Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SZILÁNKOK A SZÍVBEN

2012.11.14


November 14.

 

 Hogy vagy? (2.)


Valaha még fiatal lány koromban – rég volt, tán igaz se volt! – minden év november 12 után, 13-tól, egészen az év utolsó napjáig írtam a naplómban. Az volt a címe: Az utolsó 49 nap.

Nem tervezem, hogy e szokásom felmelegítem, mert szinte biztosan nem tudnám megvalósítani, de ma mégis rákényszerít a tudatom, hogy a tegnapról pár mondatot írjak. Mindenképp elismétlem a hitem: akinek olvasnia kell, az olvasni fogja, az ide talál, akinek meg nem tetszenek a gondolataim, az úgy is messzire elkerüli a honlapot.

Már jó néhány napja piszkál a gondolat, hogy kérdezzem meg olvasóimat arról: mit tennének ők, ha a helyembe volnának? Persze senkinek nem kell elképzelnie, hogy mindazok a dolgok, melyek velünk megestek, vele is megesnének. A képzeletük segítségével csak annyit képzeljenek el néhány percig, hogy ők, egy picit én lettek.

Mondom, napok teltek el és csak nem fogtam hozzá a kérdések felsorolásához, mert ingadoztam, és nem tartottam jó ötletnek. Tegnap azonban kaptam a FB-on keresztül egy rövidke levelet. Ide másolom. 

„Drága Barátnõm!
Ne sajnáld már magad annyira, kicsi lányodnak sokkal jobb odaát ( ezt te is tudod) csak nekünk hiányzik nagyon. Pusza, veled vok és majd beszélünk. Vigyázz magadra!”

 

Az igazsághoz tartozik, hogy fenti sorok íróját jó másfél éve még csak nem is láttam. Valamikor áprilisban írt pár sort, hogy együtt érez velem, aztán semmi. Azelőtt se – mielőtt a lakótelepről elköltöztek - voltunk „barátnők”, csak ha találkoztunk váltottunk néhány szót, majd mindketten mentünk a magunk dolga után. Nem kell persze a barátoknak állandóan együtt lenniük, ha a távolság elválasztja őket egymástól, ha él közöttük a lelki kapcsolat. Számomra a barátság valami egészen rendkívüli, érzékeken túl is létező. Van nekem egy ilyen barátom, nem a légből veszem ennek a csodának a létezését. Amikor e sorokat Ő olvassa, tudja majd, hogy róla beszélek. Nem írom ide a nevét, mert tudom Ő, nem szeretné. (Ölelek!)

 

Visszatérve a vívódásomra a kérdésekkel kapcsolatban és a nyúlfarknyi levél kapcsolatára, meg kell, hogy mondjam első olvasatra is „felkaptam a vizet”, pedig nálam csak később szoktak jönni a kétértelmű (vagy, hogy is fogalmazzak?)  meggondolatlan (?)  mondatok utáni lázadások.

Második olvasatra már inkább elkeseredtem, és úgy éreztem teljesen hiába jártatom a szám, vagy koptatom itt a billentyűzetet, mert nagyon úgy tűnik, hogy egyeseknél csak annyi tanúság vonódik le soraimból, hogy „sajnálatot” kiváltani törekszem, azzal, hogy megírom legmélyebb érzéseimet.

Levelet írtam hát az asszonykának:

„Hogy mi van odaát, jó, avagy rossz, azt senki nem tudja biztosan. Igen, valóban sajnálom magam, hogy nekem még ezen a retkes világon kell lennem, és nem ölelhetem őt, aki elfeledtette némileg velem, hogy egy gonosz világban létezem. Még jó, hogy nem azt írtad, hogy ne sajnáltassam magam, mert az végképp nem lenne igaz. Nem kell, hogy sajnáljon bárki! Aki nem akarja, az nem kell, olvasson engem. Én nem akarok mást csak, hogy minden anya rádöbbenjen, most és itt kell kihasználnia minden pillanatot, hogy szeresse, megértse a lányát, és olyan barátnőjévé váljon, mint amilyen nekem a lányom volt. Igaz, minél szorosabb a szeretet anya és lánya között, egy ilyen tragédia annál szívet tépőbben fáj. Mégis megérte, és nem lazítanék egy csöppet sem azon a szeretetköteléken, ami közöttünk volt.
Te is vigyázz magadra, magatokra!”

Arról, hogy sokak szerint jobb „odaát”, persze még lehetne sokat beszélgetni. Például órákig beszélgethetnénk arról, hogy a gyilkosokat milyen jutalomban kellene részesíteni, hiszen ha átsegítenek innét a túlvilágra embereket, ahol ugyebár sokkal jobb, akkor dicséretet érdemelnek nem pedig börtönt.

Hát nem?

Végül döntésre jutottam, és ehhez ez a tegnap érkezett levélke adta meg a végső lökést. 

 

Fölteszem majd a kérdéseim.

A következő bejegyzés erről fog szólni.

 

 

 

Október 16.

 

 

banat-gyasz.jpg

 

Hogy vagy? (1)

 

Köszönöm kérdésed, de nem tudok jó hírt mondani. Nem, nem vagyok jól.

Sőt!

Ha lehet, akkor még rosszabb, mint az első hónapban volt. Ez az örökös töprengés… a tragédia pillanatainak örökös ismétlődése és annak átélése… az egyetlen lányom halálának a pillanata… az ő sikolyai… az ő hiánya… az ő szeretetének, tekintetének, érintésének a hiánya… egy vakum, amely kiszippantott abból a világból, amibe addig éltem és, amibe ti… még most is éltek.

 

A tépelődés, hogy akkor most van egy másik létsík, vagy nincs? Vagyunk ebbe az elménkkel felfoghatatlan végtelenben, és azután ha meghalunk, nem marad semmi utánunk, mert mondjuk csak baktérium, vírus meg mit tudom én mi minden más, élő, gondolkodó tenyészkádjai vagyunk?

Egy álomvilág volt, egy tündérmese, amikor is a nőnemű emberből anya lesz, és elkezd csak a csemetéivel foglalkozni, mindent másként él meg… akár csak a tyúkanyó, aki akkor és ott, amíg csibéi fel nem nőnek boldogan kotyog, ha magra vagy gilisztára lel, hogy a csibéi lássák mennyire szépséges és örömteli a világ.

A világ azonban kegyetlen.

És tudom, hogy nem mások, hanem mi emberek tesszük azzá, és nem minden esetben a magunk kárára. Mivel félelem, fájdalom és konfliktuskezelő lények vagyunk, hát akaratlanul is inkább mások kárára hárítunk. Ami ebben még elkeserítőbb az az, hogy legtöbbször észre se vesszük. Aki tud róla az meg nemes egyszerűséggel elvetemült vagy aljas.

 

Aztán meg itt van ez a sok tudományos (és olyan, amit nem ismernek el tudományosnak) elmélet, melyek közt eligazodni komoly nehézség, hogy pl. a DNS szakaszok határozzák meg viselkedésünket és hát, ugye, ha így van, akkor nincs mese, fel kell menteni mindazokat, akik HANYAGOK voltak, akik LOPTAK, CSALTAK, HAZUDTAK, FAJTALANKODTAK ÉS GYILKOLTAK. Mert ugye szegény párák mit tehetnek arról, ha ilyen génkészlettel születtek!?

Egyik azt mondja egyszer élünk, meghalunk és ennyi volt. Nem létezik lélek, kémiai anyagok furfangos játékai vagyunk csupán, hiszen ha az agyunk kap egy pindurka szkopolamint(http://atv.hu/cikk/20100414_az_ordog_lehelete_az_embert_szabad_akaratatol_megfoszto_kolumbiai_drog ) és az akarata kikapcsol, habozás nélkül akár gyilkosságot is elkövet, ha arra utasítják.

 

Szabad akaratát elveszti, testi funkcióit azonban nem, az tökéletesen működik. Aki kapja, észre se veszi, mert a hatása elmúltával nem emlékszik arra, hogy egy ideig rabszolga volt.

Így, hogy azt mondjuk: nincs következő létsík, nincs másik élet, így aztán könnyű élni! Nincs felelősségre vonás, következő élet, ahol jóvá kell tenni a hibákat, az elkövetett bűnöket.

 

Nem, nem vagyok jól. Megtudtam, hogy a tűzvizsgálat eredménye is megszületett. Tomi édesanyjának telefonáltak, behívták és felolvasták neki. Mivel én, közérdekű bejelentést tettem a rendőrségen, amelyben panasszal éltem hanyag munkavégzés miatt, ezért én csak egy héttel később tudtam meg (az egyébként semmit mondó, érdemben egy kérdésre se válaszoló válaszlevélből), hogy van szakvélemény és megtekinthetem. Még nem mentem be, mert kicsit rosszul vagyok a gondolatától.

 

Elég érdekes törvény, hogy ha bajod van a rend őreivel, akkor azt magához a rendőrséghez kell benyújtani.

Olyan sületlen, mintha Te, akit a szomszéd pofon vágott, csak ugyanezen szomszédhoz mehetnél panaszra.

Mi lett a tűzvizsgálat eredménye?

Mondom…

A tűz oka ismeretlen.

 

A konténerben történt kísérletek során kiderült, hogy a tűz nem keletkezhetett elektromos hibából, cigarettától és a kályhától sem, és a tűzfészek is ismeretlen.

Mindezek után igen abszurd állítás, hogy a tűz bent keletkezett  bár lehet hogy ez nem is olyan abszurd, mert kintről jött csak bent égett, de az már igen, hogy állításuk szerint  nem szándékos gyújtogatás eredménye. Mert, hogy ehhez mindenképp ragaszkodik a hatóság.

És nem nyomoznak.

 

Hát nem vagyok jól.

Triplán rosszul vagyok.

 

A rendszer ócskább, hazugabb, álszentebb, erkölcstelenebb, mint azt eddig bármikor gondoltam.

 

 

Szeptember 24.

 

A zokszó

mitsem ér...

A kétségbeesett sikoly ugyanolyan értelmetlen, ezen a planétán, mint a rémült kiáltás, vagy akár a dacos némaság.

Lelkem zárt világ... bezárt-világ, testem érzékszerveinek a börtöne.

Szemem elvakítják 

maconka-2009.07.12--21-.jpg(fotó: Enikő)

káprázatokkal, hazug mosollyal, tettetett segítők egymás ülepét védik...  az igazság innen soha nem látható.

 

 

 

 

eldobott-jatek--1-.jpg(fotó: Enikő)

 

 

Értelmetlenség

Mi egykoron oly fontosnak tűnt, mára elvesztette értelmét… világegyetem-csillagok.

Földi létezés, benne emberek…

Az életünk maszatos, ködösített létezés… bujálkodó világ,  panelbörtönök...

 

 

pok6.jpg(fotó: Enikő)

 

Pókigazság

 

Kell egy lépésnyi földdarab… az a jövő.

Ez a legtöbb, ami most már kapható.

Az igazság hálóját nem láthatom,

Nem úgy, mint a PÓK, ki „mesterit alkotott”.

Míg a polip, karral, koronggal

Rabol életet,

Addig a PÓK…

Láthatatlan szálakkal alattomban öl.

 

Most már meg kell ölnie engem is…

Mert az igazság hálóját ugyan nem láthatom,

De keresni fogom!

Kell hát egy gödör, ahová

Hamvaim szórjátok be, és írjátok fölé:

Élt, halt, az igazságért… megölte a PÓK.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.