Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MIT ÉR AZ ÉLET, HA...

2014.05.12

Május 10.  Etes

 

Okosnak tartjuk magunkat.

 

A régmúlt időkben, amikor a hajós felnézett a csillagos égre, tudta hol jár a Földön. A szél illatából megjósolta a vihart, a napsütést. A földműves meg tudta mondani a természet viselkedéséből, milyen lesz a termés. Tudta mit kell tennie, ha sok, vagy ha kevés tücsök ciripelt, tudta hogyan védje növényeit, állatait és azt is tudta, amikor már csak az ima segít.

Nem létezett internet, elektromosság. Nem volt telefon, de mechanikus eszközök se nagyon, mégis tudtak az emberek, mert birtokukban volt az ősi-tudás. Tudták melyik fű, melyik fa mire való, hogy a Teremtő bennük adta a gyógyírt. Figyelték a természetet, figyelték egymást. Tudták, hogy mindennek lelke van, és úgy nézték, úgy nyúltak hozzá, hogy szívük szeretetét alázattal átnyújtották.

Ma hatvan felett az orvos azt mondja: Ilyen korban már minden fáj, ez természetes.

Hetven felett meg csak ránéz, elfordulva tán még legyint is egyet, felír valami fájdalomcsillapítót és kéri a következőt.

Az ambuláns értesítő „beavatkozásaiba” olyan tevékenységek is fel vannak sorolva, amit elfelejtettek megtenni, mert akkor a TB többet fizet. De ki a felelős ezért? Az, aki füllent, hogy talpon maradhasson, vagy az, aki ilyen szabályokkal erre őt rákényszerítette?

Elgondolkodni ezen nem igen akar az ember. Van, ahogy van, ami volt elmúlt, az őszinte világ elveszett félúton és életünkben most már nincs semmi természetes. Olyan hazugságok vannak, melyek fölöslegesen terhelik a lelket. Mert terhelik. Az apró hazugságok, melyek életelemeivé váltak a ma emberének hatalmas kárt okoznak a lelkének. De mivel nem ismeri el a lélek létezését, a károkat felmérni se tudja.

 

Ma a lélek tagadása a divat. Nincsenek csodák. Vakok és süketek lettek rá a tömegek. A felszínen tartják őket színes, látvánnyal, hangos csinnadrattával. A felszín meg egyre vastagodik, mint hetekig tartó mínusz harminc után a tó jege, és lenézni a mélybe senki nem akar… nem várható el a letekintés ebbe a forgatagban.

Azt hiszik, az ember nem több mint hús, csont, inak és vér. Egy összetákolt bio-robot, akit szülei felneveltek, aki él és mozog ugyan, de csak azért, hogy kikönyököljön magának helyeket, hogy élvezkedjen, hogy másokat kihasználjon, vagy másokat kiszolgáljon, és utána meghaljon.

 

Ma azt hiszik a tömegek, hogy mindig nevetni és bulizni kell, amikor éppen nem húzzák az igát. Kacagni, hol ízesen, hol gúnyosan - ez utóbbit persze másokon -, de megélni, átérezni a kínt az legyen a másik gondja.

Azt hiszik, hogy mindent, ami jó, ami csillogó, ami szép… amit csak lehet, itt és most… megszerezni kell, ha lehetne a hegyeket is haza vinné, hogy más ne lássa csak ő.

 

Elvenni, felvenni, megvenni, bevenni, kivenni, levenni, szétvenni…

 

És rúg, és üt, és ítélkezik, gúnyol, mar, harap és csíp ez az isteni csoda, a lélek templomával (a test), amikor önző érdekeiről van szó, és akkor is, ha csak véli a sérelmet, mert azt hiszi ő az egyetlen, az utolsó mélyen érző létező, a többiek csak érzéketlen silány művi utánzatok.

 

Április 30.

 

Őszinteség. Erről gondolkodom most már jó néhány napja. El is képzeltem: a beosztottól megkérdi a főnöke, hogy mondja el őszintén, mit gondol róla.

Meg meri mondani? Meg, de csak akkor, ha a kérdező nem is főnök, hanem sokkal inkább „vezető”, vagyis partner.

És persze az se mindegy, hogy milyen stílusban szólunk. Nem mindegy, hogy azt mondjuk valakinek, hogy „hájas disznó vagy” vagy azt, hogy „én úgy látom, hogy az egészséged érdekében pár kilót le kellene adnod”.

Manapság, annyira képmutató világot alkottunk, hogy ha valaki azt mondja nekem: „Jól nézel ki!” Akkor tudom, hogy nem jól nézek ki. Jön is a további szöveg: „Mintha felszedtél volna pár kilót.”

Ha őszinték akarunk lenni, akkor kerülhető el a nagyobb konfliktus, ha véleményünkben nincs minősítés, sértő hasonlítgatás, vagyis nincs lekezelés. Ha a véleményünket a magunk oldaláról szemlélődve fogalmazzuk meg, ha a másik irányában jó szándékot mutatunk.

Ez az a bizonyos „Varázsszem”, amivel a világot néznünk kellene.(Az április 26-i bejegyzésben írok róla.)

Jó, persze ettől még megsértődhet az, aki a véleményt kapja, de ha belső „Varázsszeme” harmonikusan működik, akkor be fogja látni (lehet, néhány óra/nap kell majd neki), hogy igaz, ami igaz. Megbocsátania se kell, mert nem is bántották meg.

Nagyon sokat kell még fejlődnünk, hogy eddig eljussunk.

A gyerekeinket máris így kellene nevelni. Az, hogy „viselkedni” tanítjuk őket (vagyis a társadalmi elvárásokhoz, tradíciókhoz szocializáljuk őket) egyúttal megtanítjuk nekik a hazugságot is. 

Aztán meg talán azért is van a lelkekben ma káosz, mert ugyan vágyakozunk a harmóniára és szeretnénk megbocsátani, de igazából nem sikerül. Mondjuk ugyan, hogy megbocsájtok annak, aki ellenem vétett, de a szívünk mélyéről igazából nem vagyunk képesek kihúzni a tüskét. Azt a tüskét, amit mi magunk nyomtunk tövig azáltal, ahogyan a világot szemléljük, mert igen… csak a saját valóságunk a miénk. A másik ember valóságát nem láthatjuk, hiszen nem voltunk mellette születésétől, nem láttuk, hallottuk éltük meg az ő életét.

 

Úgy képzelem a földi életünket, lelki fejlődésünk színterét, mint egy iskolát.

Ha valaki alacsonyabb osztályba jár, azért még nem szabad lenézni őt. Segíteni kell inkább. Hát nem erről szól a sérült embertársaink megsegítése is? Ha a nem látó embertársunk átsegítjük a zebrán, miért nem segítjük át tévelygő embertársunk a lelki gondokon?

 

Sokan babusgatják gyermekeiket és ez így van jól. A szeretet mindenek felett álló, ám szinte rombolóvá válik, ha eltűnik mellőle a tisztelet. Ugyanígy rombolhatjuk felnőtt embertársunk lelkét is.

 

Ha ebben az életben az a feladatom, hogy megtanuljam az őszinte szót, akkor egyúttal feladatom az is, hogy megtanuljam mindezt tisztelettel, szeretettel tenni.

Vagy…

Ha valaki megaláz, alázzam meg, lehetőleg jobban, mint ő?

Ha valaki megüt, üssem meg?

Ha nekem fáj, fájjon neki is?

 

Ősi kérdések ezek.

Jézus is azt tanította: ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel.

 

Akkor most hagynom kell, hogy verjenek és megalázzanak?

 

Azt gondolom, erről nem lehet szó. Nem szabad hagyni, hogy bántsanak, de meg kell fogni az ütésre emelkedő kezet, megakadályozni, hogy lesújtson. A tiszteletlenséget is szóvá kell tenni és befogni azt a szájat jósággal, türelmes magyarázattal, amelyikből kígyók és békák ugranak elő. Igaz nem egyszerű és nem egyszeri cselekedetek ezek. Hosszú folyamat, türelmes évek.

Néha, amikor azt látom, hogy túlszaporodtak a rosszak, belep mindent a sötétség, szeretném, ha az életünk egy számítógépes játék lenne és egy „delete” gombbal az egészet törölhetném, hogy újrakezdjünk mindent… az elejétől. Lehet?

Lehet, hogy ez a reinkarnáció?

......

 

Április 26.  Etes

 

Mindennapos jelenség, hogy az emberek egymást szidják, egymást hibáztatják, a fiatalok, ha körbegyűlve beszélgetnek, egy biztosan akad, aki gyakorlatilag a kör közepére köpköd, és senki nem szól rá. Sokfélék vagyunk. Ahány ember, annyi változat. Színes világ a miénk. Színes, szép és mindezek ellentéte.

Egyszerű, a reális világban élők, akik két lábbal a földön járnak, meg olyanok, akik érzékelik a mellettünk futó másik dimenziót, meg a lelkek világát. Ezek más emberek, más szemmel néznek ránk.

A minap aztán megdöbbentem, mert egy asszony azt kérte segítsenek neki, hiszen nem bír a lányával, aki kifordult önmagából, mióta elvesztette testvérét. Igazából nem tudta leírni mi a gond… azt éreztem, hogy sírt, miközben írt, a lelke feldúltan hevert, nem találta a szavakat.

Aztán ahogy elküldte a töredék segélyhívását, máris kapta az „osztásokat”. Szó szerint az „őszintét”, hogy ne telepedjen a lányára, az az ő élete… stb…stb.

Megdöbbentem. Megfagyott ereimben a vér. Aztán eszembe jutott, hogy mostanában többször is kifejtettem, hogy őszinte világot szeretnék. No, de nem így!

Etesre menet meditáltam a buszon (legjobb így, mert nem alszom bele) és a segítőm azt mondta: „Káosz van, de nem csak nálatok, a ti világotokban, hanem itt is.”

Hogy mindez mitől, miért és hogyan… hát persze nem árulta el, nem szabad tudnom.

Lelkem olyan lett, mint megkötözött szabadnak született vadállat, toporzékoló, hisztiző… le akarta szaggatni láncait… többen álltak mellém fénylő gömbszerű lények (talán őket nevezzük mi angyaloknak) és nyugtatták elfutni készülő lelkem.

Lebegtettek… hason.

Körbeálltak (nem láttam, csak éreztem), arcom elé Enikő lelke guggolt (nem a földön élő, hanem a lélekvilágban maradt bölcs, több élet tapasztalatával felvértezett) és két tenyerébe fogta arcom… úgy csitítgatott.

 

Éreztem, hogy a baj nem annyira nagy, hogy ne legyenek rajta úrrá, a lelkemet mégis alig lehetett megnyugtatni. Láttam terjedni a sötétséget, éreztem eluralkodni a káoszt, de ott, odaát semmit nem tehettem. Itt, lehunyt szemem alól könnyek gördültek le arcomon.

Már megint. Jaj, már megint… és ismét!

Napjában többször is… ha meditálok, ha teljesen éber vagyok… mindegy. (Annyira érzi anyai lényem, hogy igazságtalanság történt az én Tündéri lányommal, hogy már attól vergődöm a testemben, hát még, ha látom, hogy a világunkat nem a mennyei világhoz, hanem inkább a káosz, a pokol világához tesszük hasonlatossá.)

 

És lelkem már tudta is: „Ahhoz, hogy tiszta és őszinte legyen a világ, három dologra van szükség. Három Varázslat kell!”

Nem csupán olyan Varázslatra van szükség, hogy képesek legyünk őszintének lenni, hanem olyan Varázslat is kell, amely az emberi szívbe nem enged tüskét fúródni, ha az őszinte szó kimondatik. És kell Varázsolni az emberbe megértést, amely kitörli az előítéletet.

 

Képzeljük csak el, hogy egy napon – így, ahogyan most vagyunk, elmúlt neveltetésünkkel a hátunk mögött -, egyszerre csak mindenki csak és kizárólag az igazat kezdi mondani, de benne van még az emberben az előítélet, a meg nem értés, és a gőg.

Az igazság ezekkel lekezelőnek fog hatni, minősíteni és sérteni fog.

Káoszt okozunk. Együtt.

Házat akarunk. A harmónia házát. De…

Ha csak a falakat húzzuk fel, attól még ázni fogunk.

 

Április 6.

 

Az őszinte szó, az az igazi. Ha nem írhatom le, mit gondolok, mit érzek, akkor inkább hallgatok.

Márpedig azokat a furcsa elméleteket, melyek alvó- és félálom állapotomban meglepnek, mostanában nem írhatom le, mert vernék a becsületsértés lécét, és burjánzó fantáziámmal senkit, se gyanúsítani, se megbántani nem akarok. Azért is hallgattam mostanában olyan sokat, de írás nélkül, anélkül, hogy szólnék hozzátok, élni megint csak nem igen tudok.

Éjszaka – a legújabb időkben 1,5-2 óránként – arra ébredek, hogy fantáziám termékei fizikai fájdalmat okoznak… olyan például, hogy több férfi bántja a lányom, aki sikoltani nem tud, mert kipeckelték a száját… én meg dobálom magam az ágyon, kezem, fejem az ágyam melletti szekrénybe ütöm, és mindeközben szakad rólam a víz. Ilyenek, és hasonló rémképek születnek, vagy vetülnek elém és én zokogva támolygok ki a fürdőszobába.

Ezért inkább hallgattam eddig, de most már olyannyira sok, hogy egyetlen éjszakát se tudok úgy végig aludni, hogy legalább háromszor ne kellene hideg vízzel megmosakodni. Tudom, hogy unjátok már, csakhogy most már két éve, hogy nem tudom mi történt Enikőmmel és a reményem lassan veszik, hogy valaha is ebben az életben kiderül, mi zajlott ott 1:15-től addig, amíg a tűzoltók ki nem érkeztek 4 óráig?!

Ha nem derülhet ki az igazság, akkor ez egy mocskos, hazug világ, melyben én élni nem tudok. Ha engem, ki önmagát viszonylag meg tudja védeni, ha engem eltapos a rendszer, akkor mit fog cselekedni az én kicsi autistámmal, aki naivan figyeli a világot és mindenkiről azt feltételezi, hogy csupa-csupa szívjóság?

Vagy nekem is így kellene mindenkire gondolnom, és gondolati hatalomként ezáltal mindenki jóvá, őszintévé, igazzá, emberségessé és tisztelettudóvá varázsolódna?

 

Aztán itt vannak a furcsa belső késztetések is, melyek éber állapotba érkeznek. Valakit fel kell hívni telefonon, másnak levelet kell írni, valamit ki kell dobni, megint valami mást meg, meg kell venni.

Mik ezek? Csak kapkodom a fejem. Ha nem követem nyom a mellkasom, szédelgek, és nem tágít a késztetés. Ha megteszem, enyhülnek a tünetek, majd elsimul, mint vihar után a tenger.

 

Máskor azt kívánom: bárcsak olyan kegyetlen lett volna az én csillagom, hogy itt hagyott engem abban a hitben, hogy meghalt, minden biztató jel nélkül! Azt kívánom, bárcsak élne boldogan, valahol a világ másik szegletében! Inkább tudnám azt, hogy elhagyott, becsapott, eldobott, megtagadott, mint hogy olyan kegyetlen halállal halt!

Élve elégni! Ó, jaj! Sikoltásomtól összedőlne a ház! Élve elégni a legkegyetlenebb halál. Csak tördelem ujjaim, csak kapkodok levegő után… minden más testrészem bénán hever mellettem a földön…

Nem!!!!

Nem lehet! Nem lehet, hogy ezt megússza az, ki elkövette! Nem lehet, hogy Isten igazsága a földi hatalmaskodók kezébe végleg elvesszen! Muszáj, hogy az igazág a felszínre kerüljön! Muszáj, mert az életünknek másképpen nincs semmi, de semmi értelme. Akkor, ha ez megtörténhet, a végtelen is elveszíti értelmét, az öröklét, a mennyországgal is csak hazugok álnok világa.

Muszáj megtudnom, ki volt, aki kínozta, ki tette tönkre drága édes kicsi testét! Meg kell tudnom ki vette el unokáim életét és ezáltal ki vette el tőlünk a jövőt! Ki volt az, akinek köszönheti családom, hogy megéljük a poklot itt, és most, ezen a Földön?

 

Mert Pokol az a hely, ahol meghalhatott a lányom és aki felelős a haláláért megkeresve nem lett, és annyi büntetést se kapott, mint egy állatkínzó.

 

 

Március 27.

 

Itt ülök a naplóm felett, a számítógép előtt és a füzetembe felírt dátumot írogatom át már harmadszorra. (Egészen erőteljesek így a vonalak.)

Le vagyok taglózva. (A fellebbezésem elutasítása miatt.)

Úgy érzem magam, mint érezheti az, akire ráomlott a hegy.

 

Hajnali 2:12 van, de  0:16-tól ébren vagyok, pedig az esti nyugtatómat rendre benyeltem. Mint látható nem volt elég. A „hegy” erősebb.

 

Feszült a testem, mint megfeszített húr. Rúgni akart volna a lábam, semmi lazítás, adrenalinnal teli izmok. Kinyílott a szemem. Belenézett a sötétségbe, láttam az utcáról beszivárgó halvány fényt. Az is olyan, mint a tűz fénye.

Ha behunytam is láttam Őt, életem ragyogó csillagát, életem egyik értelmét, ki oda lett.

Láttam… a lángokban.

Sikolyait véltem hallani, hiába fogom be a fülem!

Végső gondolatairól gondolkodott agyam, miket akkor, és ott, Ő, és csakis Ő gondolhatott…

Menekülj!!!.... ordítja elmém minden éjszaka.

Kicsim! Menekülj!

Kicsim… kicsim… kicsim… kicsim… kicsikém… ó én édes kicsikém!

Hangtalan sikolyomtól megremeg az éjszaka…

Már vinnyogok… hát felkelek.

Izzad a test, zsibbad a kéz.

 

Mi lesz veled emberiség, ha ilyen aljas és érzéketlen maradsz?

Mi lesz veled, ha nem hat meg tragédia, éhség, nyomor, nélkülözés, bánat?

Mi lesz, ha hagyod uralni feletted azokat, kik mindent visznek és a tömegnek csak mócsingot hajítanak, hogy szavad ne legyen: KAPTÁL!

 

Csak ténfergek… értelmet kutatok felvillanó életszilánkok parányi fényében…

Kicsike kicsi fénypontok, mint túlnyomott szemgolyó által látott fénypontok, még árnyékot se képesek létrehívni, csak töredékei a másodpercnek.

 

Mit ér mindez?

Mit ér itt bármi, ha nyom nélkül tűnhetünk a semmibe?

Mit ért az én Édes Tündérem élete? Az ő küzdelme, szeretetre szomjas, mindenkinek vigaszt nyújtó drága élete?

Mit ér bármi, ha a gyilkos, és az ő tüze, mindent elvitt és nincs a Földön rajtunk kívül senki, aki tudni akarná így, ilyen szemlesütve mit ér az élet?

Mit ér?

Mit ér a mi életünk is, ha senki torka nem szorul, látva a tehetetlen vergődést, és nem kényszerül lépésre, nem serkenti tettekre?

Mit ér?

Mit ér így az élet, ha vergődésünk senki szívét nem dobogtatja gyorsabb ütemre és nem riad fel félkómás állapotából, hogy ne ez végezzen velünk?

Mit ér?

Hiszen nyom nélkül elhullhatunk és elkaparhatnak, mint kóbor ebet!

 

Senki… de SENKI nem lesz, ki fogat-fogért igazságot követelne… és megint és ismét ott leszünk, ahol voltunk: nyakbehúzva, nyomorult féligazság-csontokat temetnek majd mellém.

 

Március 11.

 

„…Emberség kellene! Lélek kellene! Hivatástudat és felelősségvállalás, bölcsesség.

Időnként a sok tudás – fentiek nélkül - éppen, hogy akadálya az egyszerű megoldásoknak.”

Tegnap ezt írtam le utoljára.

 

Mi nem szólunk. Ha szólunk is egymásnak tesszük, meg „morgolódunk” kicsit, de szavainkat tettek nem követik.

Mi olyan nagyon kiválóan szocializált népek vagyunk!

Tapintatosak. Olyannyira, hogy nem bántjuk a talpakat, mik ránk lépnek. Csak szép halkan súgjuk: kérjük, mellénk lépj!

Megnyugtatjuk magunkat, hogy mi szóltunk, és egymást vigasztaljuk, hogy: úgy se tehettél volna egyebet, mert a hivatalok „összezárnak” és neked semmiképp nem lehet igazad.

 

Igazad csak abban lehet, hogy reggeltől estig melózol, verejtékezel, látod munkatársad verejtékét is, és este, ha marad időd és erőd, a vacsora után, mielőtt fáradtam eldőlsz, még vagy kétszer megölelheted családod.

Igazad csak abban lehet, hogy önmarcangolásba fogsz, amiért hónapok óta nincs munkád, ugyanis lusta dög vagy, akit szépen rá kell venni, hogy dolgozni illik, és kezedet megfogják, hogy visszavezessenek a munka világába.

Igazad csak abban lehet, ha értéktelennek tartod magad, hiszen hónapok óta senkinek se kell két kezed munkája.

Valóban?


Nem tudom milyen az óceán mélye, pedig alámerülnék csodájában.

Nem tudom milyen a felhők fölötti világ, pedig hallgatnám mély csöndjét.

Nem láttam még földalatti világok barlangjait, és nem fekhettem virágtengerben. Ezeréves fák tövében se meditálhattam még, és nem borulhattam öreg kérgükre.

Nem tudom milyen, ha a hóhatár felett szél simítja arcom és nem ittam hegyi patak zamatos vizéből sem.

Nem bakancsoztam vándortarisznyával vállamon, hogy élvezhettem volna idegen ismerősök vendégszeretetét, hogy megnézzem Istennek teremtményét a feje búbjától a talpáig.

Pedig megtenném.

Te is megtennéd.

Azért jöttünk, hogy lássuk, halljuk tapasztaljuk és gyarapítsuk Isten világát és nem azért, hogy néhány embertársunk magamista hatalmaskodó kényét kiszolgáljuk.

Mit ér a szépség, ha nincs, aki csodálja?

Dicséret és csodálat nélkül elhal a tenni akarás.

Hallgatnunk kellene Lelkünk mélyéről felszakadó üzenetre:

„Nem magamnak alkotok, hanem Nektek! Nem magamért vagyok, hanem értetek!”

 

 

Március 10.

 

Tegnap Marcsihoz beszélgetve – de mindenkihez szólva – azzal fejeztem be:

„Lehet… olyan helyen vár minket a paplan alatt kitalált világ, ahol az emberek mind tudják, hogy értékük felbecsülhetetlen, ahol senki nem önmagáért, hanem másokért cselekszik, nem is kell neki, mert mindenki érte van, ő meg másokért. És ott, és éppen ezért… nem is léteznek olyan szavak, kifejezések, mint: drága, értéktelen, nem éri meg, nincs értelme, haszontalan… és a többi társaik…”

A mostani… a mi világunk azonban romlott. Telis-tele van ilyen szavakkal.

Például, amikor az orvos azt mondja: „Legszívesebben CT-re küldeném, de nem lehet, mert drága.”

Valaki kimondta a háttérben, hogy az emberi egészség megőrzésére, vagy visszaszerzésére, egy zseniális csoport zseniális találmányát nem szabad mindig használni, csak akkor, ha…

Mikor is?

…ha elég értékesnek ítéltetik egy ember? Ha elég fiatal? Ha egyetemet végzett? Vagy ha nem végzett? Persze ezek csak találgatások, mert az igazi kritériumokat nem ismerem.

Ki mondja ki, hogy a betegséget bizton feltáró szerkezet használata drága? Mint, amikor Isten azt 'mondá: Legyen világosság! És 'lőn világosság.

Mi az, hogy drága?

Honnan volt az érték, amelyik a találmányt végül előállította? Ki gyártotta le az alkatrészeket? Ki termelte ki az alapanyagokat hozzá?  Lehetne sorolni, de lényegében az emberi közösség egy csoportjának összehangolt munkája eredményezte a végső készüléket, és ha nem lennének a lépcsőfordulókban zsebeket tartó, haszonelvű és hatalommámorban fürödni kívánó egyedek, akkor olyan természetes lenne az együtt megalkotott használata, mint a levegővétel.

A levegő is a Földről származik, ahogyan akármelyik gépnek a nyersanyagai.

Apa bányász volt.

Naponta a föld alá bújt, hogy életét kockáztatva felküldje a szenet, amiből elektromos energia lett, meleg lett és a tanulni vágyók nem a gyertya mellett olvashattak és nem fagytak meg.

 

Mi meg anyával remegve lestük a munkásbuszt minden nap, hogy felismerjük-e a távolból is apa alakját, lépteit. Minden nap átéltük a megkönnyebbülés érzését, az örömöt, de többször is megesett, hogy nem jött. Olyankor szorongva vártuk a közeledő bajtársát, messziről fürkésztük arcát, hogy mi olvasható vonásain, és boldogok voltunk, hogy „csak kicsit” sérült, és a kórházban látogatható volt.

 

Manapság az értéktelen emberi életek világa van.

Ragály ez.

Kegyetlen, szemrebbenés nélkül gyilkoló vírus.

Részletekbe megbújt, bomlasztó baktérium.

Életünk díszletét ellepő penész, lelkeket kábító gombák. Méreg, amelytől mintha mindenki esze „elmenne”, egymást marják, tépik és egymás életét pokollá teszik. Mindeközben a valódi tettesek az igazi bűnokozók távoli kényelmükből a markukba röhögnek.

Drága az autistát fejleszteni… Nem éri meg a befektetést… Nincs idő… Nincs szakember. .. Nincs pénz?

Kik azok, akik kimondják egy emberre, hogy "Ő NEM ÉRI MEG" ?

Ki hatalmazta fel erre? Hogyan merészeli?

Lemondani és élő halottá tenni? Elvenni tőle az alkotás örömét? Elvenni tőle az életet, csak mert valaki nem látja, nem képes felfedezni a kicsiben az értelmet, az értelmes életet?

Emberség kellene!

Lélek kellene!

Hivatástudat és felelősségvállalás, bölcsesség.

Időnként a sok tudás – fentiek nélkül - éppen, hogy akadálya az egyszerű megoldásoknak.

 

 

március 9. (2.)

Emlékszel Marcsi? (Mártonné Puszta Mária) Emlékszel még azokra a régmúlt estékre, amikor a paplan alá bújva, hogy anyáék ne hallják meg, még nem alszunk; sugdosódtunk?

Ugye te is emlékszel?

Órákon át, éjszakába nyúlón terveztük majdani útjainkat. Ha majd nagyok leszünk, ha elvégeztük az iskolákat és dolgozunk, és ha szép világ lesz addigra… de miért ne lenne (?) mert majd mi fiatal nemzedék, teszünk róla, hogy szép legyen… és van elég időnk, hogy megtervezzük azt a világot, mert az még nagyon sokára lesz, akkor és ott majd nem lesz már pénz, hanem minden embernek kijár minden, amire szüksége van, és pluszban évente két egész hónap, amikor jelképesen vándorbotot fog, és világot láthat, az éppen aktuális következőt. Mi majd mindig egyszerre megyünk, körbeutazzuk így a Földet. Nem! Nem repülővel, hajóval terveztük, hogy minden szépséget, mit Isten ide erre a bolygóra teremtett egészen közelről láthassuk.

 

Eltelt a fiatalságunk Marcsi, és mi nem láttuk közelről Isten csodáit.  Nem érintettük kezünkkel különleges óriás virágok szirmát, esőerdők fáinak lombját. Nem futott ki ujjaink közül a Szahara homokja, nem szívtuk tüdőnkbe tiszta hegyi levegőt, nem néztünk le a távoli tájra és nem húztuk meg rakoncátlan felhők jégkristály fürtjeit… és nem…

 

A mi hajónk elment. Marcsi, nincs több hajó! Ebben az életben már nincs.

Erre akkor döbbentem rá, amikor a múlt héten a fuldoklási rohamom után kiszolgáltatottan – Istennek, embernek, akárkinek – ültem a kórházi tolókocsin… és persze a következő órák is hozták a gondolatok százait, amikor már ugyan mozdultam, csak még szédült a világ… és hoztak három idősebb nőt, akik sztrók-gyanúsak voltak és jöttek velük a lányaik.

Jaj, Istenem! Fölém már csak a fiaim hajolhatnak – Ó miért, mitől fájhat ennyire a hiány? -, ahogyan aznap is Ati volt velem. De én nem akarom ezt!

Szeretnék szépen elaludni, csöndben, gond nélkül, és odaát felébredni, hogy ne lássam a tehetetlennel teli orvos tekintetét, a reménytelennel teli nővértekintetet, a félelemmel teli gyermeki tekintetet! Nem akarom látni a megvetést: nem sikerült világot változtatnod Ildi!

 

Marcsi! A mi álomhajónk, amelyik az évi tíz havi jól végzett munka után kéthavi jutalomútra vinné az embereket, minden embert a Földön kivétel nélkül… szóval az a csodahajó már kihajózott. Ó miért, mitől fájhat ennyire a hiány? Hogyan fájhat ennyire valami, ami soha meg se történt, ami csak gyermeki álom volt? Hogyan? Mond! Hogyan?

 

Persze az idő, mint relatív és csak általunk megkreált tényező, tájékozódási segédeszköz… lehet, mégis létezik valahol a végtelenbe megbújva, és lehet álmainkkal várandós, mindazt, mit a paplan alatt valaha suttogtunk a méhében hordja… lehet Marcsi, az is lehet, hogy a mi szép világunk terveivel terhes! Lehet… és lehet, csak több időre van szükség, hogy kifejlődjön és megszülessen…

 

Most, és itt, már nem.

Az a hajó elment. Talán majd…

Egy következő élet…  amikor a kislányom is velem lesz…  ugye velem lehet?

Talán majd… Egy másik valóság, lehet, hogy még a bolygó is más lesz… egy másik létforma.

 

Még az is meglehet, hogy  mi akkortájt, még emlékeztünk az Univerzumi egységre és eltévesztettük a helyet Drága Marcsikám.

Lehet… olyan helyen vár minket a paplan alatt kitalált világ, ahol az emberek mind tudják, hogy értékük felbecsülhetetlen, ahol senki nem önmagáért, hanem másokért cselekszik, nem is kell neki, mert mindenki érte van, ő meg másokért. És ott, és éppen ezért… nem is léteznek olyan szavak, kifejezések, mint: drága, értéktelen, nem éri meg, nincs értelme, haszontalan… és a többi társaik.

Marcsi! Ezt már egy hete el akartam Neked mondani.

 

 

Március 9.

 

Jöttünk, vagyunk, menni fogunk.

Mindenki.

Nincs kivétel.

A különbség csak annyi, hogy ki előbb, ki később. De… innen senki, semmi tapintható, látható dolgot elvinni nem fog. Gyűjthet akár hegyekbe vagyontárgyakat, spájzolhat jelképekkel festett papírdarabkákat. Bármennyit.

Mindene… még teste is itt marad.

Ennek ellenére mit tesznek az emberek? Megkeserítik egymás életét.

Nézz csak körbe!

Rájöttem, hogy hiába vannak kivételek – akiknek Tisztelet és mosolygós Főhajtás -, ez az egész emberi kreálmány, mármint a társadalom: rohad.

Bűzlik.

Olyan mértékben bűzölög, hogy elnyomja a jó emberek szeretet illatát.

A velejükig romlott, erkölcstelen, ocsmányok, a rendszereket építők, és sorra fenntartók, csatlósaikkal, segédeikkel… sorba mind… egymás cinkosai voltak. És ma is azok.

Egyre nyíltabban.

Egyre nagyobb mértékben.

Egyre gátlástalanabbak.

Már semmitől nem félnek.

Nem félnek Istentől se, miért félnének hát a művészetektől, az íróktól, színészektől, festőktől… a rajongók táborától?  

Rég átírták Isten és angyalai jóságtörvényeit mind, és butaságba, nyomorba tartják a tömegeket szócsövükül szolgáló csatornáikkal.

Elvakult fényűzők.

A káprázat elragadta testüket, belökte a pénzkényelembe, lelküket gyémántbörtönbe zárták, hogy tombolása csillogásnak lássék.

Látják sokan az igazságot, mégse tesznek semmit.

Kiszolgálják a rendszert. Ha látják is az embertelenséget, jogszabályokból készült ökölvértet kapnak elő és leterítik embertársuk.

A saját szemedet használd, amikor körbe nézel!

Ne én mondjam.

Te sorold!

 

Március 01.

 

Tizenöt órája nem gyújtottam rá. Á! Nem azért, mert drága, és nem azért mert a papír, ami a dohánnyal elég, az káros! Á, dehogy!

Nem kaptam levegőt. Teljesen váratlanul jött. Akkor már vagy 10 perce elszívtam a cigit. Ültem a szövőszék előtt és jött egy köhögési inger, és utána a többi…

Olyan fulladási roham tört rám tegnap délután úgy 2 körül, hogy nem tudtam nagy levegőt venni a további kényszerítő köhögésekhez. Mintha ezernyi keményebb hajszálat lőttek volna a tüdőmbe… csiklandós, szúr… Jaj, a tüdőm! Jaj a légcsövem!

Észveszejtő érzés… már nyom a mellkasom… ellene tenni semmit nem tudtam, mintha egy láthatatlan óriás állna mellettem, amelyik pusztítani akar, marka ezért szorítja nyakam.

Nem! Nem csak a torkom, a tarkóm is, a nyaki ütőereket is, és a fejem szét akart már robbanni. Elönt a hőség, izzadok, a bőröm forró. A lázmérő még hőemelkedést se mutat.

 

Kérdeztek (Attila is a férjem is), de nem tudtam válaszolni, mert előbb levegőhöz kellett volna jutni. Csak sűrű, pihegés szerű levegővételekre futotta, melyektől szédültem. Egy pihegés, egy szótag, új levegő, második szótag. Tagolt beszéd, és igyekezet, hogy rövid, de velős szavakat találjak oxigénre szomjazó agyammal.

Zakatolt a szív, pánikolt, követelt; akarok, de képtelen vagyok olyan levegőmennyiséghez jutni, ami éppen elég lenne neki.

Attila kocsiba ültetett, a sürgősségire vitt.

Értő kezek, oxigén, szaktudás, gyors összehangolt munka (vér-oxigénszint, EKG, kanül és bele valami légzéskönnyítő anyag, mellkasi RG) megértő, kedves orvosnő, nővérek, ápolók; ennek köszönhetően most még itt vagyok.

Voltak percek, amikor azt gondoltam: nem lesz több szó, itt a búcsú ideje, megyek az én kicsi lányomhoz (Édes Enikőm!), megtudni az igazat.

Csak magamban ismételtem: szeretlek, szeretlek, szeretlek, mindenkinek, aki csak eszembe jutott… és amikor Csaba és Ati, azt hittem nem lesz több ölelés. Akkor csordultak ki a könnyek.

Attila, aki azt se tudta szegény, hogy hová legyen (kiment Etesre, behozta anyát, nyugtatta őt, és Vicát, Csabát és Tamást, rohant be hozzám, majd megint haza) szóval Ő, az én egyik Kincsem hozott haza, az én saját felelősségemre. Azt persze megígértem, hogy inkább hétfőn megyek a tüdőgondozóba, minthogy ott maradjak, és B.gyarmatra vigyenek a pulmológiára, hiszen itthon várt az én… éltetőm, a kincsem,virágom, tündérem = Csabinkóm, az ölelése (percekig nem eresztettük el egymást, én könnyeztem), az Ő mosolya, boldogsága, hogy: Anya, de jó, hogy már nem vagy beteg! Mindennél többet ér.

Köszönöm Dr. Laczkó Katalin!

És köszönöm a sürgősségi péntek délutáni stábjának!

 

Mit is? Hát! Mindent! Azt, ahogyan körbe vettek, ahogy segítettek, rám mosolyogtak. Köszönöm a figyelmüket, a kedvességet a szaktudást… egyszóval azt, hogy VANNAK!

 

 

Február 26.

 

Egyre kevesebbet írok.

Mintha gyomrom forgása – mit a világ látványa okoz – fordított arányban állna írói teljesítményemmel. A hazugságok, és az igaznak vélt dolgok (hamis vádak, téves hitek), hatalmas kőtömbök, mik megbénítják tollat fogó kezem, és a fájdalom, mit ilyenkor érzek, tompítják agyam.

 

Már régóta nem szelektálunk.

És ezt… már régóta nem tanítjuk gyerekeinknek.

 

Már régóta elhisszük, hogy nem vagyunk többek, mint fizikai, kémiai hatásokra elkopó, elbomló, átalakuló, formára gyúrt anyaghalmaz.

Már rég abba a hitben tartanak minket, hogy alkalmazkodni kell, nem pedig változtatni akarni, és hintik a port a szemünkbe, hogy akinek nem elég nagy az „agyi kapacitása” (és nem akar becsapni, kihasználni másokat) (Dorcsi!) az csak alantas rabszolga lehet.

 

Már régóta azt hirdetik, hogy a két kézzel létrehozott alkotás az kulimunka, régimódiság, mit feledni kell, és nem kérnek meg senkit, hogy képzeletben bontsa le a világra rakott kényelmet, a technikát, mit keményen fizetni kell, aztán nézze meg jut e akkor az a valaki valahová, akinek vagyona van, ha már a pénze semmit nem ér, mert azt megenni nem lehet.

 

Már évtizedek óta azzal kábítanak, hogy az életben mindenhez „segédanyag” kell (fájdalom, depresszió, szorulás, puffadás) és az érintés, az ölelés, a törődés, a megértő beszélgetés egymás közelségének gyógyító hatása a „modern” embernek már nem segít.

 

Hát így lettünk „remeték” zsúfolásig megtömött lakótelepeken, hol ezer meg ezer ablak mögött kalitkába él az ember. (Feri!) Így lett a sokszázezer vidám „zenebohócból” magányosan zokogó, ki örökké bizonyítani akarván, a világot kutatja az interneten, mert önmagába nézni fél... és minek nézzen!

Minek? Hiszen nincs ott semmi más – mondják és hisszük -, csak bélsár meg gáz, véres hús és nedvek… nem hiszi már, hogy Isten rezdül mélyen, bent.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.