Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SZ O R O N G U N K...

2011.06.12


2011. június 12.

 

Tegnap volt apa 74. születésnapja, és tegnap volt, hogy Csaba elballaghatott volna az általános iskolából. Apához ma megyünk köszönteni, és Csaba se ballagott sehová. Helyette idegeskedett az egész család.

Egész nap.

Csabának már hányingere volt. Nekem is.

Gombócok a torokban, mert …

Szorongunk. Mindannyian.

Hogyan lehetne ettől megszabadulni?

Szorongunk, mert Enikőnek nincs munkája, mert egyedül van, mert szeretne végre önálló életet élni. Heti szinten sírunk, mert nincs jövőképünk és kilátástalan itt a környéken az élet, ami egyébként is elég kilátástalan, ha az országot nézzük is. Már komolyan bánom, hogy annyira őszintének, becsületesnek, önmagáért kiállónak, igazságosnak neveltem. Ebben az átok, képmutató, hazug és sokszor aljas világban őt most sokan élhetetlennek tartják. És ezzel a habitussal, ami az övé, mert ilyen az enyém is, sehová nem lehet jutni, csak csúszni lefelé, valahová a megélhetési szint legaljára.

Szorongunk, mert Attila élete egy éve úgy, ahogy volt összeomlott és még mindig ennek a romnak, káosznak a tetején üldögél. Sehová nem jut, csak idegeskedik, és nem tud változtatni addigi, megszokott kényelmén, pedig mára ezt régen nem teheti meg. Ennek az eredménye a folyamatos hiány. Ez engem simán az őrületbe kerget, és mindünk életét megkeseríti.

Szorongunk, mert Csaba szeptembertől a Nyírjesbe jár iskolába, mennem kell vele, mert túl sok lesz a változás és félő, hogy összeomlik.

A magántanulói, kétszemélyes kapcsolatból csoportba kerül, új iskola, új tanárok, új elvárások, új tananyag. Minden ismeretlen és kiszámíthatatlan. Jó, hogy azt mondja, csak 2012-be szeretne kezdeni, most még nem. Nem tehetem meg egy autistával, hogy mindezen változások mellett még kollégiumba is beadom, mert az, senkinek nem lenne jó. Elsősorban neki, de nekünk, a csoporttársainak és a tanároknak se.

Viszont ahhoz, hogy az otthon biztonságát meg tudjam adni neki, vele kell költöznöm. Balassagyarmaton kellene egy nem túl drága albérlet, ahol csak mi lakunk, ahol az autizmus mizériáit legalább délután, este mívelheti és nem kell senki előtt szégyenkeznie miatta. El se akarom képzelni, mi történne vele egy 6 ágyas kollégiumi szobában, ahol alkalmazkodnia kellene a másik 5 gyerekhez, akik az egész iskola előtt gúny tárgyává tennék, és örökre elvágnák a továbbjutás lehetőségétől őt.

Kell hát egy 4 órás munka is, mert ápolási díj mellett csak ilyen időtartamú munkát vállalhatok, és azért is kell a munka, mert máskülönben hogyan fizetném meg az albérletet, és fizetném ki a rezsit?

Szorongunk, mert hétről hétre kiderül, hogy már megint le kell valamiről mondanunk, ami eddig meg volt, de mára tarthatatlan. Szorongunk, hogy csak ne most menjen tönkre valami elektronikus berendezésünk, mert ha megteszi, akkor az úgy is marad. Se megjavíttatni, se kicserélni nem tudnánk.

Szorongunk, hogy csak most ne legyünk betegek, mert a gyógyszert nem tudjuk megvenni. Múltkor is szóltam a háziorvosnak, hogy ne írja fel a vérnyomáscsökkentőt, amit szokott, amit reggel kellene bevennem, mert nem tudom kiváltani. Felvezette a nyilvántartásra, a számítógépre, hogy nincs pénze a betegnek. Nyilvánvaló, hogy védenie kell magát, ha teszem azt a sok szorongástól, hirtelenjében feldobnám a bakancsom. Megértem. De akkor se tudom kiváltani a gyógyszert. És úgy gondolom ez nem az én hibám. Nem én vezettem be a szuperbruttósítást, meg ezt a nyomorult idén érvényes adózást! Egyszer van az ember életében (az átlagemberében), hogy kap végkielégítést, és nekem pont akkor kellett kapnom 280 e forint végkielégítést, amikor nem veszik figyelembe, hogy három gyereket neveltem fel, hogy van egy tartósan beteg is köztük, és éppen most nem törölte el az új kormány, hogy azután is adót kell fizetni, amit a cég fizetett be utánam és soha a büdös r…. életben nem láttam és nem fogom látni azt a pénzt. Így azután simán elvettek a gyerekeimtől és persze tőlem kb. 50 e forintot, és soha többé nem fogok végkielégítést kapni.

Köszi!

Köszi, hogy elvettétek tőlem az egészséges életet, és most a gyógyszerek árát is, amit a betegségre szednem kellene, és amit a ti mindent beszennyező vagyonszerzéstek okozott nálam. (És még hány milliárd embert szennyeztek meg, majd raboltok ki így, csak hogy legyen nektek még egy luxusvillátok a Föld ötödik kontinensén is!?)

Szóval szorongunk itt mindannyian, és keressük az életnek az értelmét, de mostanában egyre inkább rejtezkedik.

Azt mondják, úgy kell élni, hogy elképzeljük azt a jót, amit elérni szeretnénk, de úgy ám, mintha már el is értük volna.

Mit rontok el folyton, hogy sehogy nem akar sikerülni?

Pedig hányszor elképzeltem, hogy …

… már miénk Balassagyarmat mellett egy alternatív energiákat felhasználó földház, amely mellett a kertben és az üvegházban minden zöldségféle, amire csak egy egészséges élethez szükség van, megterem… a mezőn ott vannak a tyúkjaink, a disznóink, és mellette még elképzeltem, hogy mindent meg tudunk venni, és mindent meg tudunk adni a gyerekeinknek, a közösségünknek, amelyhez tartozunk, hogy van erőnk és időnk törődni az emberekkel, hogy segíthetünk, dolgozhatunk másokért, és nem is kell aggódnunk, mert szeretünk, amit nem gátol semmiféle gonosz erő … és elképzeltem, hogy Csaba nem válik teherré két másik testvérének, mert annyi fejlesztést kap, hogy képessé válik az önálló életre, munkára, családra … és elképzeltem, hogy majd egy napon, amikor mennem kell eltávozott barátaim, családom után, akkor nyugodt szívvel sóhajthatok: mindent szépen elrendeztem, meg lesznek szépen és boldogan nélkülem is.

 

Itt van nemsokára a Hungarocon.

Erről is pozitívan kellene gondolkodnom, mert már csak 2 hét van, de jelentkező alig. Országos találkozó akart mindig is lenni ez a rendezvény.

Soha ennyi előadó és szereplő nem volt még hivatalos az elmúlt 19 évben, és soha ilyen kevés érdeklődő nem volt még.

Miért is?

Anyagi gondok? Ez lenne a jobbik ok, amit még el is tudok fogadni.

De nem érdektelenség húzódik inkább a háttérben? Mert azt látom, hogy drága ruhák, pirszing, műköröm, festett haj, feltöltött mellek, tetoválás van, látom a méregdrága okos telefont is. És hát persze, hogy szorongok, mert, ugye ha nincs valamire igény, az előbb szűnik meg, mint utóbb, és nagyon félő, hogy a Hungarocon-nak is ez lesz a sorsa.

Persze most már azt kell, mondjam: utánam a vízözön, nekem most más egyéb dolgokkal kell – mit kell? – kutya kötelességem a fiam, a gyerekeim jövőjével foglalkoznom! Hogy mi lesz a sorsa Avanának, a HungaroConnak, vele pedig az alkotóknak kiírandó pályázati lehetőségekkel, az már most nem az én gondom.

Mégis szorongok.

Én teljesen hülye vagyok?

Ja.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.