Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


REPÜLNI AKARTUNK... MOST NEM SIKERÜLT

2011.12.17

December 17. 

2011. XII. 14.-i naplóbejegyzésem:

 

Ha majd meghalok – remélem, minél később következik be ez az esemény! -, megkérem Istenpárosunk, és a Nagy Szellemi Közösséget, hogy milliónyi feladataim között is mindig szeretteimmel lehessek, mert én segíteni szeretnék majd nekik… onnan is, mindig.

 

Ezek a gondolatok jártak a fejemben, amikor is ennek az új napnak a hajnalán a hideg konyhába gyöngyhímeztem. Amikor ezt a tevékenységet űzöm, közben mindig felmerül az a gondolat is, hogy egyáltalán miféle érthetetlen erő hajt, miért nem hagyom abba az egészet, hiszen ezeddig elenyésző volt a bevétele, viszont a gyöngyökre, és az egyéb kellékekre költött pénzt a konyhapénzből csenem el. Ez pedig majdnem felér azzal a bűnnel, amikor is az ember saját véreit fossza ki.

 

Hiába, na! Vígasztal, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki olyan dolgokat 'mível már évtizedek óta, aminek nincs „haszna”. Ezt persze nem értik azon tömegek, akik viszont leginkább csak olyasmit csinálnak, aminek biztosan van bevétele, nyeresége. Ők valószínűleg nem is értenek minket „haszontalanokat”.

 

Mindegy.


A lényeg most éppen egészen más. Mégpedig, hogy ismét változás – méghozzá óriási, és kudarcként értékelt – következik be életünkben.

 

Holnap visszaköltözünk Balassagyarmatról Salgótarjánba.

Azt hittem kitartunk legalább a tanítási év végéig, de napjaink világát olyan erők mozgatják, melyeket kiszámítani nem lehet. Amikor naponta változnak tegnap még stabil dolgok, akkor vége a jövő hétre tervezetteknek is.

 

Úgy érzem, ebben a felgyorsult változatosságba lassan mindenki „belebolondul”. Azok is, akik naponta variálják a törvényeket.

Lehetne pedig ezen változtatni.

A változáshoz azonban összefogás kellene (itt is érvényes az egy fecske hiábavaló küzdelmének elve), szoros baráti kötelékek, szeretet, megértés, tolerancia méghozzá kollektíve. Igen ám, de sokszor még két ember se képes egy ügy érdekében összefogni, akár csak egy civil szervezet vezetőjeként se, nem hogy egy egész érdekcsoport, vagy egy ország lakossága.

 

Én megszüntetném a pénzt egy időre, amíg minden pénzügyi érdekcsoportnak leomlik a vára és leesik a fejéről a koronája. Addig meg valahogy kibekkelnénk áruk cseréjével. Igen ám, de ezt nem csak egy országnak kellene egyszerre végrehajtania.

 

Megint csak az álomnál tartok, hiszen tegnap a méztermelőnek se mertem azt mondani, hogy mivel nincs 1500 forintom nem tudom megvenni a kiló mézet, viszont tudnék adni érte egy gyöngyhímzett karláncot medállal, amit ő odaajándékozhatna valamelyik lányának karácsonyra.

Gyáva nyúl voltam, pedig legfeljebb kinevet és notórikus, naiv álmodozónak, vagy futóbolondnak tart, és nemet mond.

Meg biztosan nem vert volna.

 

Miért is félünk attól, hogy kinevetnek?

Az eredmény jelen esetben: nem lett méz a teánkba, ami pedig egészségesebb az agyonfinomított jelenleg egészen ócska cukornál, amit etetnek velünk.

Vagyis… én is… kába félelmemben behajtottam a fejem az idegen, kifosztó hatalom igájába.

 

Mint mi ebben az országban mindannyian.

 

Mert a magyar cipőt nem tudjuk megfizetni, de lábbeli mégis csak kell – főleg télen -, ezért aztán megyünk a már nagyon elszemtelenedett kínaihoz. És akkor megint itt egy másik gondolat, hogy azért tartják alacsonyan a béreket (ne higgyünk az átlagbér-kimutatásoknak, a statisztika minden esetben hamis képet mutat, amikor a szakemberek egy ország bérátlagát számolgatják, mert abban már benne van a mi Simorunk 8 milliós havi fizetése is, meg a többi hasonló), hogy piacot biztosítsanak a selejt, az ócska külföldi áruknak, amit a nyugati ember az eladóhoz vágna.

Mi meg tűrjük, hogy továbbra is kifosszanak minket.

 

Juszt se mondom, hogy megérdemeljük! Sokan pedig ezt mondanák.

 

Mégis nonszensz, hogy az ápolási díjként kapott 26.000 kemény forintból most csak a bérelt lakásban 12.250,- Ft gázszámlát kell kifizetnem (és még nem is volt igazi téli hideg), plusz már kifizettem 6 ezer villanyt! Otthon (Salgótarjánban) meg mindennek csaknem a dupláját fizettük ki ugyanezen két tételért, miközben szakmunkás, érettségizett férjem minimálbérért dolgozik.

 

Ha vennénk a „fáradságot” és mind egy szálig lemerülnénk saját elménk, önnön tudatalattink, mélységes bugyraiba, oda, ahol mindannyian hordozzuk az Ősi tudást, a kollektív tudattalannal való kapcsolat kódját, akkor leperegne a valóságunkra kent máz. Megláthatnánk, hogy az, amit velünk tesznek – no, nem a kormányunk, mert őket is vasmarokkal szorongatják – az nem más, mint fizikai, szellemi, lelki kifosztás, miközben azt próbálják elhitetni velünk, hogy pazarlók, túlfogyasztók, tehetségtelenek, lusták vagyunk. Nem csak gazdasági, de kulturális és erkölcsi rombolás folyik ellenünk életünk minden percében.

 

Csak ne higgyünk nekik!

Könyörgöm, ne higgyétek egy szavukat se, ha leértékelnek benneteket!

Az önbeteljesítés ugyanis működőképes.

Ha egy gyereknek minden nap azt mondom, hogy ő rossz, lusta és értéktelen, akkor nagyon hamar azzá is válik.

 

Ha viszont mindennek az ellenkezőjét mondom neki, pedig teszem azt nem a szorgalom példaképe, akkor néhány hét elteltével azt fogom tapasztalni, hogy a gyermek elkezdett tanulni, vigyáz a dolgaira, segítőkészebb, figyelmesebb lett.

 

Ne higgyétek hát el, ha azt halljátok, ami titeket leértékel!

A gondolat hatalom.

Gondoljatok hát arra, hogy erősek, kitartóak, értékesek vagytok.

Magyarok, akik számtalan dolgot adtak már a világnak, és a jövőben is adni fognak.

 

Én meg kezdem a pakolást, hogy holnapra mindent kitakarítva, saját dolgainkat bedobozolva várjam a szállító autót, amelyik visszavisz minket oda, ahonnét jöttünk, ahonnét kitártuk erős eltökéltségünk szárnyait, mert repülni akartunk a fény felé, egy szebb jövő felé, megmutatni, hogy az autistának is lehet jobb élete, de ezúttal is lenyesték szárnyaink.

 

Nem adom fel. Ti se tegyétek! Én se teszem.

Csak most nagyon, de nagyon .... fáradt vagyok.

És...

 

Kicsit kifújom magam, és újra kezdem.

Attiláért, Enikőért, Csabáért és a többi hasonló sorsú gyermekért. Teszem ezt mindaddig, amíg gúzsba nem kötnek, vagy amíg utolsót nem lélegzek.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

bodi.ildiko@digikabel.hu

(Ildikó, 2011.12.18 04:18)

Köszönöm Kata!

kosakati74@gmail.com

(Kósa Kati, 2011.12.17 08:04)

Az erő legyen veled!