Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Négymillió pallótáncos

2011.02.26

2011. február 26.

 

0:38 – ennyit mutatott az óra, amikor ma felkeltem. Fáradt vagyok, mint a szánhúzó kutya, de mindkét kezem annyira zsibbadt, hogy ordítani tudtam volna a fájdalomtól. Hogy Csaba és Tamás aludni tudjanak, nem tettem, csak egynéhány néma sikolyt leheltem.

Amíg lefőtt a kávé tornáztattam fájdalmas végtagjaim, de még most, amikor írok, akkor is apró tűszúrásokat érzek az ujjaimban.

Orvos? Feküdjek be 1-2 hétre a reomatológiára kivizsgálásra.

Megtehetem egy autista gyermek mellett,  az öttagú családra egyetlen kereső mellett, hogy azután azt a szakmai minimálbért se kapja meg Tamás, amiből napjainkra csak a lakás rezsijét lehet kifizetni?

No jó, túloztam. Lehet venni még egy kiló 360 forintos cukrot  és öt-hat kiló 380 forintos kenyeret, meg egy kis zsírt, esetleg még egy kilónyi 1600 forintos trappista sajtot, meg egy kiló kávét, hogy ne zuhanjak a padlóra nappal, ha már éjszaka nem tudok aludni. 

A kaját meg ossza be a három gyerek, mi meg majd Tomival nézzük.

 

Anyukámtól kaptam a fodrászra egy kis pénzt, amit kötelező volt erre költeni, mert se a születésnapomra-, se a karácsonyi ajándékra kapott pénzt nem költöttem magamra. Az egyik ment a villanyszámlára, a másik meg valahol eltűnt Jézuska születésnapi zsúrján. De ez utóbbit nem bánom. Megérdemli, ha már megváltotta az emberiség bűneit, bár időnként kedvem lenne vele elbeszélgetni, hogy megtudjam tőle, miért  terjesztette ki a zsiványokra is a megváltást.

 

„Új frizura, új élet.” – mondtam. És tényleg! Valami valóban megváltozott.

 

No nem azért mert rövid haj rövid ész! (Bár ki tudja!) Azért vágytam már a fodrászhoz szállítani szénaboglya hajam, mert valami megváltozott bennem.

 

A gazdasági, a politikai, de a pénzügyi vezetők aztán végképp nem érzik, hogy mekkora káosz és a vele járó kétségbeesés és annak kezét fogó depresszió uralkodott el rajtunk „egyszerű” embereken.

 

Mondanám nekik, ha néha olvasnának engem is:

Kedves nagyurak, cseréljünk már egy-két hónapra! Én megmutatom, hogyan tudok spórolni, ha megkapom az ő pénzüket, ők meg a helyzetembe lépve megmutatják, mit tudnak ilyen árak mellett, ilyen ócska fizetésből kihozni!

 

De ők csak a pénzt olvassák. Hogy mi idelent mit alkotunk, az a kutyát nem érdekli.

 

A katasztrófákat túlélt vakbelem röhög, amikor az Államtitkár úr azt mondja:  az a vágyálma, hogy az emberek végre találjanak vissza a „munka világába”. Igaz, hogy az iránytű valamelyik béka segge alá van elrejtve (van belőle most már vagy négymillió), de ő mégis bízik abba, hogy ha szigorítják a segélyeket, meg lecsökkentik az összegét, akkor az emberek mégis hajlandók lesznek benyúlni minden vándorbéka segge alá.

 

Meg azt látják, hogy rengeteg gyógyszert fogyasztunk, és sok az egészségügyi költség, meg, hogy a fél ország beteg, miközben azt vizionálják, hogy direkt az ő bosszantásukra támadt kedvünk pazarolni a (no nem az  általa) előállított Nemzeti Vagyont, és a testünk is valamiféle felsőbbrendű tudati parancsra mutatja a betegségek tüneteit.

 

Van már vagy 4-5 éve, hogy mi itt a „kicsik” (hogyan is nőhetnénk mi föl hozzájuk, kik mélyen merítenek a közös vagyonból), egy ultrakeskeny pallón egyensúlyozunk, a kötéltáncos hosszú rúdjával a kezünkben. A rúd egyik végén a haza mérhetetlen szeretete lóg, az aggódással, a féltéssel megtűzdelve, a másik végén meg a saját megélhetésünk, egyéni és családi boldogulásunk ellensúlyozza rudunkat.

 

Alattunk húzódik az ismeretlen mélységű űr.

Most már csak állunk, nem megyünk sehová, egyensúlyozunk még egy kicsit (nem tudni meddig bírjuk) zsibbadó karokkal, bénán, azután jöhet a zuhanás, mert a megmentő seregről csak álmodtunk.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.