Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


PIZZÁZTAM CSABA OSZTÁLYÁVAL

2011.11.28


November 28.

 

 

Naplóbejegyzés: 2011. november 23. szerda

 

Ismét azon kaptam magam, hogy nem a mának élek. De még csak nem is a holnapnak. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, szokták ők is ilyen érzéseken tetten érni magukat?

Olyan ez – miközben egyáltalán nem jó -, mintha várakoznék. Várnék valamire, ami egyre késik. Mint amikor órákat késik a szeretett személy, akinek már elkészítettük a vacsoráját.

 

Valaki megkérdezte tőlem, mitől függ az, hogy Balassagyarmaton maradjunk? A válasz egyértelmű: ha lesz munkám, akkor maradhatunk, egyébként menni kell.

 

Most várakozok.

Munkára várok.

Várakozok, mert vagy negyven helyen parkol már az önéletrajzom, máshol a telefonszámom, és mert a barátok, az ismeretlen ismerősök jóvoltából még maradhatunk, de utána….!

A jövőt nem ismerem.

 

Várakozom, és közben eltelik az életem. Pedig most élek. Ma kellene boldognak lennem, örülni mindannak, amit látok, hallok, tapasztalok.

Mindennek.

Ma.

 

Tegnap is! Tegnap se figyeltem rendesen, mert a „valamire várok”-ra figyeltem, pedig de jó is volt!

Még szerencse, hogy eszembe jutott, és ma már örülni tudok a tegnapnak!

 

Tegnap ugyanis elmentem Csaba osztályával pizzázni. Éva, az osztályfőnök meghívott, és én nagyon boldog voltam, hogy velük mehetek, nagy izgalommal vártam, és mégse úgy éltem meg, mint egy ajándékot remeteségemben, hanem mint várakozást a megrendelt ételre, mert mint utolsó rendelő, a pizza, hozzám érkezett a legkésőbb.

 

Visszagondolva most a délutánra persze már egészen másként látom.

Már akkor másként láttam, amikor visszaértünk a bérelt lakásba és folyamatosan pörögtek vissza emlékezetemben az étteremben zajló jelenetek.

Mennyire jó volt közöttük lenni!


 

A szembe szomszéd piros arcú méltatlankodva nyugtázta, hogy kifogott rajta az adag és három szeletet már nem tudott megenni, pedig külön tartalékolt helyet és nem ette meg az ebédjét.

A mellettem ülő kis fekete már bánta, hogy nem sajtosat kért (amikor végül megkaptam a sajátomat adtam neki egy szeletet) és nem szereti a colát. A szöszke, aki Csaba szerint a legszebb lány az osztályban, mindenkivel üzletelt, és a végén hat helyett már nyolc szelet pizza tolongott a tányérján, miközben azért evett is már. Kérdeztem is tőle: a hajléktalanoknak is gyűjtesz?

A halk szavú barna kislány ette volna, de a felét odaígérte a barátjának, aki a kollégiumban várta a finom falatokat, lévén nem osztálytárs. Mivel az előző hétvégén együtt utaztunk hazafelé a buszon, már bátran odajött hozzám, amikor vettük a kabátot és titkon, hogy senki ne lássa, kért egy szál cigit.

A szemüveges kis hóbortos, felkapta a maradék három szeletét és futott volna becsomagoltatni, ha Éva és Hajni szava nem állítja meg: tilos az étteremben a feltéteket szétpotyogtatni. 

Látva mennyire szomorú, hogy neki az majd estére kellene, odasúgtam neki, hogy a végén mindenkinek be fogják csomagolni a maradékot, nyugodjon meg. Felderült az arca. A végén ő is odajött hozzánk, és arról faggatott, hogy miért Csabának szólítjuk a fiam, amikor pedig Tamás is, és hogy látnak-e majd még engem? Elárultam neki, hogy tervezem: a mikulási ünnepségen velük leszek.

A másik srác, aki szintén szembe szomszédom volt úgy tömte magába a kukoricás pizzát, mint egy daráló és azt hittem semmit nem hagy, de végül egy szelet mégis feltért előtte. Vele, senki nem akart cserélni – nem zavartatta magát miatta -, pedig sajtos volt a pizzája. Kérdeztem is a kis feketét, aki csak annyit mondott: mert bebűzölt. Nem firtattam inkább, hogy ez mit jelent.

Az egyik dörzsöltebb srác idejekorán meg akart lépni, de Éva megállította. Mintha a menetrend a fejében lenne, tudta, hogy a bejárós fiúnak csak négykor megy busza. Azonnal átlátott a szitán és közölte: a táska marad, vegye ki a cigijét és menjen. Együtt mentünk ki cigizni. Elmesélte nekem, hogy a lakásukat most újították fel. Potom kétmillióba került, de a francia ágya és a plazmatévéjével együtt. Kérdeztem, hogy ha így karácsony előtt ennyi mindent kapott, akkor mi lesz a karácsonyfa alatt.

- Anya majd azt is kitalálja – adta meg nevetve a választ.

 

Ott, akkor is nyilvánvaló volt az élet igazságtalan leosztása, hiszen odabent nem egy és nem kettő olyan gyerek ült, akik azt se tudják kik a szüleik, mások tudják, de kénytelenek azzal élni, hogy nem kellettek, és míg a plazmatévés fiúcska azt tervezte, hogy ha egy év múlva tizennyolc lesz, akkor pezsgőtől fog berúgni, és drága cigit szívott, addig én a töltöttel nem igazán dicsekedhettem. Ő, még csak tizenhét, de szülei kemény munkája árán már mindene meg van, míg én már ötvenkettő vagyok és arra se képes, hogy a gyerekemet taníttassam, hiszen mások jóindulata által vagyunk itt.

 

Zajlott az élet. Én meg várakoztam. Úgy eltelt másfél óra, mint egy perc, annyira jó volt velük. Akkor és ott, mégse gondoltam arra: ezek a gyerekek engem befogadtak.

Az asztal végén, a kabáttartó mellett ülő két kislány sietve bemutatkozott, amikor indulni akartunk, és Csaba apukájáról érdeklődött, meg arról, hogy milyen is az az autizmus.

 

Később láttam, mennyire nagyon jól éreztem velük magam. Csaba is nagyon jó vette a számára szokatlan szituációkat.

 

A felgyülemlett feszültség azonban (mert azért tudni kell, hogy az autista ideig-óráig képes lehet fegyelmezni magát, ha megbeszélték vele, hogy hogyan kell viselkedni egy adott helyen) az étteremből kilépve azonnal a felszínre tört.

- Ki ment ki előbb az ajtón? – kérdezte.

Amikor azt mondtam, hogy én, akkor felkiáltott: „Nem érted! Láttam egy kis gyereket és egy nagyobbat. Kimentek az ajtón.” Hiába is mondtam, hogy én nem láttam és hogy nem fontos. Képtelen volt elfogadni, hogy én nem láttam, nem éreztem, nem sejtettem az ő gondolatait és nem tudtam elmondani az igazságot. Mire kiderítettem - mert nem hagyta ám annyiba a dolgot -, hogy valójában az volt a gondja, hogy nem ugrott a férfi és a fia közé (tudjuk ugye, hogy valami féle ezüst és aranyszálas összeköttetést érzékel az én csillagok küldötte kicsikém), addigra bizonyosan kétszáz körülire kúszhatott a vérnyomásom.

 

Este még tanultunk, és utána megöleltük egymást.

Elsírtam magam.

-         Miért sírsz? –kérdezte Csaba.

-  Mert a veszekedés miatt azt gondoltam, hogy nem szeretsz – válaszoltam.

-         Én meg azt hittem, hogy te nem szeretsz - felelte az én kicsikém.

Ettől megdöbbentem.

Azt gondolta? Ne gondolja!

 

Vannak napok, amikor vannak mondatok, melyek örök időkre az emlékezetbe vésődnek.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.