Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Miértek nyomában.

2008.02.06

BÓDI ILDIKÓ

"MIÉRTEK" NYOMÁBAN

Olyan borongós téli délután kezdődött, amikor nincs átmenet nappal és éjszaka között, az ember mégis tudja, érzi ... sejtjeiben hordozza az információt, hogy közel az éjszaka, és mindezek ellenére mégis váratlanul zuhan rá a sötétség ... elég, ha csak néhány percig nem figyel, máris kész a meglepetés.

Akkor is így volt. Emlékszem ! Mindenki sietett, mi több! ... rohant! Azt kérdeztem: vajon miért? ... Miért, miért? ... Megszokásból. Meg persze azért, mert mindenki így tesz. A rohanó tömegnek nehéz ellenállni. Ragályos. Észre sem veszi az ember, már ő maga is rohan. És a rohanó tömegben feltűnő az, aki andalog. ... 

Arra gondoltam, hogy az, aki siet, az is vár valamire. Lehet, hogy csak a következő napra. De ez mindegy! A lényeg, hogy mindenkin éreztem – akkor a lelkemig hatolt –, hogy ott vibrál bennük a remény. Testük minden sejtjét uralja egy vágy ... vagy több! Rohanunk és ... reménykedünk. Reméljük, hogy hamarosan – lehet, hogy már holnap! – eljön az az idő, amikor tudjuk ... várhatunk valamit!

Valamit! ... De mit? ... Hát! ... Mondjuk, egy ... csodát! ... Valami biztos bizonyítékát annak, hogy ...

Jaj! Micsoda butaság! ... Most majdnem azt mondtam: amitől végre igazán hihetjük: érdemes élni.

Csak megyünk, és megyünk, csak vagyunk, szólunk vagy hallgatunk. Nézünk, máskor látunk is ... de talán majd holnap! És miért élünk? Persze a kérdés sokunkban fel sem merül! Így nem.

Mert sokan úgy élnek, hogy biztosan hiszik: ők tudják, miért teszik. No de ...! Emberi ésszel felmérhető-e egyáltalán az élet értelme? Van-e jogunk bármire rámutatni: ez az értelem!?

Tényleg! Miért is érdemes? ... Hm! ... Nem tudom a választ. ... Talán, ... csak egyszerűen azért, hogy megismerjük a születést. Ezt a csodálatos eseményt. Esetleg ... ezt a létezési formát és mindazt, ami benne van és lehet, ... a halállal együtt. ... Talán azért élünk, hogy tanuljunk, ... tapasztalatokat gyűjtsünk, fejlődjön szellemiségünk ... és ha mindent megszereztünk, akkor méltóak lehetünk arra, hogy egy másik világban, egy másik dimenzióban, más körülmények között, egy másféle fizikai létet kezdhessünk.

Misztikum, ... hipotézis, ... zagyvaság! Milyen sokan mondták! Nekem azonban ... kecsegtető lehetőség. Nagyon szeretem ezeket a feltételezéseket! El-eljátszom a gondolattal, mert így a halál-tragédia nem végleges vég. Egy anyaghalmaz átalakulása. Egy tapasztalatsorozat vége csupán. Egy új lehetőség. Csakúgy, mint az élet!

Számomra az is nagy esemény, ha nem történik semmi. Az egyedüllét, a csönd, az egyhangúság ... az unalom megtapasztalásának nagyszerű lehetősége, a magány gyakorlata. A világ apró szépségeiből állnak a nagy szépségek, az apró örömökből az élet boldogsága! ... Amikor egyedül vagyok, a képzeletem kedvére szárnyalhat ... lehetősége van arra, hogy belemerüljön a gyógyító álmodozásba.

Mindig élveztem, amikor nyugton hagyott a világ, amikor hozzám sem ért! Jó ...! tudom! ... az sem tisztázott, vajon ki zárja ki a másikat ... a világ az álmodozót, vagy fordítva?

Az emberek öntudatos lények, és persze ... beképzeltek is. Legtöbben határozottan állítják: ők az irányítók, mert nincs, és nem is lehet ... az aztán képtelenség! ... nem létezik rejtett titok!

Azon a sötét téli délutánon, a latyakos járdán sétálva is ilyen gondolatok foglalkoztattak. Nem fáztam, pedig körülöttem mindenki fázósan bújt meleg sálja mögé. A zebra közepén jártam már, amikor ráeszméltem, hogy már megint nem néztem szét, mielőtt az úttestre léptem. És hányszor tettem már ezt? ... Nem számoltam ... de lám! ... még itt vagyok! ... Ez is érdekes! ... Most is békén hagyott a világ. Hagyott, hogy meditáljak kedvemre. Hát nem aranyos?

De akkor, az úttest túloldalán, - anélkül, hogy én bármit is akartam, vagy tettem volna érte - véget ért ez a nyugalom.

Megint ott állt Ő! ... "Magasabb valamivel, mint én, nem öreg, nem is az én korosztályomból való." ... Szédített, hogy nem bírom megállapítani, meghatározni a korát ... Néztem a haját. Fehér. De az arca! ... igen, azon is ott ültek az évek nyomai, mégis! mintha mindez csak valami csel volna, mintha átlátszó burok lenne, alatta éreztem a kortalan lelket.

Ott állt, és nézett. Rám várt. Különös vonzalmat éreztem iránta, zavart voltam, ha láttam, meg féltem.

— Csak egy percre álljon meg, kérem! - megremegett a hangja.

Jó volt őt végre hallani is, és egyben megnyugtató volt tudni: nem csak én vagyok megszeppenve.

Örültem, hogy megint itt állt ... megálltam hát, és nem kérdeztem, miért kéri ezt tőlem. Dehogy kérdeztem! ... örültem, hogy köszönését viszonozni, fogadni képes voltam.

Ám a kérése, hogy találkozzunk, váratlanul ért, és miközben úgy éreztem, szörnyen idétlen vagyok, megtagadtam a randevút. Másnap és harmadnap is várt, és kért, míg végül a negyedik találkozáskor igent mondtam.

— Fölmehetek magához? - kérdezte.

— Nem! Arról szó sem lehet - vágtam rá szinte rémülten – „micsoda arcátlanság!”- gondoltam. — De ha megfelel, akkor lemegyek a ház elé. Ott találkozzunk.

Megfelelt. És jó, hogy így történt, mert ha nem, akkor nem is indulhatott volna útjára valami kedves izgalom, valami ... ami ha nincs, nem teljes az élet, valami ... amit érdemes várni, és ha nem is azonnal, de idővel úgy érzi az ember, értelme is van.

Édes titokként gondoltam a világ e gesztusára, arra a varázslatos erőre, mely bátorságot adott az én, ez idáig szótlan hősömnek, no és persze a véletlennek - véletlen volt vajon? -, hogy akkor engem mindig azon a helyen várhatott.

Jól emlékszem a találkozó előtti órára. Szokásomhoz híven meditáltam. Néhány éve már azelőtt tudatosan, rendszeresen figyeltem a bennem megszólaló, véleménynyilvánító, különböző típusú „személyiségeket”. Akkor is így volt. Szörnyen izgatott voltam. Miközben a zuhany alatt álltam és élveztem a víz simogatását, - olyan megnyugtató volt! - lehunytam a szemem, és átadtam magam a várakozás okozta kellemes belső remegésnek.

"Kíváncsiság." - szögezte le valamelyik belső énem ... "Ez hajt felé téged, mint ahogy őseidet is ez hajtotta a félelmetes tűz felé."

"Már megint a miérteket keresed!" - kiáltott fel a másik. "Miért akarsz mindig mindent megmagyarázni? Ez pedig sokszor okozott már neked csalódást! Vagy nem? ... DE! ... No látod!? A végén meggyőzöd magad, hogy ennek sincs értelme és mindent elrontasz!"

Alig csitult el eme véleményem, máris egy másik hallatta gondolati hangjait. Ő volt az, aki közölte a többiekkel, hogy az előző magyarázat egy racionális én-védelmi mechanizmus, amely a miértek elfogadható magyarázatára, az igazi okok elpalástolására szolgál, mert ezt, az általánostól eltérő viselkedésemet kedvező színben akarom feltüntetni önmagam előtt.

"Mindegy!" - hallgattatta el őt a negyedik - "Az a lényeg, hogy valami megváltozott, és legyetek boldogok, mert most a változás pillanatát is tetten érhettétek!"

Mégsem értettem magam. Nem értettem, miért megyek ... miért mondtam igent, csak a lelkem súgta: menned kell! ... nem szabad elfutnod, kitérned előle!

Csak annyit tudtam róla, hogy dalokat ír. Ez nagyon tetszett, és vonzott. Mégsem ez volt az igazi ok, hiszen már akkor vártam, amikor még csak nézett!

Amikor kiléptem házunk kapuján, pontosan fél tíz volt. Ez volt a megbeszélt időpont. Az égen fényesen ragyogtak a csillagok, és a délelőtt lehulló hó patyolattisztán fehérlett a lakótelep szürke háztömbjei között.

A hófelhőknek már nyomuk se volt. Az utcát szegélyező fasor fái rogyadoztak édes terhüktől, a hold fényében hosszú árnyékot vetve a jeges útra.

Érdes, dermesztő hideg szél csapódott arcomba. Dideregve hajtottam egymásra szétgombolva hagyott kabátom. Torkomban éreztem szívem lüktetését. Kislányosan csúszkálva, bensőmben a futási kényszer legyőzésével mentem a távolban csöndesen, titokzatosan várakozó autó felé. Agyamban néhány másodperc alatt leperegtek azok a pillanatok, percek, amire vele kapcsolatban már emlékezhettem. Tisztázatlan, rendezetlen kérdések, gondolatok, mondanivalók kavarogtak bennem, és végül úgy határoztam, ha csak lehet: hallgatok.

Lassan mentem, de csak megérkeztem és ő máris kinyitotta az autó ajtaját előttem. Izgatottnak és boldognak látszott, nem jött zavarba, azonnal beszélni kezdett, és rám - akkor először életemben - egy különös fajsúlyú teher zuhant.

Néhány hét keserű szótlanságának felgyülemlett mondanivalója, kérdések halmaza, gondolatok, álmodozások. Képzelet és álom, a valóság ... szédület és szerelem.
  
"Nem ...! ilyen nincs!" - mondtam magamban - "Ez csak hazugság lehet! ... Nagyon szép lenne! ... túlságosan is!"

Később, amikor visszaidéztem ezt a két órát, emlékszem, vegyes érzelmekkel latolgattam, vajon mit akarhat tőlem a világ? Hiszen nem csupán egy egyszerű szerelmi vallomást hallgattam végig, hanem megtapasztalhattam egy régen támadt és fogságban tartott vágy vulkánszerű kitörését is.

Eddigi életem és szigorú neveltetésem jutott az eszembe, meg a falusi emberek intelme, melyek mind-mind arra tanítottak: el kell fojtani az ösztönökből eredő vágyakat, hogy a szerelem elsősorban lelki kapcsolat, és ha testi vágy keveredne ebbe a magasztos érzésbe, az már nem is igazi szerelem. Tudtam, hogy mindez badarság és valahogyan a vallásból ered, de hát ebben nőttem fel és befészkelte magát tudatomba.

"Ha tudná! mennyire felkavart ...!" - csengett vissza azóta is, ezerszer, egyik mondata, amire én akkor azt feleltem: "Nem tudom és nem is értem." Dühös lettem, nem tett boldoggá!

—A válasz nagyon nehéz és bonyolult. - felelte kérdésemre, és tekintete a távolba szállt. Áthatolt a lakótelep magányos, fehér csöndjén, a szétszóródó lámpafényeken, a némán terpeszkedő betonfalakon és a sötét szobákon. Tekintete akkor legyőzte az idő visszafordíthatatlanságát, elsöpörte a tereket, és ettől minden mondata meghatóan őszintén csengett.

Egy nő lépett az életébe, aki soha nem tapasztalt vágyakat ébresztett benne puszta létezésével. Vágyott a hangját hallani, megszólítani, megérinteni. Heteken át csak nézte ezt a nőt, aki észre sem vette, aki soha még csak egy pillantásra sem méltatta, hiába bámulta epekedve, hiába küldte felé esdeklő gondolatait. Ennek a nőnek a létezése befészkelte magát az életébe, úgy érezte, egész életében erre a nőre várt, és hiába csitította józan esze: semmit nem tudsz róla! Elég volt, hogy nevetni látta, és esténként szemének ragyogásával aludt el. Így még soha nem érzett, elképzelni sem tudta, hogy ilyen előfordulhat vele. Nem tudta, hol bujkált eddig ez az érzés, nem tudta, honnan érkezett, de nagyon jó, hogy van, és most boldog, mert ez a nő itt ül mellette.

Megbénított ez a vallomás. Szégyenkeztem is előző dühöm miatt, és úgy éreztem, képtelen lennék tovább az autó fogságában ülni, hogy menten megfulladok, ha nem léphetek ki ebből a zárt világból.

Sétáltunk. Csöndesen lépdeltünk egymás mellett. Sokáig hallgatott, talán, mert érezte, most nem szabad zavarni engem.

Ám azután váratlanul lecsapott. A sas csaphat így le zsákmányára. Előbb csak a kezemet csókolta, utána a kabátom ujját, majd átölelt, karjaimat leszorítva, szorosan magához kapcsolt, hogy mozdulni sem bírtam ... fájtak a csókjai.

Nem ismertem ... nem ismerem a forrását, de talán nincs is szükségem rá, hogy ... miért? ... és mitől? ... vagy honnan ered? ... ez a féktelen szenvedély ... ez a szemérmetlen bátorság! ... ez az erőszakba csapó vágy ...?! De miért próbál mindent szavakká gyúrni? Tudom! Érzem! Hát persze, hogy érzem! ... de nem értem! ... miért kell a kimondhatatlant - ami úgy szép, ahogy van - szavakba foglalni? Ezekre az érzésekre egyetlen szavunk se jó! Ezen a ponton a szavak elveszítik kifejező erejüket! ... itt a léleknek kell kapcsolatot teremtenie a másik lelkével! ... itt ha sok a szó, megbénul a lelki adó-vevő, és a hangulat elveszíti varázsát!

Arra gondoltam, ő az ellentmondást nem tűrő ember, aki parancsolni és uralkodni vágyik. Büszke és makacs ... kitartó, telve önbizalommal. "Minek néz engem ez a férfi? És ha most megharagszom? és ha most elmegyek? ... ki érti ezt? ... talán csak női eszemnek nehéz! lehet, hogy a férfiak körében ez is egy jól ismert íratlan szabály? talán azt mondja ki: kötelességed annál több kísérletet tenni, minél több nemet hallasz!"

Szerettem volna már akkor, ott elmondani neki, de úgy, hogy ne legyek fellengzős, hogy fontos a lelki kapcsolat, mert nélküle minden csak üres viszony, riasztó számomra a vágy, mert én úgy látom, hogy nem a testen kívül van az ember méltósága, az értéke, az, ami igazán fontos, hanem mélyen, sok-sok titok között, legtöbbször még önmagunk elől is rejtve. Nem találtam a megfelelő szavakat, és végül ... nem mondtam semmit. Akkor nem. Talán a világ akadályozott meg, mely már akkor azt sugallta, hogy a történtek ellenére, a zsenáns és nevetséges, heves ostromlás ellenére ez több! ... jóval több, mint aminek így látszik.

Az első randevúnk után ezernyi kérdést tettem föl magamnak: "Miért akarom mégis őt? Akarom-e? ... és egyáltalán! én vagyok-e az, aki akarom? ... vagy ez az érzés egy felsőbbrendű erő parancsa? ... nekem kell ő, vagy neki én? ... esetleg a világnak van szüksége ránk? Ha igen, akkor mi a célja velünk? ... miért kényszerít rá, hogy ilyen kérdéseket tegyek fel magamnak?"

A nőgyűlölő Schopenhauer írta egy helyütt, hogy a világ eseményei párhuzamosan futnak egymással, hogy van valami a világban, ami meghaladja felfogóképességünket, és hogy ha nagyon figyelünk, akkor is csak ritkán észleljük, hogy a világ egy nagyon jól megalapozott harmónia révén működik, ahol az együvé tartozó dolgok állandóan keresik egymást. És Jung is azt mondta, hogy a Világegyetemben működik egy rejtélyes erő, amely saját elvei szerint avatkozik bele az emberek látszólag teljes összevisszaságban zajló életébe. Ha ez így van - mondogatom mindig! - akkor mindennek rejtett értelme van, nincs lényegtelen!

Veszélyes dolog megnevezni életünk értelmét, becsapva ezzel önmagunk, hiszen értelem gyanánt a legtöbb ember a tárgyak világába téved. Ott aztán tökéletesen sikerül megszabadulnia a valódi lényeg keresésének kényszerétől.

Meggyőződhettem arról, hogy az én vonzó hősöm is így járt. Ő is tárgyakért élt, tárgyakért harcolt. A nő is tárgy lett a számára. Azt hitte, ha minden tárgyat megszerez, amire csak vágyik, akkor majd boldog lesz. Közben a nagy hajszában, amit a tárgyak megszerzéséért folytatott, leépült lelki adó-vevője. A tárgyak ne lelkizzenek ...! nem is teszik ...! A tárgyak szépek, értékesek, olykor vonzóak, majd elveszítik színüket, varázsukat, újdonságuk okozta vonzásukat. És vége! A pillanatnyi boldogság tovaszáll!

Úgy zuhogtak bennem a kérdések, mint egy medrét vesztett folyó megtébolyult, törmeléket szállító árja, ami az eddig megkerült dombról hull alá eredeti medrébe.

Olyan ez a szerelem számomra, mintha tűz és víz szelídült volna egymáshoz. Sokszor cselekszünk saját természetünk ellen, és nem értjük, miért! ... Az emberek Istene alkotott egy lényt, szabályokat adott mellé, és azt mondta: Élj!

Adott még nekünk mindent elsöprő szenvedélyt, szerelmet, önző tulajdonságokat, kisajátítási, zsarnoki vágyakat, és elrejtette a valódi célokat.

Végül sikerült megtalálnom Istent. Nem hagyott el minket! A szívünkben él. Ő a rossz és a jó. Néha megkérdezem tőle: miért alkottál Uram minket erősnek és mégis gyöngének? ... jónak és rossznak, a saját képedre?

A részemről bizonytalanul indult kapcsolat, számomra egyre fontosabb lett a hónapok múlásával ... soha nem tudhatjuk, mikor jön el a csoda! ... többször éreztem; ettől jobban már nem lehet szeretni! ... féltem, rettegtem a hanyatlástól. Sírtam, ... sirattam a jövőt, de az élet újra és újra megcáfolt, mintha ez a szerelem számok sorozata lenne, mely nem ismeri a legnagyobb számot ... és tán pont azért, mert oly nagyon különbözőek vagyunk. Szerelmem nem tudott önmaga mélyére nézni, hiszen önmagunk megismerése az élet egyik legnehezebb feladata, önnön hibáink elismeréséhez pedig nagy bátorság kell ... Egyszer azt mondta nekem:

— Sokat változtam általad. Azelőtt másként láttam a világot. Meg se fordult a fejemben, hogy másként is lehet. Nem gondolkodtam azokon a dolgokon, amiket Te mondtál nekem. Ha nem szólsz, egy napon arra ébredtem volna, hogy tárgy lettem önmagam számára is.

De én is sokat változtam ... általa, azáltal, hogy ő változott. Egymáshoz illeszthetők lettünk ... mint a nagy gonddal készített fogaskerék ... talán ezért! ... ezért vezetett minket egymás felé, kikerülhetetlenül a világ harmóniája, ... és ha csak ezért történt minden! már akkor is megérte, hogy élünk, mert talán ez az, ami értelem ... de az egyik biztosan!  (1990)

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

ildikob@freemail.hu

(Ildikó, 2008.08.17 05:31)

Rebeka!
Boldoggá tesz, hogy tetszik ez a monológ! :-)
Nem szabad együtt úsznunk az árral, szerintem. Épp az a lényege ennek az írásnak, hogy ha külsőleg bele is olvadunk a nagy tömegbe, lelkünk mélyén meg kell őriznünk "önmagunk". Nem kell az élet értelmét keresni, inkább meg kell látnunk, hogy minden pillanata, Ajándék. :-)

Szekszárd

(Honti Rebeka, 2008.08.16 13:32)

Mintha csak én írtam volna...Milyen jó, hogy nem csak én vagyok ilyen:)...de valóban ennyit kell gondolkodni, nem lenne könnyebb csak menni az árral???ha az élet értelmét keressük, akkor a keresés lesz az élet értelme...á nem értem, még mindig nem!!De nagyon tetszik:)