Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


VIRÁGZÓ BÜROKRÁCIA

2011.11.03


November 3.

 

 

Őszi szünet van. Ez a hét alkalom arra, hogy néhány hivatalos ügyet elintézzek.

Felkerekedtünk Csabával, és kilenckor nyakunkba vettük a várost.

Tegnap a Sajóvölgye Takarékszövetkezetben lekötöttem az Avana pénzéből kétszázezer forintot, hogy legalább a kezelési költséget és a jutalékot fedezze a kamat.

 

(Sajnos a júniusi Közgyűlésen megválasztott új vezetőség a mai napig nem adta be a Cégbírósághoz a Jegyzőkönyvet, és az új vezetők nyilatkozatait, és ily módon, hivatalos ügyeknél még most is az én aláírásom szükséges, mert a banknál, az APEH-nál még most is én vagyok a szervezet képviselője. Azt hiszem új Közgyűlést kell összehívniuk, mert tán 60 nap a türelmi idő, amíg ezeket az iratokat a Bíróságra be lehet nyújtani.)

 

Felvettem a saját számlánkról a novemberi kosztpénzt, majd elvonultam a Város Házára. Már értesítettek ugyanis villámpostán, hogy december 13.-án lejár a személyim, így tegnap azt is elintéztem. A temetési segélyt azonban nem sikerült elintéznem, mert a hivatal csak pénteken és szombaton tart ügyfélfogadást.

 

 

 

A bürokrácia útvesztőibe elvész az ember.

 

Ez látszott az Invitelnél, ahová anyukámmal mentem el (Csaba is velünk volt. Féltem ettől, mert sejtettem, hogy rá fog menni a délelőttünk, de a csillagok küldötte viszonylag jól tűrte.), mert át kellett íratni a nevére a telefont.

A bürokrácia, a temérdek papírgyártás mellett, megviseli az ember türelmét, miközben rabolja rövidke életének idejét is.

A másik ügyintéző négy ügyfél gondjait oldotta meg, mire velünk végeztek, és legyártottak kb. 20 oldalnyi apró betűkkel szedett szerződést, meg egyéb más papírokat.

(Ennyit a környezetterhelés csökkentéséről!)

 

Az ÉMÁSZ-nál kígyózó sor fogadott. Csaba a lánccal játszott, amelyről már valaki sikeresen leszakította az ügyfelek számára tartott tollat. Spirált képezett a láncból többtízszer.

A cégnél szó sem lehetett arról, hogy maradjon apa nevén a villany, maradjon az előre kiszabott átalánydíj, és csak csekket kérjünk, amin továbbra is fizeti majd anyukám a fogyasztást. Kell egy új szerződés, és az új mellé kell óraállás is. Szó sem lehetett arról, hogy mindent elintézzünk ezen a szent napon.

Kifakadtam.

Én magam csodálkoztam volna magamon, ha szó nélkül elmegyek az ügyfelek ilyetén megfuttatása mellett. Pedig isten bizony próbáltam csitítani, fékezni indulataim.

Megalkottuk ezt a jó kis civilizációt, van nekünk szupergyors számítógép hálózatunk, amiben az égvilágon minden benne van, és csak annyit kéne tenni, hogy átírjuk a nevet, aláíratjuk az új tulajjal és jöhet a következő.

Nem.

Kell az a fránya óraállás. Hiába az átalány.

De az órát leolvasni nem lehet, mert óvatosságból, a szegény bányászkolóniás faluban az órákat leszerelték, berakták egy jól zárható, csak a leolvasó és a szerelő által kinyitható szekrénykébe. A tulaj még üvegen keresztül se láthatja adott napon hol tart a fogyasztása. Akármi lehet. Akár még be is csaphatja a cég.

Vagy ő, nem tesz ilyet?

Micsoda rágalom lenne, ha valaki egyszer kimondaná, hogy mégis megeshet, vagy feltételezhető, hogy az ő „szent keze maga felé hajlik” és nem tesz olyat, hogy megcsapolja a fogyasztót!!!

No, ha szekrényke van, akkor majd kiküldenek egy szerelőt és ő majd leírja az órácska állását. Azután a mama majd ismét bemegy őhozzájuk sort állni (Leültettem, mert állni nem igen tud sokáig, még a busztól is nehezére esett az ÉMÁSz-ig elsétálnia.) kitölti a papírt és minden el lesz intézve.

De az anyukám nem tud a városban közlekedni, fáj a lába, alig tud járni, én meg a gyerekemmel megyek iskolába.

Jó, akkor kapunk egy meghatalmazást és valakit szépen megkérünk, hogy helyette intézkedjen.

Még ez is!

És, hogy ki lesz az, aki hajlandó anyukám ügyéért feláldozni az idegtépő sorbaállásra az idejét, az őket már igazán hidegen hagyja.

Egy ügyintéző van, mert több költséget nem szán rá a cég az ügyfelekre, miközben méterszer másfél méteres műanyag transzparens hirdeti, hogy: "Mi az elégedett ügyfelekért dolgozunk!".

Ez a transzparens orrfricskaként éppen ott függ a falon, ahol az ügyintéző felé sorban állnak a tömegek, akik olvasgatják, emésztgetik, amíg sorra kerülnek, és szerintem ők maguk se tudják, hogy sírjanak, vagy nevessenek.

 

Na, mehetünk vissza a központba. Még vásárolni kell, mert anyának otthon üres a hűtője.

 

(Megjegyzem a miénk is. Éppen a minap mesélte Tamás, hogy amikor nem vagyunk itthon Csabával, és kinyitja a hűtőt, sokszor az ajtónyitás hangjait visszhangozza a belső tér. Ha jönnek a fagyok, szerintem ki fogjuk húzni a hűtőt, mert annak a két joghurtnak megteszi az erkély is, a szalonnát meg becsomagoljuk, nehogy azt képzeljék az erdő madarai, hogy nekik áll a világ.)

 

Lekéstük a buszt. Az Etesit. Kivételesen most pontosan indult, de az is lehet, hogy picikét hamarabb. Mivel több, mint két óra múlva indult a másik mondtam anyának, hogy szó se lehet arról, hogy a buszpályaudvaron várjon. Felmentünk hozzánk a következő helyi járattal, megebédeltettem, mert szegény még nem is reggelizett, és mire Csabával együtt ebédhez jutottak félkettő volt.

 

Éljen a mindent elárasztó, és virágzó bürokrácia!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.