Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A SORSTÁRSAKBÓL HANGJÁTÉK LESZ

2010.08.17

Bódi Ildikó

SORSTÁRSAK

I.

         Az esőcseppek ütemesen doboltak az autó tetején. Ho, itt, hol ott koppant a lemez. A szélvédőre csapódó súlyos vízgolyók kör alakban szétmálottak, mint megannyi parányi tó, majd egymás útját keresztezve, összeolvadva, patakokat alkotva lefolytak a motorháztetőre. Az egyre erősödő szél, amely az öblös, lassan szétterülő felhővel érkezett, meg-megdöntötte a tehetetlenül alázúduló víztömeget. Walter már vagy tíz perce ült mozdulatlanul az autóban és az útmenti fát nézte, amely most lombjától megszabadulva, csupasz ágakkal állt az esőben és az autó fényszórójának fényében fürödve.

         A távolban feltűnt egy jármű. Lámpáinak fénye magára vonta az ábrándozó férfi figyelmét. Lekapcsolta a fényszórót és rezzenéstelen tekintettel figyelte a gyorsan közeledő autóbuszt, amely dübörögve vágtatott el mellette, beterítve autóját az úton összegyűlt pocsolya sáros, olajos vizével. Azután megint csönd lett, csak az eső kopogása hallatszott.  Walter visszakapcsolta a fényszórót és Alira gondolt, akit az előbb magára hagyott a kávézóban, mert nem értette… vagy nem akarta megérteni őt. „Mégis butaság volt elrohanni!” Azért tette, mert Ali kinevette… hiába bizonygatta, hogy ez a fa, itt az út szélén: az ő sorstársa. Itt a csönd ölében már megértette barátját. Most már tudta, nem várhatott tőle mást. „De hát hol van olyan ember, aki ilyesmit hallván nem pukkad meg a nevetéstől?”

        Walter  nem is mondta senkinek, csak Alinak. Megint őt próbálta bevonni titkába, mert ezen a szombaton érthetetlen szorongás vett erőt rajta. Furcsa és szokatlan érzés volt ez, még soha nem érzett hasonlót.

         - Valamikor régen… – kezdte mesélni Alannak ott a kávézóban. „Vajon miért?… miért kezdtem ezt mondani?… hiszen ismerem jól Alit!… ő az a fajta ember, aki mindkét lábával teljes súlyával a földön jár! Kineveti a Bibliát, nem hiszi a regék misztikumát!… a túlvilági élet létezését valló embereket pedig megveti… nem hisz megérzésekben, jóslatokban, bolondságnak tartja az előre elrendelt sorsot a feladatokkal!… hiszi a véletlenek kiszámíthatatlanságát…” Walter mindezt nagyon jól tudta és mégis rákezdte, holott Ali ezen az estén már alaposan a pohár fenekére nézett. „Én is sokat ittam. Tán azért feledkeztem meg magamról!” - … én is ingáztam a falu és a város között. Jól emlékszem, hogy már negyedik éve tettem meg naponta kétszer azt az utat, amikor egy napon hazafelé menet furcsa dolog történt velem. Akkor figyeltem fel arra a fára.

-         Igennn! – bólintott Ali álmosan, mert mát többször hallotta ezt a történetet.

         - Ott állt, és ma is ott áll az a fa. Ott állt egyedül. Távol az erdőtől, a falvaktól. Egy vízelvezető árok partján. Gondolj bele!… rossz lehet!

         - No é…ss? Nem nagy dolog! – horkant fel Ali. – Mi van, ha ott áll? Ettől lettél olyan szenti…mentális? Van neked fogalmad arról, hogy…hogy hány fa áll az út sz….szélén ebben az országban?  

         - Biztosan sok – vonta meg a válát ekkor. – De nekem ez az egy fa fontos!

         - Ugyan – legyintett hanyagul Ali.

         - Megszólított engem!

         - A fa…! Mármint egy fa…! No ezt így még soha nem mondtad! – nézett döbbenten Ali és úgy tűnt kijózanodott, - jó lenne, ha nem fárasztanál a marhaságaiddal!

         - De Ali! Kérlek, hallgass meg! Te vagy az egyetlen, akinek ezt el merem mondani! Képzeld el mennyire fon…

         - Nem képzelek semmit! Igen? – csattant fel a férfi. – És ne szórakozz velem! Vén hülye! Fordulj orvoshoz!

         - Orvosok! – intett lemondóan Walter . – Rám sütnék, hogy begolyóztam és kész! De tudod barátom, ma, ma valmi nagyon rosszat érzek! A fa jutott az eszembe és kivert a hideg veríték. Csak érzés és mégis valamiféle hang! Azt  a verset mondogatom, amelyik akkor, húszvalahány éve egy pillanat alatt megíródott bennem… Milyen lehet magányos fának lenni?…

         - Walter – sóhajtott fel Alan, – az isten szerelmére!… ne kezd el már megint! Emlékszem a versedre, mert egyszerűen nem hagyod elfelejteni. Ezerszer elmondtad! … évekig egy út mellett állni… aztán jönnek távoli társak, a föld, az ég, a fecskék, a tél, meg a bú és a boldogság, meg hogy nem szeretnél így élni, egyedül, magányosan.

         - Ez az! Ez a lényeg! És hogyan élek…?

         - Egyedül… de mondok én neked valamit! A nőnek férfi kell és nem siránkozó költő!

         - Ezt azért nem vártam tőled!

         - Nyugi!… csak azt mondtam, hogy nem vagy normális!

         - Én meg azt mondom, hogy korlátolt vagy és tapintatlan, mert nem hagyod, hogy végig mondjam azt, amit szeretnék neked elmondani! Az a fa megjósolta nekem, hogy olyan sorsom lesz, mint neki… és most ez a halálfélelem?

         Aladár nem szólt. Ivott. Hátrasimította homlokába csúszott ősz szálakkal tarkított fekete haját, kimeresztette barna szemét és a kis asztalra könyökölve Walterhoz hajolt:

         - Hidd már el végre, hogy ez csak benned él így!… Az a fa csak egy növény. Nem gondolkodik, nem is érez! Tehát nem fél és nem boldogtalan. Nem is érzi elkövetkező sorsát és főleg nem súgja meg neked a tiédet. Van… és kész! De te, hibbant vagy! Még hogy szellemek, meg sorsazonosság…!

         - Nincs igazad! – robbant ki Walter – Olvastam róluk. A növények igenis érző lények. Megértenek minket, megérzik a veszélyt, szólnak hozzánk. Csak mi annyira el vagyuk telve magunkkal, hogy nem figyelünk rájuk.

         - Persze! – nevetett fel a másik – Aki keres, az talál! Te betegesen kerested elméleted bizonyítását és találtál is olyan olvasmányt, ami ezt alátámasztja. Elhitted hiszen erre volt szükséged!

        Walter végül összeveszet a barátjával. Ez lett a vége. „Nem kellet volna Alinak erről beszélnem!”

         Kiszállt az autóból. Nem érdekelte, hogy zuhog az eső. A fához lépett. Hamar átázott a zakója, de erre már nem figyelt. Csak az érzésre, mely lassan elárasztotta lényét. Jó volt a fa mellett állni. Mindig csak elsuhant mellette. Hol autóbusszal, hol meg személyautóval, de soha nem állt meg. Pedig sokszor érezte, meg kellene tennie.

II.

         Aladár nem tudott tovább hajtani. Már idefelé jövet is észrevette, de akkor nem volt ideje. Most viszont szivét vasmarokkal szorította egy érzés és arra sem volt ereje, hogy leállítsa a motort. Bénán, döbbenten nézett az üres tájba. Valahogy az jutott az eszébe, hogy évek hosszú sora óta egyetlen könnycsepp sem hagyta el a szemét… és hogy milyen kár, amiért édesanyja arra tanította: egy férfi soha, semmilyen körülmények között ne sírjon! Ha sírt, megszidta és idővel megszokta a lemondásos érzést, mely kisgyermek korában mindig magával hozta a megkönnyebbülést. Már elfeledte, hogyan kell sírni.

        Walterre gondolt. A temetésre, amelynek nemrég értek a végére. A napra gondolt, arra a bizonyos, döbbenetes hétfőre, arra a két héttel ezelőtti szombatra, amikor utoljára látta, amikor haraggal váltak el egymástól és nem békülhettek ki. Az elveszett barátra gondolt, meg az ő nyomasztó magányára. Életében először érezte azt a feszültséggel teli csöndet, amit talán  Walter érzett, amiről olyan gyakran megpróbált beszélni.

         „Uram Isten!… de hányszor megpróbálta!… én meg nem hallgattam meg!… leintettem, hogy ne lelkizzen! Megbocsáthatatlan, hogy nem hallgattam meg!… és meg sem próbáltam megérteni őt…”  Torkát szorongatta a bűntudat. A legjobb barátja élete utolsó estéjén még közölni akart vele valami lényegeset, valami elengedhetetlenül fontos dolgot… ö meg ledorongolta! „Most már soha nem tudom meg, mit érzett igazából, nem érezhetem, amit csak is azok érezhetnek, akiket a magány belső „Én”-jük megfigyelésére kényszerít…” Nem tudott sírni. Mint ahogy akkor sem sírt, amikor hétfőn megtudta, hogy vasárnap meghalt a legjobb barát… most se a temetésen… pedig nagyon fájt.

         A gyenge őszi napsütésben vastag, meleg kendőbe burkolódzott asszony tűnt fel az úton. Hosszú évek nyomait őrző kezében vastag kötelet cipelt. Átlépte a vízelvezetőt és körülményeskedve széthajtotta a kötlet. Nem törődött az út szélén veszteglő fehér autóval, sem a bent ülővel. Ali sokáig figyelte az öregasszonyt, és csak akkor szállt ki az autóból, amikor látta, hogy amaz, az összekötözött faágat nem tudja a hátára emelni.

         - Segíthetek? – lépett az asszonyhoz.

         - Tán meg is áldana érte az ég, fiam!

         - Haza is vinném…

         - Ugyan! Megszoktam… csak nehéz felemelni.

         Ali fáradt volt, nem ellenkezett. Felemelte a súlyos köteget és miközben hátul a csomózással bajlódott, megkérdezte:

         - Mondja csak néném… mikor vágták ki ezt a fát?

         - Hogy mikor?… Én már nem is tudom… Olyan két hete lehet?… Igen! Most már emlékszem. Vasárnap lesz két hete. A szomszédnak kellett… de el ne mondd valakinek, te! Még ránkgyün a hatóság! Asztalos a szomszéd és azt mondta: Maris néném, ez a fa olyan szép, hogy tán még négy, méteres deszka is kigyün belőle. Magának meg lesz gyújtós télire.

         Az asszonyból ömlött a szó, de Ali már nem figyelte. Elfordult és könnyes szemmel a távolba húzódó erdőt nézte. Vajon melyik az övé?

 

http://tizpercradio.ablog.ro/2010-08-17/b-di-ildik.html

 

Sorstársak

Szereplők:

Narrátor

Walter

Aladár

Asszony


Walter: Valamikor régen... én is ingáztam a falu és a város között. Jól emlékszem, hogy már negyedik éve tettem meg naponta kétszer azt az utat, amikor egy napon hazafelé menet furcsa dolog történt velem. Akkor figyeltem fel erre a fára.

Aladár: (Részegen) Igennn!

Walter: Ott állt, és ma is ott áll az a fa. Ott áll egyedül. Távol az erdőtől, a falvaktól. Egy vízelvezető árok partján. Gondolj bele... rossz lehet!

Aladár: No, é... ss? Nem nagy dolog! Mi van, ha ott áll? Ettől lettél olyan szenti... mentális? Van neked fogalmad arról, hogy... hogy hány fa áll az út sz... szélén ebben az országban?

Walter: Biztosan sok. De nekem ez az egy fa fontos!

Aladár: Ugyan!

Walter: Megszólított engem!

Aladár: A fa...! Mármint egy fa...! No, ezt így még soha sem mondtad! (Rövid csend) Jó lenne, ha nem fárasztanál a marhaságaiddal!

Walter: De Ali! Kérlek, hallgass meg! Te vagy az egyetlen, akinek ezt el merem mondani! Képzeld el, mennyire fon...

Aladár: (Durván) Nem képzelek semmit! Igen? És ne szórakozz velem, vén hülye! Fordulj orvoshoz!

Walter: Orvosok! Rám sütnék, hogy begolyóztam és kész! De tudod, barátom, ma, ma valami nagyon rosszat érzek! A fa jutott eszembe és kivert a hideg veríték. Csak érzés, és mégis valamiféle hang! Azt a verset mondogatom, amelyik akkor, huszonvalahány éve egy pillanat alatt megíródott bennem... Milyen lehet magányos fának lenni...?

Aladár: Walter, az isten szerelmére... ne kezd el már megint! Emlékszem a versedre, mert egyszerűen nem hagyod elfelejteni. Ezerszer elmondtad! Évekig egy út mellett állni... aztán jönnek távoli társak, a föld, az ég, a fecskék, a tél, meg a bú és a boldogság, meg hogy nem szeretnél így élni, egyedül, magányosan.

Walter: Ez az! Ez a lényeg! És hogyan élek?

Aladár: Egyedül... de mondok én neked valamit! A nőnek férfi kell és nem siránkozó költő!

Walter: Ezt azért nem vártam tőled!

Aladár: Nyugi... csak azt mondtam, hogy nem vagy normális!

Walter: Én meg azt mondom, hogy korlátolt vagy és tapintatlan... ! (Csend) Az a fa megjósolta nekem, hogy olyan sorsom lesz, mint neki... és most ez a halálfélelem!

Aladár: Ember! Az a fa csak egy növény. Van és kész... De te hibbant vagy! Még, hogy sorsazonosság...!

Walter: (Vadúl) Olvastam róluk. A növények igenis érző lények. Megértenek minket, megérzik a veszélyt, szólnak hozzánk. Csak annyira el vagyunk telve magunkkal, hogy nem figyelünk rájuk.

Aladár: Persze! Aki keres, az talál! Elhitted, mert el akartad...


Narrátor: Két hét múlva...

Aladár nem tudott tovább hajtani. Szívét vasmarokkal szorította egy érzés, arra sem volt ereje, hogy leállítsa a motort. Walterre gondolt, aki meghalt. A napra gondolt, arra a bizonyos, döbbenetes hétfőre, és arra a két héttel ezelőtti szombatra, amikor utoljára látta, amikor haraggal válltak el egymástól. A gyenge őszi napsütésben vastag, meleg kendőbe burkolózott asszony tűnt fel az úton. Átlépte a vízelvezetőt, és széthajtotta a kötelet. Aladár figyelni kezdett, de csak akkor szállt ki az autóból, amikor látta, amaz az összekötözött faágat nem tudja a hátára emelni.

Aladár: Segíthetek?

Asszony: Tán meg is áldana érte az ég, fiam!

Aladár: Haza is vinném...

Asszony: Ugyan! Megszoktam... csak nehéz felemelni.

Aladár: Mondja csak , néném... mikor vágták ki ezt a fát?

Asszony: Én már nem is tudom... Olyan két hete lehet? Igen, most már emlékszem. Vasárnap lesz két hete. A szomszédnak kellett... A szomszédom, aki asztalos, azt mondta: Maris néném, ez a fa olyan szép, tán még négy, méteres deszka is kigyün belőle. Magának meg lesz gyújtós télire.

Narrátor: Aladár a távolba húzódó erdőt kezdte nézni.

Aladár: Vajon melyik az enyém?

............................................................................

Mivel lehetőségem volt a változtatásra, levelet írtam Benedek Józsefnek:

Kedves József!

Köszönettel elolvastam a Hangjáték forgatókönyvét. Nem ismerem az időkorlátokat és a hangjátékírás szabályaival se vagyok tisztába. Mindezekel őszintén bevallva, van némi változtatási javaslatom. Ha elfogadjátok, akkor annak nagyon fogok örülni. Ha nem fér bele az időbe, akkor viszont szomorkás leszek, mert úgy érzem a javaslataim valamivel érthetőbbé, egyértelműbbé tennék a helyzetet.

Kérlek írd majd meg, hogy mi a véleményed! Kicsit okíthatnál is hangjátékírás terén, mert az igazat megvallva nekem nagyon vonzó az a lehetőség, hogy néhány novellát át lehetne így írni és itthon is eljuttatni a rádiókhoz, ezzel is népszerűsítve a sci-fi irodalmat. Ez lehetne az Avana egyik új irányvonala is, és a másik a kisfilmek, mert az affelé fordulás ötlete is felmerült már közöttünk.

Íme a javaslatom! A változtatásnál beidézem a teljes szöveget, amihez hozzáírtam néhány mondatot:

 EZZEL KELLENE KEZDENI, UTÁNA JÖHET A PÁRBESZÉD

Narrátor: Walter és Aladár, a két középkorú gyermekkori jó barát, egy kávézóban múlatják a szombat estét. Aladár már jócskán a pohár fenekére nézett, amikor Walter elszánja magát, hogy megosztja érzéseit barátjával.

...........

 Narrátor: Két hét múlva...

Aladár nem tudott tovább hajtani. Szívét vasmarokkal szorította egy érzés, arra sem volt ereje, hogy leállítsa a motort. Walterre gondolt. A temetésére, amelyről éppen most jött. A napra gondolt, arra a bizonyos, döbbenetes hétfőre, és arra a két héttel ezelőtti szombatra, amikor utoljára látta, amikor haraggal váltak el egymástól. A halott barátra gondolt és az ő nyomasztó magányára. Érezte azt a feszültséggel teli csöndet, amit Walter érezhetett, amiről oly gyakran próbált beszélni. A gyenge őszi napsütésben vastag, meleg kendőbe burkolózott asszony tűnt fel az úton. Átlépte a vízelvezetőt, és széthajtotta a kötelet. Aladár figyelte, de csak akkor szállt ki az autóból, amikor látta, amaz, az összekötözött faágat nem tudja a hátára emelni.

….......

Asszony: Én már nem is tudom... Olyan két hete lehet? Igen, most már emlékszem. Vasárnap lesz két hete. A szomszédnak kellett... A szomszédom, aki asztalos, azt mondta: Maris néném, ez a fa olyan szép, tán még négy, méteres deszka is kigyün belőle. Magának meg lesz gyújtós télire.

Narrátor: Az asszonyból ömlött a szó, de Ali már nem tudott rá figyelni. Elfordult, és könnyes szemmel a távolba húzódó erdőt nézte, és gondolatban barátjához szólt..

Aladár: Ó Walter! Súgd meg nekem drága barátom: melyik fa az enyém?

Szeretettel üdvözlöm én is a szerkesztőség tagjait!

Ildikó

.....................................................

És Benedek Józseg válaszlevelében ez áll:

Nos, teljes tisztelettel a kért változtatás megtörtént. Szerintem is át lehetne írni néhány novellát hangjátékká. Ebben az ügyben (is) tartjuk a kapcsolatot.

Benedek József Mihály

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.