Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


VAKABLAKOK... avagy a bürokrácia mi vagyunk

2013.09.13

Szeptember 13. péntek

 

Fáradt vagyok. Nagyon.

A panel-kalitkában nem kell őszi munkákat végezni, mint falun a kertekben, mégis csak így mondhatom; fáradt.

Érzem a csontjaim… rajta az inakat… lelkem meg? Mint egy kifacsart citrom.

Szétfolyok a teendők között, folyton pakolok. Még sincs rend. Mint a lelkemben. Ott is folyik a „nagytakarítás”, de mint a finom por, amit letörlök a tévéről és egy óra elmúltával ismét a képernyőn ül.

Poros vagyok… és vén. Végtelen vén.

 

Csontvelőmben zizzen a világ romlása. A rosszindulat, mint bővizű forrás vize kivájja védelmi gátjaim. A beton ilyen erőtlen, amiből kispórolták a cementet.

Állandóan felugrik a kérdés, mint ahogy céltábla ugrik új lövésre: Mire is születtünk?

Ha valóban ott volt Isten (vagy az erre létrehívott Angyalai), amikor erre a világra megszületni készültünk, miért ilyen tervekkel érkeztünk? Valóban ezek voltak az eredeti tervek is? Ha nem, akkor meg mi változott menet közben?

Hajbókolni jöttünk? A mindent és mindenkit kifosztót isteníteni?

Arra születtünk, hogy ne gondolkodjunk, hanem szó nélkül teljesítsük élősködők parancsait? Vagy arra, hogy ne alkossunk, ne szeressünk, ne csodáljuk meg bolygónk szépségeit, hanem csak dolgozzunk és gürizzünk, vagy munka nélkül a sarokba kucorogjuk bánatunk, hogy e világnak semmire se kellünk?

Mi végre jöttünk?

Arra tán, hogy a szövevényessé, irtózatosan fontosnak kikiáltott bürokraták útvesztőjébe ténferegjünk, és minden órában megéljük a megaláztatást?

Vergődni jöttünk?

Lelkünket mérgező világot létrehívni?

Elegem van!

Elegem van abból, hogy a társadalom „társadalmi” okokat kiált, miközben nem látja meg, hogy önmagáról beszél! Mint a medve, amely medvét okol, farkas, amely farkast kiált.

Az önhiba el nem ismerése akadályozza az emberek szolgálatát, a fejlődést, a szeretet áradását, a fény terjedését és árnyékot vet önmagára.

Elegem van abból, hogy autista fiam életét (és vele az egész családomét) tönkretette a bürokratikus, a képmutató, a fölösleges munkákat ajnározó, a pénzközpontú világ és nem magától értendő, hogy segít, inkább ahol csak lehet, akadályokat épít.

Magunkra hagyva éltünk a kezdetektől. Ahogyan sok-sok másik család is magukra van hagyva, miközben a pénzük gúláján hegyesen ülnek, le nem is néznek, de ha néznének, akkor se látnának semmit a milliárdosok.

Most tán megszólal önmagában néhány ember és mondja; Ne essünk túlzásba volt azért némi segítség!

Igen. Volt. Milyen az arány? Mint alma aránylik az alma magjához.

Elegem van abból, hogy bírósági pert kell indítanom autista fiam ellen, ahol mi, a szülei, akik imádattal szeretjük és óvjuk, mi vagyunk a felperesek és őt pedig, mint alperest egy kirendelt ügyvéd képviseli!

Miféle magából kifordult, kicsorbult és főleg erkölcstelen világot alkottunk? Mert mi alkottuk! Kár tagadni! Ha nem szóltunk bele, mások tették helyettünk és mi meg hagytuk.

HAGYTUK.

Elegem van. És nagyon fáradt vagyok.

Sokszor már nincs is kedvem senkivel se beszélgetni, mert mindenki annyira boldog, hogy megvakult. Vakon jár-kel a színpadon, a színfalat valóságnak könyveli és nem is néz mögé, ilyenkor úgy érzem; nincs miről beszélni, nincsenek közös témáink, mert mit mondjak egy vaknak, aki azt hiszi lát? Rontsam el a kedvét? Van, akinek nem is lehet.

Mondhatom-e annak, akinek jó a „lapjárása”: Figyelj csak! Te most ugyan ragyogsz, de nem azért jöttél ide, hogy vajban fürödj, hanem azért, hogy mások életét is jobbá tedd. Mondhatom? Mondhatom, csak haragudni fog. Azt fogja mondani: az irigység beszél belőled.

Két évig szedtük percenként kb. 16x (óránként 16X60) levegőt (ha edzettél, vagy fizikai munkát végeztél, akkor többször) itt a lakótelepen élők abból a korommal, égett és málladozó azbeszttel szennyezett levegőből, ami a leégett csoki gyár romjaiból áradt és most hajbókolni kell, örvendezni és köszönetek áradatával belepni mindazokat, akik elérték, hogy végre eltakarítsák innét az egészet. És még a talajt is elhordják majd, ha megállapítást nyer, hogy szennyezett (És miért ne lenne az? A víz, a hólé mindent visz.), mert veszélyes hulladéknak számít. Két évig telítette tüdőnket, az nem számít, csak az, hogy most rájöttek.

Ha elkezdtem volna elhordani a városon túlra talicskával… mennyire büntettek volna? No, ez a bürokrácia, amit mi… igen, igen, mi vagyunk, akik építettünk, és hagyjuk, hogy működjön, hogy elnyomjon, hogy megbetegítsen, hogy megöljön.

Ha meg a bürokrácia akadályozta meg, hogy ezek a jó szándékú emberek elérjék, hogy a környezetünk ne legyen mérgezett, nos, akkor ezt a bürokráciát úgy le kell rombolni, ahogyan a csoki gyár maradványait lerombolják, elhordják, semlegesítik (?), megsemmisítik, mert nem maradhat fenn egy ember- vagy inkább életellenes rendszer. Vagy igen?

 

Elegem van abból, hogy 17 hónap elteltével se tudom mitől gyulladt ki a ház, amelyben egyetlen lányom elveszett, és fontosnak kikiáltott emberek aktákat tologatva semmibe veszik emberi érzéseim!

Elegem van abból, hogy a becsületes emberek védelmére létrehozott szolgálat aktatologatósdit játszik, és nincs felelőse a jogszabálysértéseknek, a nyomok eltüntetésének, a hazugságban tartóknak. Az egyének eltűntek a bürokrácia útvesztőiben, és folytatják tovább bűnpártolónak tűnő „munkájukat”.

És elegem van abból, hogy gyászában meggajdult asszonynak titulálnak, amikor az igazságra rámutató kérdéseim felteszem és persze senki nem ad választ.

Elegem van abból, hogy magasan ülők seggét védi a rendszer, mi meg, akikből él, vagy akiknek a munkája nyomán selyembe bugyolálja hátsó felét, csak alattvalók vagyunk a számára!

És elegem van abból a kifordult erkölcsből is, amelyik, amikor nem áll mellém az igazság keresésében, amikor nem segít, inkább gátol, még engem kiállt ki „aljasnak”, mert mit jajgat ez a némber annyit!

Fáradt vagyok. Nagyon.

Nem értem én, miért kell ennek így lenni!?

Ha gyermekkori autizmussal él valaki, ami ugyebár legjobb tudásom szerint a mai napig még nem lelt gyógyító módszerre, akkor miért kell bekergetni a szülőket a bürokrácia rengetegébe és arra kényszeríteni őket, hogy gyermeküket leszázalékoltassák, nyugdíjaztassák?

Megtettek tán mindent, hogy az autista (lehetne más fogyatékosról is beszélni) kiegyensúlyozott, képességeit maximálisan kifejlesztett emberré vált, aki adottságait a társadalom javára képes fordítani, és tisztes adófizető polgár lett? Segítették a családot ebben?

Nem.

Hát persze, hogy nem!

Ez kérem itt nem Amerika… vagy ne menjünk olyan messzire… ez nem Norvégia, és nem is Ausztria.

http://tdori.blogger.hu/2013/09/01/hataron-tul-norvegia#.UiLM5IwBahM.facebook 

 

http://tdori.blogger.hu/2013/08/29/hataron-tul-ausztria 

 

Ez itt Magyarország, ahol a rokkantakat, fogyatékkal és autizmussal élőket megalázzák, miután megbetegítették és semmit nem tettek egészsége helyreállításáért, tudása gyarapításáért, képességei kiaknázásáért.

 

Támogatás? Ugyan kérem! Még az óvodai ellátás is döcögős és hiába az egyre több SNI gyerek, senki nem kap a fejéhez, hogy ennek valahol tán „társadalmi” okai vannak, mert, hogy pénzéhes rétegünk irányítása alatt, az „ugysetehetszsemmit”, mert erőtlen, és gyenge vagy elv elhitetésével (avagy b.. meg a fűnyíródat) no, meg, mert könnyebb ölbe tett kézzel ülni, nézelődni is kényelmesebb, hiszen gondolkodni, cselekedni megterhelő munka, és az folyton bekavar a nagy össznépi „buliba”… szóval hagytuk kifordulni magából társadalmunkat, hagytuk elfajzani, hagytuk, hogy gondozás nélkül burjánzzon a szegénység, és hát valljuk be: magukra hagytuk azokat, akik tenni akarnak. Elengedtük a kezüket és most fáradtak, az ár meg egyre messzebb sodorja őket, ahogy sodorja végtelenül megterhelt gyerekeinket is, akiktől elvették a gondtalan gyermekkort is.

 

… fáradt vagyok.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.