Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nincs is világ... csak álmodom

2013.11.02

November 2.  Halottak napja

Csönd van. Vészjósló.

Lelkem meg zajong, lázad. Nem értem pontosan mit mond.

Viszont kényelmetlen ez a burkolat, melyet kényszerpályámon viselek. Mintha szűk lenne, mintha belülről tüskék nőttek volna, szúr!

Honnan jöttem?

Milyen végtelen áll mögöttem? Mennyire Ős az, aki mélyen bennem él? Élő ez egyáltalán, vagy mindez csak valami távoli kapcsolat, melyet az anyagba zuhant elme megfejteni nem tud? Jelek, melyek bombáznak, de az elmémig nem érnek.

Így van?

Vagy csak képzelgés, és semmi nincs se mögöttem, se bennem, se előttem?

Eltűntek a barátnak hitt emberek, akikről azt hittem… csak hittem. Ebbe ringattam magam. Senki se képes úgy becsapni minket, amennyire magunkat képesek vagyunk! Senki!

Barátok? Rokonok?

Megértők és értetlenek.

Távolodnak, vagy soha nem is voltak közel, és az egész csak délibáb volt, mit erősen hinni akartam?

Régen volt érdeklődés, régen volt világ, melyet létrehívott egy napkitörés, egy északi fény, egy bomlott elme, aki azt hitte jó, az, amit tesz, és mások is megértik…

De ma, mintha lenne itt, a lábam előtt, egy szakadék és van itt egy kötél… de én szédülök.

Nem, senki… senki nem érti a fájdalom mélységét, amely ezt a nyomorult szakadékot törte itt a múlt és a jelen közé.

Azt látom, hogy a túloldalról értetlen arcok villannak rám, akik nem értik milyen innen látni a képmutató és a közöny világát, milyen egy autistával élni… reggeltől estig egyedül, amikor beszippant a magányos kicsike világába, mert emez, ami kint van érthetetlen neki.

És én megyek a pontos, ámde oly kevés kifejezések, és az „idő rabja” világában vele. Ketten menetelünk, egyre távolabb és távolabb kerülve, a cinkosok, a mindent eltűrők világától.

Ahogy vele se, úgy velem se törődik senki. Botladozunk, egymás nyakába borulunk.

Együtt sírunk és együtt nevetünk.

Ő nem, de én érzem a külső világ ostorcsapásait. Ha lesújtanak és fáj, akkor átölelem, őt ölelem, az őszinte tündért, hogy azt higgye: ez csak játék. Fájdalmas játék, amiből neki nem szabad éreznie semmit.

Csönd van.

Mindig ez a csönd. Állandó.

Magány.

Tömegben egyedül.

Ez van. Mindig ez van.

Hová tartozom?

Rokonaim, kik még maradtak, érdeklődésért viszonzást várnak, mint ahogy a látogatásért is. De én mozdulni nem tudok.

Csak írok és elmondom: a változatlanság az, amiben az autista nyugodt, hiába hogy az élet csupa változás. Mi maradunk itt, a szakadék túloldalán.

Nincs pénzem utazni, nincs autóm, nincs semmim, csak Ő... meg a végtelen némaság.

Minden, miről azt hittem „valami” ... elveszett.

Amiről azt hittem értékes, most mások kezében górcső alatt: piszok.

Mozgásterem annyi, mint rabnak a cella.

A szépérzékem is elveszett.

Értéktelen bóvli vagyok. Magának való senki.

És mintha ennyi még nem volna elég, Isten elvette tőlem a lányom is, aki még beszélt velem, aki megvigasztalt, ha magányomban fuldokoltam…

A szívem oda lett... vele ment.

Három gyerekből egy elveszett, a másik meg vesztésre ítéltetett! A harmadik meg csak vegetál, mintha egyhelyben toporogna, és nincs semmi kilátás, hogy még életemben  biztonságba tudhatom.

A szívem meg követi a világ valóságát… az aorta billentyű 3 párnácskájából egyik elveszett. Nincs. Kettő van. Senki nem tudja mikor sorvadt el.

Mintha Encsikémmel átköltözött volna oda, ahova csak lelkem érhet éjszaka, feltéve, ha van „odaát” és nem csak vigaszként képzelem.

Nincs annyi mécses a sírján, mint tavaly volt. Az emlékezés is elveszett.

Édes Kincsem, Kicsi Lányom! Miért fáj ez olyan nagyon nekem?

Zakatolt a szívem tegnap este, sírt a lelkem… az ő barátai is csak képzelet?

Rokonaim is csak képzelem?

Nincs is világ, csak álmodom!

 

Nincs is út… csak képzelem.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.