanul csöpög ki a réseken és gyakran van, hogy spriccel is, amikor valaki véletlen rám tapos.

Egyébként magányos, halálos beteg vagyok.

 

2014. Július 30.

 

Sokszor (egyre többször) azon kapom magam, hogy csak ülök (vagy épp állok) és annyira elmerülök a gondolataimba – miközben, mint üvegen úgy nézek át aktuális környezetemen -, hogy elfelejtek levegőt venni. Nem gyakran, de van, hogy jön belülről egy ideges „kopogás”: „Hékás! Én is itt vagyok ám!” Van, hogy csak mintha kattanna valami… mintha becsapódna egy fakapu és ismét jelenlévővé leszek.

Furcsa.

Minap felkínáltam Csabámnak az általam sütött túrós-csokis sütit, mire közölte, hogy már evett. Mikor? Vacsora után. A férjem beleszólt, hogy még én mondtam, hogy adjon neki. Csak nézünk egymásra. Némán.

Hoppá… Nem emlékszem.

Kezd a dolog ijesztővé válni.

Vannak emberek, akik szemrebbenés nélkül, jelképesen persze, de szíven döfnek. Aztán, mintha ez nem volna elég, még meg is forgatják tőr-szavaikat a szívembe, és azzal a tudattal, hogy egy lépcsővel feljebb segítettek, vagy megfegyelmeztek ( mondjuk pl. vannak dolgok, amiket nem szabad kimondani, széllel szemben nem pisálunk,  meg olyasmik, hogy: vannak, amik ellen tenni nem szabad, vagy hogy a harc, harcot szül… ezért tartsad csak a hátad, majd megunja egyszer, aki éppen ütlegel) szépséges, elégedett mosollyal tovalebbennek.

Az elmúlt hét az orvoslásé volt. Meséltem róla Ferinek is, mire azt gyanítom: megszakította a vonalat és ráfogta a szolgáltatóra J (Szóval csak meséltem volna.). Visszahívott és arra kért ne beszéljek betegségről, mert elkapja, és a gyógyszerekről se, mert azoknak meg a mellékhatásaik károsak. Egyébként majdnem igaza volt, mert ő nem jár orvoshoz, én meg majd egy egész hetet szántam rá, aztán egyebek iránt ugyanott tartunk. No, azért nem egészen, mert időközben hólyaggyulladást kaptam és tegnap a háziorvos felírt egy igen hatásos gyógyszert. (Most már nem akarom 20 percenként leszedni a csempét.)

Fogorvos hétfőn: Támogatott, hogy ne szedjük le a fölső hidakat, inkább írt egy ínygyulladást csökkentő gyógynövényes (ezt kértem) kenőcsöt. Mivel mozog a sorvadó ínyemben a fog és vele a híd is persze, valószínű azért gyullad be folyton az íny és olyankor minden harapás fáj.

Immunológia Pest, kedden: Nincs megfogható autoimmun betegségem. Van ugyan egy autoimmunra utaló pajzsmirigygyulladásom, de… van vitiligóm, de ezzel se tudnak mit kezdeni, aztán ott van néha a gyomorsavasodás (amikor az immunrendszernek éppen arra támad gusztusa), meg ugye itt van ez a trombocyta csökkenés, ami liftez. Hol 104 ezer, hol meg csak 75 ezer, a 150 ezerrel szemben, de amíg nem csökken 40 ezer alá, ezzel se ajánlott foglalkozni. Olyan ez, mint a faszénégetés. Nincs láng, csak belül lassan, észrevehetetlen hővel, alattomosan… emészt a tűz.

És már megint a tűznél vagyunk. L

Leginkább Átkot szórnék azokra, akiknek bármi köze van a tűzhöz (lehet, engedek az erős csábításnak), ami elemésztette életem értelmét.

De még mielőtt elkárhoznék, befogom.

 

Május 20.   (3:53 óra)

Szeretem ezeket a hajnali órákat, mert még alszik a család, olyan lomhának tűnnek, mint lakodalmas kutya, ki úgy megszeppent a sok ismeretlen népektől, akiket nem ugathatott meg, és úgy jól lakott, hogy félszemét is csak tessék-lássék nyitja már ki, amikor a gazdája szól.

Olyanok ezek a magányban, csöndes elmélyülésben töltött órák, mint a pénztárosnak a műszakvégi összegzés. Hajnal van, mégis az előző napot zárja le elmém, hogy ha majd ébred a férfinép, tettre készen nyithasson kaput egy új nap előtt.

Habár az én Napocskám túl van ezen a nehézkes anyagi léten… Lényének megfoghatatlan finomteste mintha láthatatlan háló vagy takaró lenne, és beterítene… Ha keserű is ennek az új napnak a pirulája (mindig keserű kissé), a fényképére rámosolygok. Ha szívembe belé is vág a szokásos hajnali felismerés, az „ő már nincs itt fájdalom”, a lelkem azért ölelésre tárul. Hinni akarom erősen hinni, hogy ő jön és jó reggelt-puszit ad (úgy, ahogy az utolsó együtt töltött hajnalon is tette), hiszem, hogy lelke karokat alkotva viszont átölel.

Zárom hát a tegnap könnyeit… zárom szomorkás örömeit (már két éve minden öröm szomorkás öröm, de megszoktam, és olybá tűnik, hogy ez így van rendjén). Megint felidézem és hallom a tanár úr hangját: „Jól ment a munka, az óra előtt öt perccel korábban készen lett Csaba az érettségi feladatokkal. Csak egyet hibázott, de azt mindig, a kerekítést felejtette el.”

No, ezt én nem értem, ám a lényeg örömteli: Csabának jól ment, kilencedikes létére még az érettségi feladatokat is meg tudta oldani.

A matek tanárnőt is látom. Jobban ragyog, jobban mosolyog, mikor kijönnek, mint amikor bementek. Mosolyog az egész ember és az a mosoly még most is hat rám: „Ennyi feladatot még soha nem végeztünk el, pedig bonyolult egyenletrendszereket oldottunk meg. Csaba nagyon élvezte, ügyes volt.”

Attilát látom tegnap, amint fekszik egész nap. Még pénteken elrontotta a gyomrát és én vasárnap engedtem kívánságának, tejbegrízt készítettem neki, és nem voltam elég erős, hogy bevegye az aktív szenet. Most aztán gyönge, erőtlen. Diétáztatom és állandóan meg kell szólítanom, hogy nem üdítőt inni, hanem vizet. Aggódom érte… vedd be a szenet, igyál vizet, egyél kekszet, igen, kiflit is ehetsz, kend be a szád, igyál normafrore-t, pedig ugyebár túl van a harmincon bőven. Aggódom, mégis összeveszünk, én meg jól kieresztem a hangom… kiabálok. Enikő után sírtam, az igaztalan eljárás miatt, nem hagy nyugodni, hogy nem nyomoztak és semmit nem tudunk a történtekről és Attila ezt nem bírja viselni.

Összegzésemben Csabát látom megint, aki szabályosan remeg, mert ha kiabálni hall, akkor a világ számára átalakul.

Ölelem, vigasztalgatom. Kérem, hogy engedélyezzen nekem néha egy-egy kiabálást, mert akkor azzal levezetem a bennem felgyülemlett feszültséget.

(Ezt nagyon megérti, hiszen benne naponta többször is felgyülemlik a feszültség, és ezt ő pörgéssel, félhangosan elmondott elképzelt játék-monológokkal tudja levezetni.)

Mondja, hogy megérti és „Jó, rendben. Megengedem.” – ezt mondta, és elmúlt a remegés.

Azért még elmeséli, hogy amikor kiabálni hallott, akkor olyan érzése támadt, hogy neki nincs is anyukája (és ez a világ legborzalmasabb dolga – ezt fúzte hozzá) hanem három apukája van. Kettő mérges és csak az egyik boldog.

Hát, ezt köszönnöm kell!

Nem mindenkinek adatik meg ugyanis, hogy a világot ebből az autista látásmódból vizsgálhatja, ebből a szögből, és ilyen színekben láthatja, és csak büszke lehetek, hogy én ezt hallhatom, átélhetem és lehetőségem adatik, mert kaptam rá esélyt, hogy ezen elgondolkozhassak.

 

2014. Május 2.

 

Kihunyt a szemem fénye. (Drága Enikőm!) A kutyát nem érdekli.

Csak pénz legyen, csak cirkusz és kenyér legyen… csak nekik ne legyen bajuk. Egyébként meg: minek csinálod ezt a cirkuszt? Azzal feltámaszthatod őt? Csak tönkreteszed magad.

Mi az élet végcélja? Nem a halál?

No, ugye, hogy ugye?!

Hát akkor?

Így is, úgy is tönkre fogunk menni. A testünk elkopik, igaz mostanság idejekorán, de csak azért, mert… azt is meg azt is, meg még emezt is, és amazt is megengedtük, hogy megtegyék velünk.

Nem hiszed?

Akkor nyisd csak ki a szemed!

Hová jutunk, ha nem teszel semmit?

A reménytelen rákos betegek nem kaphatnak kezelést? Ide… ide jutunk? Ki fogja megmondani, hogy reménytelen? Tán kapcsolatuk van Istennel?

Megmondom, hogy nincs.

Az lesz a reményteljes, akinek pénze van. Aki meg nem tud fizetni, az a reménytelen eset…

ANNYIT TEHETNEK MEG VELED, AMENNYIT MEGENGEDSZ!

Ilyenkor a barátodra, a gyerekedre, a szomszédodra gondolsz? Vagy a főnöködre, esetleg a buszon az utastársadra?

Gondolj akkor az intézményrendszerekre, amiben élsz, amiben kénytelen vagy élni… (ebbe vagy kénytelen, mert hagyod, hogy egyre rosszabb legyen!) és azokra, akik a törvényeket hozzák a fejed felett. Gondolkozz nagyobb távlatokban és ne lépj a szomszéd lábára és ne nyomd ki a melletted szoroskodó utazó oldalát, csak mert ugyanazt szenvedi, amit te!

Az ügyvéd óránként 15 ezerért beszélget velem. Tizenkétezerért jutottam Pestre. Mindezt kétszer. Mindezt abból, hogy már két hónapja nem költök cigire egy fillért se.

Nem! Nem adott tanácsot, csak leteremtett, hogy a Katasztrófavédelem határozatát nem fellebbeztem meg. (Illetve, hogy visszavontam a fellebbezésem.) Tudom, tudom! Már megkaptam érte a magamét, már megitatták velem az „útálom a bürokráciát” levest.

És most?

Nem veszi fel egyik telefonját se és nem válaszol az e-mailjaimra.

Pedig ezt is írtam már neki:

Kedves ….!

Csütörtökön SMS-ben azt írta, majd pénteken délután tudunk beszélni. Pénteken viszont hiába hívtam. Remélem nincs semmi baja, mert egyébként nem értem. Felnőtt, komoly emberek vagyunk, nem gyerekek. Ha Ön úgy gondolja, hogy ez az ügy már nem fér bele az idejébe, akkor azt miért nem lehet elmondani? Miért kell kerülni engem, kinyomni a hívásaimat és automata üzeneteket küldetni a telefonnal?

Szerettem volna elmondani, hogy a közigazgatási peranyag elkészítésére nincs szükség, ne dolgozzon vele, de Ön elérhetetlen és arra se méltat, hogy egy e-mailban megírja: nem vállalja az ügyet.

Ezzel nem csak szava hihetetlennek, megbízhatatlannak tűnik föl, hanem meg is akadályozza az Önben megbízó ügyfeleket abban, hogy esetleg máshoz forduljanak jogi segítségért.

Miért tesz ilyet?

Miért tette ezt velem? Nem szabadna így viselkednie.

Aggódom Önért.

Üdvözlettel

….

Legvégül meg ezt:

„… Nem értem, miért nem válaszol?

Igen nehéz viselni a sorsom, benne Csaba autizmusa és Encsikém halála, vagy eltűnése... és még nehezebb, ha nem őszinték velem az emberek, vagy semmibe vesznek.

Kérem, ne tegye ezt Ön is!

Mondjon valamit!

 

Köszönettel:

…”

Mindhiába. Nem ír és nem veszi fel a telefont.

Ilyen világban élünk.

Képmutató, hazug.

A pénzt elvette, jogi tanácsot nem kaptam. Persze papírt nem kértem én idióta, aki azt képzeli magáról, hogy a becsületért száll síkra.

Ilyen marha vagyok.

Egy jó nagy… Marha!

Szenvedhetsz…

verheted a fejed a falba…

gyászolhatsz,

megszakadhat a szíved,

elmehet az eszed a fájdalomtól…

mindegy, csak előtte még add oda minden vagyonod, mert a túlvilágra azt semmiképp nem viheted, és jobb helye lesz, mondjuk az ügyvédnél. Jobb lesz ott, mintha mondjuk az autista gyerekednek vettél volna rajta különórákat.

Teregettünk Csabával az erkélyen. Csaba a kicsiket, én a nagyokat.

Az erkély mennyezetén hernyó.

Mozdulatlan.

Mutatom Csabának.

Aha – mondja -, nagy barna hernyó.

Míg jár a kezem, azon meditálok: ki lehet?

 

Április 20  Etes

„… amint a mennyben, úgy a földön is…”

Vasárnap. Húsvét vasárnap.

Hiába, hogy nem nyolcadika van… de húsvét vasárnap, és akkor is ez az a nap, amikor két éve véget ért az életem.

Olyannyira ez az a nap, hogy beleszédülök.

A jelen felfordul, mint romlottat kapott gyomor, csak forog és forog, mint Galaxis spirálja én meg beleszédülök.

Mint fekete lyuk, úgy nyel el, és a jelen apró darabokra repedezik, mintha csak mozaikból kirakott megdermedt kép lenne. A múlt jön elém őrült sebességgel, intenzív tébolyával elsuhan mellettem és hátulról ragad meg, mint álnok, orv támadó és terít a semmi szőnyegére. Az ébredés csillagai felettem hunyorognak, reszketnek, remegnek, meg zizzennek, mint rosszul működő hologram. Bénultságomban is szédülök, fekve a két világ között elterülő sziklafalon, mert érzem, hogy mindenhol mélység vesz körül. Nem tudom már mi a fönt és a lent, nincs oldalra és előre se, mozdulni kéne… csak egyet, hogy bármerre, csak zuhanjak… el innen!

Hogyan lehetne szebb? Miként lehetne jobb, igazabb, őszintébb? Hát nem azért jöttünk, hogy Isten országát itt a Földön is megvalósítsuk?  „… amint a mennyben, úgy a földön is…?”

Április 21.

 

Hogyan lehetne szebb? Miként lehetne jobb, igazabb, őszintébb? Hát nem azért jöttünk, hogy Isten országát itt a Földön is megvalósítsuk?  „… amint a mennyben, úgy a földön is…?” – írtam tegnap Etesen.

De tovább gondolva: Hát nem tudom.

Több variáció is lehetséges. Miért mondom? Nos… hogyan is mondjam? De ugye nincs harag Istenem?

Mi van akkor, ha a Teremtő Isten, az Egy (ami nálunk, Magyaroknál kettő: Atya és Anya) azért küldi ide a lelkeket (gyermekeiket)… vagy engedi át őket az Ördögnek egy időre, hogy jobban becsüljék a Mennyországi állapotokat? Vagy esetleg tetézték azzal, hogy fogadást kötöttek. Isten szerint a leküldött, vagy átadott lelkek mindenképp legyőzik a gonoszt, és megvalósítják majd a Földön is a Mennyek Országát. Persze az Ördög abban fogadhatott, hogy a Pokol országát fogják megvalósítani.

Rajtunk áll, hogy ki lesz a győztes.

De mi van, ha két egyforma erejű hatalom létezik, az Isten és az Ördög, akik tán sakkoztak (ott is a világos harcol a sötéttel) és a játékuk kimenetele volt mostani életünk? Ha évmilliókkal ezelőtt a vesztes Isten volt, akkor tán a szerződés szerint lelkeket kell átengednie egy-egy meghatározott időre az Ördögnek, különös kedvteléseinek kielégítése céljából. Vagyis mi itt mind hatalmasabb erők eszközei, játékszerei vagyunk.

Ha az előbbi az igaz, vagy a kettő kombinációja, akkor az Ördög roppant módon haragudhat rám. Haragja akár szét is morzsolhat, mert ugye nem tudhatom, hogy milyen mértékben védhetnek meg haragjától (ha megvédhetnek egyáltalán) az Égi Erők, köztük Jézus.  Igen, Jézus. Jézus, aki tudta, hogy a Földön találhatók még Igaz Emberi Lelkek (bizonyítani apjának, emberi testbe leszületve a Földre jött), akik Isten Országa szerint élnek, mégsem elegen éltek (és ma sem élnek elegen) ahhoz, hogy Őt a kereszthaláltól megmentsék.

Isten megkegyelmezett az elfajzott emberi nemnek, azokért, akik kevesen ugyan, de hirdetik a jóságot, a szeretetet.

Persze ettől jóval több variáció lehetséges, ha az ember elengedi a kreatív fantáziáját, és ha elengedné, akkor tán még meg is találnánk közte az Egyetlent, az Igazságot.

Így töprengek nap, mint nap.

Hogyan lehetne rámutatni, hogy a kapzsiság nem előrevivő? A pénzt, a vagyontárgyakat ezeddig még mindenki itt hagyta, testével együtt, vagyis semmit nem ér a felhalmozás, mégis gonoszak egymással az emberek.

Hogyan lehetne akkor ezt a gonosz, romlott világot megváltoztatni?

Müllert olvasva, a Titkos tanítások a 206. oldalon nyílt ki:

„Az isteni Krisna lelkünket két madárhoz hasonlítja.

Az egyik csipegeti a fa gyümölcseit, a másik nézi.

Aki csipeget, az a mohó és kielégíthetetlen én.

Aki nézi, az a Felsőbbrendű Én… A bennünk élő Isten.

(…)

Mindannyian – ha csak pillanatokra is, de – látjuk magunkat.

S ha ezzel a Szemmel nem magunkba, de kifelé nézünk, másokra vagy a világra, mely körülvesz, jó, ha tudjuk, hogy ez varázsszem!

Hat, mert hatalma van.

Aki figyelmét valakire vagy valamire szenteli: át is tudja varázsolni azt.

 

MEGVÁLTOZTATNI A VILÁGOT ÍGY LEHET.

 

Olyan titok ez, amelyet érdemes továbbgondolni.”

 

VARÁZSSZEM.

Hiszem, hogy Varázsszemem lehet, ha kitartó, és hosszantartó a figyelmem, ha nem adom fel.

 

De akkor… Mindenkinek lehet Varázsszeme, csak kellő ideig kell dolgozni érte, ahogyan a kőszerszámmal dolgozó, a kidőlt fából csónakot faragott, hogy átkelhessen a folyón, ahol a családja rekedt.

 

MEGVÁLTOZTATNI A VILÁGOT ÍGY, együtt és akarva LEHET

 

 

Április 17.

„Világunk csöndes magányba burkolt. Néztem a suhanó felhőket, éreztem a bőrömön a vágtató szelet…”

… fiam látványa a valóságból kiemel.

Én édes autista Tündérem!

Kész csoda! Édes Istenem! Mivel érdemeltem ki, hogy egy ilyen csodálatos emberke édesanyja lehetek? De azért nagyon köszönöm! Köszönöm!

 

Mint egy összegyűrt színes, és képes újságpapír. Olyan Ő. Egy óriás, gombóccá gyűrt újságja, ahol a cikkeket nem lehet ugyan elolvasni, a képeket se látni, csak ahol a színes képek foltjai, a cikkek egy-egy sora, betűi, kaotikus kavalkádban mégis valamiféle művészi szépségbe rendeződtek.

Árad belőle a jóság… a feltétel nélküli szeretet, az őszinteség, az erkölcsi tisztaság. 

Nincs más az Ő "betűi" között csak a mindenkiről feltételezett jóindulat… a „minden ember kedves”… a „minden ember alapvetően jó és nincs rossz, nincs gonoszság, ha mégis van, az csak valami félreértés lehet”.

Komolyan azt érzem, hogy ha Ő nem lenne ezen a világon, akkor felborulna a világ egyensúlya, és belesüppedne valami sűrű, fekete masszába, amely itt kavarog egészen közel.

Azt érzem, hogy a világnak szüksége van rá. Egészen intenzív az érzés… szorosan magamhoz ölelem… könnyeim puha, barnuló nyakába potyognak.

„Anya!” – szólít meg. – „Ez most a szokásos sírás, vagy más?” – kérdezi.

Ez most más kicsikém. Most a boldogságtól, a meghatottságtól könnyezek. Attól, hogy végtelenül szeretlek.

„Én is nagyon szeretlek…” – mondja, és tenyerét, hosszú, kecses ujjait a fejemre teszi, úgy mondja ki a szót – „… Anya!”

 

Április 16.

 

Valami bizonyára nincs rendbe velem.

Ez egyre nyilvánvalóbb.

Annyira kilógok a sorból, hogy már-már az az érzésem, hogy félig átcsúsztam egy másik dimenzióba.

Valami nagyon nincs rendben velem.

A világunk csöndes magányba burkolt.

Mintha hangszigetelést tekert volna rám. Vagy… mintha nem ugyanazt a nyelvet beszélném, mint a tömegek. Én ugyan értem őket, de ők engem nem.

Jöhetne valaki és megmondhatná mi a baj velem!

Néztem a suhanó felhőket, éreztem a bőrömön a vágtató szelet. Csabával a játszótérre indultunk, amikor találkoztunk… Én állítottam meg.

Egy ideje már nem akar velem beszélgetni, gondolom túl fájdalmas a kisugárzásom és ez, akiknek „boldog” az életük, azoknak rettentő kényelmetlen.

Megállt, mert a virág szaporításáról kérdeztem. Adnék neki, csak tudnom kellett, hogyan szaporítható a hibiszkusz.

A „hogy vagy” kérdésre mit mondhatnék, ha őszinte akarok lenni? Látszott rajta, hogy ahogy kimondta meg is bánta. De már nem volt visszaút.

Én nagyon nem szeretem a „köszönöm kérdésed jól” vagy „elvagyok” válaszokat, ezért azt találtam mondani, hogy:

„Nem jól, mert ezen a bolygón nem lehet érvényt szerezni Isten igazságának. És ha nem lehet, akkor nagyon nem szívesen maradok. Csabát se szeretném itt hagyni, mert ha engem a nagypofájút félrelöknek, akkor az ő szívét tűsarokkal fogják taposni.”

Csak néz rám döbbent nagyra tárt szemekkel. Néma. Nincs szava. Lassan fordul… elfelé, amerre visz a járda haza. Még visszanéz:

„Mellette mindig lesz valaki – mondja -, aki vigyázni fog rá.”

Visszatarthatatlan, hogy elmegy. Nem is akarom, hogy maradjon, ha nincs semmi Istentől érkező szava. Csak annyit mondok még – tán nem is hallja már – „Nem hiszek én ebben, mindenki el van foglalva a saját pitiáner dolgaival.”

Persze, tudom! Már hogyne tudnám, hogy mindenkinek a saját gondja a legnagyobb!

Kinek a körme a legnagyobb gondja, kinek, hogy alig kétszáz fölött van a fizetése.

 

Ismét kettesben maradtunk Csaba és én, ahogy indultunk, ahogy egy perce is voltunk. A világ megint elfolyt mellettünk.

Szemem tele könnyel. Eszembe jut egy másik eset még délelőtt. Szintén nagyon Istenhívő, a csoportba is rendszeresen eljáró régi ismerősöm a közösségi oldalon azt írta, hogy őt az általánosban sokan bántották. Én is. Én olyasmit mondtam, ami neki nagyon fájt (40-44 éve lehetett) és soha nem fogja elfelejteni, bár már rég megbocsájtotta.

Hiába kérem, nem írja le a bántó mondatom, én meg azóta is emlékezetem faggatom. Nem válaszol, semmi ilyesmire nem emlékszem, hogy buta gyermekkoromban, amikor még éretlen citrom voltam, mit mondhattam. Emlékeim azt feleselik, ahogy állok és szemlélem régi önmagam, hogy én mindig az elesettek és a gyöngék segítője voltam, sokszor kaptam is ezért a nagy és erős társaktól.

Most meg jött valaki, aki szerint én őt sértegettem.

Padlón vagyok.

Remélem Isten látta – ha így történt -, hogy nem tudtam mit teszek!

Remélem Isten neki is jelet küld, és megváltást a felejtéssel!

Csabával a játszótérre indultunk, amikor Jézushívő embertársam, életuntságom kinyilvánítása közben finoman és csöndesen magunkra hagyott…

Én meg, mint egy veszett róka lecsaptam a boncnokra, akit éppen akkor láttam meg a bolt előtt, amint kocsijába beül.

Két éve készülök, hogy beszélek vele, és most, hogy a világ perifériára szorítván elfolyik mellettem, gondoltam üsse kavics belecsapok a lecsóba.

Remeg a lábam, vele a hangom is, vadul szalad a szívem, amikor megszólítom.

 

Kérdeztem: Készültek fotók? Hangfelvétel?

Nem.

A „miért nem” kérdésemre az volt a válasza, hogy ilyesmit csak akkor kötelező, ha felmerül az idegenkezűség gyanúja. „Akkor tudja, nem lehet marháskodni.”

(Ezek szerint ez bevett szokás. Mármint, hogy marháskodnak a holttestek felett.)

Nem tudta megmondani, hogy miért nem vizsgálta meg az elhunytak teljes fogazatát, hogy mitől van eltérés a női testen talált fogpótlás és az általam megadott között. Nem tudta megmondani, miért nem találta az állkapocscsonttörést és a 6-8 hónapig bent tartott csavarok nyomait, meg a másik sérülés nyomát se…

Azt elmondta, hogy a női testek belső szervei általában mind könnyebbek, mint a férfiaké, de ez függ attól, hogy milyen az alkatuk és az eredeti testsúlyuk.

Azt is meg tudta mondani, hogy országos jelenség az, hogy a vizsgálatokat nem kérik, szokta is jelezni, hogy ez így nem jó… mint pl. DNS, vér toxikológiája, szénmonoxidja stb.…stb.… és nem tetetnek el belső szervekből mintákat, mert az is drága.

(Ő azonban kispont ahhoz, hogy ezen változtatni tudjon – ezt már én gondolom, nem ő mondja.)

 

Aztán… és elképedek!!!

Előkerül a kocsi hátsó üléséről egy „bűnjel” feliratú rendőrségi papírzacskó, amiből előhúz egy másik, egy műanyag zacskót, ami középen fel van szakítva (felül persze papírcsíkkal zárva, pecsételve) és kandikál ki a zacskóból egy kötél.

A boncnok simán hozzáér. (Könyörgöm! Mit keres ez nála? Nem baj, ha „beszennyezi”?)

Közli, hogy erre éppen ma akasztotta fel magát valaki.

A hátsó ülésen látok mást is, nagyon nem merek nézelődni, de az biztos, hogy legalább kettő enyhén használt, fehér (no, jó, piszkos fehér) lepedő van összehajtva az ülésen, amivel a holtakat szokták letakarni. Ilyennek volt apukám is letakarva, amikor előhozták szegényt utolsó megtekintésre.

Köszönöm az információkat, és elnézést kérek, amiért feltartottam.

 

Arra gondolok, hogy bűnözők jöhetnek velem szembe. Akárhányan is.

Arra gondolok, hogy a maffiával szerződést köthettek – akár! – hogy ebben a megyében nyugodtan lehet dorbézolni, itt a szabályokat nem tartják be, a törvényeken átnéznek, mert itt amúgy is lehajtott fejű a nép…

Itt elhiszik, hogy meg vannak védve, aztán kussolnak.

Mind.

Mint a birkák.

Aki kivétel, annak be lesz fogva a pofája.

Vagy mint a marhák. Terelnek minket egymáshoz simulva szorosan, hogy úgy érezzük: biztonság van, úgy közeledünk a vágóhídra.

 

Itt és most, ország világ előtt kijelentem, hogy ha meghalok és muszáj lesz felboncolni a testem, a holttestemhez egyetlen újjal, de egyetlen segédeszközzel se nyúlhat se dr. Berecz András, se Kis-Simon József.

Ez az egyik végakaratom!

 

Milyen hivatalos irat kell még ezen kívül?

 

Április 12.  - Etes

 

Gyötrelmes éjszakám volt. Anyánál a szétnyitható régi rekamién aludtam, ami olyan kemény, mint a padló. No, jó! Közel olyan kemény.

Ne ígérj felelőtlenül egy autistának!

Én ugyanis ígértem, méghozzá azt, hogy legközelebb már a széles ágyon ágyazunk meg, hogy a jóéjtpuszi előtti sziesztánkat kényelmesebben tölthessük el.

Hiába mondtam akkor már, hogy nem fogok tudni aludni, mert ez nagyon kemény. Mondott az én Csabám mindent: Tegyünk alád párnát. Bírd ki! Azt kívánom neked, hogy pihend ki magad! A jövő héten visszamehetsz a másik ágyra.

Ha nem teljesítem az ígéretem félő, hogy egész éjszaka ez a kérdés bántotta volna, és akkor még annyit se alszok, amennyit így sikerült.

Túl vagyok rajta.

Máskor majd okosabban bánok az ígéretekkel, ha tizennyolc év nem volt elég autizmus tanulni.

Először tizenegykor ébredtem fel, utána már csak kettőkor, de onnantól kezdve óránként. Volt minden: Jaj a hátam, jaj, a derekam, jaj, a vállam… jött rólam a víz, majd fáztam. Kézzsibbadás? Az se maradt el. Érzem a csontjaim (nem, nem akarom megszámolni), és nyom a szemgolyóm, követeli az elegendő alvást.

Már olvastam kicsit Jungot, míg elfogyott az első kávém. Krisztusról, Istenről, önmaga ellentmondásairól értekezett ott, ahol kinyílt a könyv. Az emberbe szétosztott lelkekről, amely vagy tudatosul, vagy nem magában az egyénben… no, azt hiszem, ezt jól megmondtam. De nem akarok most erről beszélni, mert meg van nekem erről a véleményem, meg arról, hogy a Krisztusi kínokat az emberek valamiért már elfeledték. Igen van üzenete az embernek, nem is kicsi, de most nem… most Enikő ügye lebeg előttem.

Folyton ez lebeg. Tudom, ti is érzitek, de most még álmodtam is róluk.

Pesten voltunk, ők egy nyitott tetejű autóval jöttek. Ott álltunk az autóink mellett és beszélgettünk. Nem volt arról szó, hogy elmentek és visszajöttek, mert az már olyan régen történt az álmom szerint, hogy igaz se volt. Tudtam, hogy munkaügyben tárgyalnak, és hogy semmi közöm egyébként hozzá. Nem voltam feldúlt és túláradó örömben úszó sem. Teljesen természetes volt, hogy ott és itt vannak, az is, hogy találkoztunk és tudtam, ha elintézik, amiért Pestre jöttek, akkor majd jönnek haza utánunk.

Amit éreztem az egyfajta elégtétel, egyfajta gyógyító megnyugvás érzése volt, az elmúlt két év feldúlt, keserveire.

Az álom jelentésére, magyarázatára vártam Jungtól választ, aki nagy álomfejtő volt. Érdekes módon arról írt azokon az oldalakon, hogy azt álmodta: anyja a lelkek őrzője, apja pedig Krisztis szenvedéseit hirdeti.

Lehet, hogy csak én nem értem az üzenetet?

Lehet.

Ezen még elgondolkodok pár napot.

Az mindenesetre érdekes, hogy éppen Pesten találkoztam az én drága Kincsemmel, mintha soha el se váltunk volna, és éppen abban az utcában, ahol az ügyvédem irodája van, az ügyvédé, akit felfogadtam, hogy képviseljen Enikőék ügyében engem.

 

április 4.

Szerdán este megint befulladtam. Még szerencse, hogy itt volt a Ventolin.

Most testszerte tarjagos kiütéseim is voltak. A fél éjszakát ülve töltöttem időnként arra riadva, hogy már megint elfelejtettem levegőt venni. Égett az arcom, feszültek a nyakizmaim, valami szorította a torkom, lapult a tüdőm.

A jobboldali arcom is feszített, a szemgolyó fáj. Most is, ahogy ezt írom. A halánték mögött érzem: van valami, aminek nem kellene ott lenni. Mintha egy tályog lenne, aminek karjai a koponyámon át a tarkómig nyúlnak. Enyhe hányingerem van.

De nem ez a legnagyobb baj.

Csaba lázas. Nagyon gyorsan ver a szíve és az én szuperaktív gyerekem reggel 8-tól 10-ig feküdt az ágyában. Picit krahácsol, de azt mondja a fáradságon, a gyengeségen túl semmi mást nem érez, illetve nem fáj semmije.

Csakhogy nem mosolyog... pedig az már nagyon hiányzik.

Az előbb épp könnyeztem, hogy már tegnap se hallottam nevetni.

Elmentünk az orvoshoz tegnap. A doktornő megvizsgálta úgy, hogy soron kívül bejelentettem. Szedi a gyógyszerét.

Engem nem vizsgált meg a doktornő. Azt mondta én már nem férek be az időbe, de nem is bánom csak Csaba lenne jó.

Azt mondta a doktornő, hogy ne vegyem be többé az Aflamint és a Mydetont, mert lehet attól kaptam az anafilaxiaás sokkot. Örül, hogy túléltem.

Milyen ügyes vagyok!

....

A közmunkások söprik a körutat. Víz nélkül. Porolnak. Százéve leült olajos port, sót, aszbesztet, kormot és ki tudja mit még sepernek bele a kipufogó gázoktól és virágportól teli levegőbe. Nem csodálom, hogy fulladozunk. Ők meg legelőbb.

Azt állítanám ide szívni a port, aki ezt kitalálta.

Április 2.

„villanások”…

Pad áll a játszótér kellős közepén. Rajta ül egy bácsi. Lehet úgy… hmm… 90 éves. Arca érzelmektől mentes, szeme fakó. Olyan, mintha már csak a lélek, és nem a tudat nézné a körülötte játszadozó csöppségeket. Teste már gyönge, csak a szemlélődésre alkalmas. De tényleg! Hát nem ezért jöttünk?

Csabával indulunk iskolába. A ház előtti járdán megyünk, amikor a szomszéd leszól az erkélyéről:

-          Hallom leszoktál a dohányzásról.

-          Igen – mondom büszkén – már egy hónapja nem szívom.

-          Nagyon helyes! – dicsér meg. – Már csak a kaját kell felére csökkentened.

 

-           

 

A temetőből érkezünk, azon morgolódok, hogy valaki már megint lelopta a sziklakerti kék virágot Encsikém sírjáról. A házunk előtt kászálódunk ki a kocsiból, nálunk van a sárga locsolókanna. A szomszéd is az autójánál mattat. Tudja egyébként, hogy nincs kertünk, mégis széles mosollyal szól: „Veteményezni voltatok?”

Az elmúlt időben többször is csörgött a telefon. Pártok kampánya, azt azonnal letettem. Volt, hogy mondja: Ő valamely cégtől keres és örömmel közli, nyertem 10, 15, vagy esetleg több értékben is ajándékcsomagot. Át is vehetem, ha…

Eleinte udvariasan hallgattam végig, pedig hát mindig függőbe maradtak az éppen aktuálisan folyó házimunkáim, aztán elmondtam, hogy lemondok az ilyen ajándékról, amiért egy egész napomat kellene még áldozni.

Legutoljára aztán udvariatlanul belé fojtottam az illetőbe a szót:

„Köszönöm, de nekem nincs kedvem az ilyen játszmákhoz!”

Csaba mostanában mindennek, amit vásárolok, leellenőrzi a szavatossági idejét. Érdekes, még Enikő mutatta neki, hogyan kell a csokoládékat így leellenőrizni, de Csaba most aktivizálta a tanultakat.

Minap vettem egy fej káposztát. Csaba körbeforgatta.

-          Ennek nincs szavatossági ideje – állapította meg.

Az Avana sci-fi Egyesület vezetéséről az utolsó salgótarjáni HungaroCon (2011) közgyűlésén mondtam le. (A városvezetés - érthetetlen miért (lehet, hogy túl nagy a szám és az igazságérzetem?) – egészen mély utálattal viseltetett irányomban és jobbnak láttam, ha minden közmunkával felhagyok és lelépek a színtérről.)

Akkor volt egy nyertes NCA pályázatunk (2010-ben, amivel 2011-ben kellett elszámolni), amin komoly 100e Forintot nyertünk. Már mint lemondott elnök, de a pályázatért még felelős személy elkészítettem az elszámolást. Egy számlát nem fogadtak el, valami 4-5 e forint lehetett, azt visszafizettük.

Tegnap meglepetésemre meglátogatott Laci, aki az Egyesületnek ma is a titkára. Azért jött Egerből szerény városunkba, mert az NCA (illetve az utódja) annak az immáron cirka 95 e forintnak a számláit kívánta ellenőrizni. (2010-től most 2014-ben. (!)

Megállapítottam, hogy nem az a baj, hogy nincs ellenőrzés, felügyelet és kontroll, hanem az, hogy mindezeket nem ott teszik, és nem akkor, ahol a nagyobb pénzek, mint búvópatak a föld alá merülnek.

Úgy egyébként semmi bajom a most országot vezető pártokkal. Csak egy…. No, jó! Lehet, hogy kettő vagy három problémám is van velük.

Működésük alatt tűnt el (vagy halt meg a lányom) és azóta se derült ki, hogy mi történt. Se a Tűzoltók, se a Rendőrök nem tudtak bizonyítékot adni arra, hogy miféle baleset történt akkor és ott, mert sorozatban „költségeket kíméltek”.

Nem hordták ki a törmeléket, nem kértek speciális szakembert, így nem találtak tűzfészket. A jelentésben azt írta, hogy a rendőrségi szakvélemény alapján zárta ki a szándékosságot, de a vett mintát nem küldte vegyelemzésre… nyilván költségkímélés címszóval.

A rend őrei szintén azt írták a jelentésükbe, hogy a tűzszakértő véleménye alapján zárták ki a szándékosságot. De nem küldték vegyelemzésre a vett mintákat, nem kérték a vér szénmonoxid vizsgálatát, nem szóltak, hogy a vért ne semmisítsék meg, nem kérdezték ki a környék lakóit, és egyáltalán nem is nyomoztak… nyilván költségkímélés címszóval. Ezekre az iratokban ott a bizonyíték.

Most már azt is tudni szeretném, hogy az elmúlt 4 év alatt hányan haltak meg furcsa körülmények között? Legutóbbi időkben ketten is.

Oknyomozók?

- Ildikó! Legszívesebben CT-re (vagy MR-re? - mindegy) küldeném, mert abból derülne ki igazából, hogy ez a fulladásos roham tüdőembólia volt, vagy valami más, de nem tehetem, mert drága.

Mondta a doktor. Mindegy melyik.

 ÉS MI HAGYJUK!!!

Hagyjuk, hogy gyerekeink haljanak, s ha nem, akkor idegen hont keressenek.

Mindennap könnyeim csorognak.

Sivataggá lesz ez a test.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.