Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Aki az isteneknél járt

2008.04.20

Bódi Ildikó

Aki az Isteneknél járt

 

Már tizenkét napja lakott a küldötteknek szánt hatalmas palotában, melyet utólag építettek a Szent Kút templomához. Úgy élt, mintha ő lenne a titokzatos világegyetem legmagasabb rangú uralkodója.

Elhalmozták ínycsiklandó ételekkel, bódító italokkal. Lenge ruhába öltözött lányok szórakoztatták. Mégsem volt boldog. A küldöttek palotájában élni nagy megtiszteltetés, tizenkét napig. Utána nincs ember, aki valóban szívből irigyelné a kiválasztott személyt. Ő maga is örömmel lemondott volna e tekintélyét igen magasra emelő tisztségről. Inkább lett volna újabb három évig hadvezér. Vészesen közelgett a tizenharmadik nap reggele, és akkor el kell indulnia egy kétes kimenetelű útra.

Amíg az egyik pillanatban mindent feledve átadta magát a gondtalan szórakozásnak és bízott az istenek adott szavában, addig a másik pillanatban a borzalmas halál közelségének rémképe ragadta magával.

Ennek ellenére ígéretét megtartotta. Erős akaratával, hajlíthatatlan önfegyelmével mindent betartott, amit a Szent Hét előírt, s amire az istenek kérték.

Az istenektől kapott fehér porból –mely egy puha és átlátszó hengerben lapult – minden nap adott egy csipetnyit annak a lánynak, aki vele töltötte az éjszakát.

Legszívesebben Krinával játszott, de a többi lányt is magához rendelte. Nem volt kedve ellen ez a változatosság. Vérét minden lány felkorbácsolta, ami egyébként nem volt nagy csoda.  Három évig úgy élet, ahogyan méltó egy hadvezérhez. Kerülte a nőket. Még a tulajdon feleségét sem látogatta meg, pedig sokszor látta az asszonyt a táboruk körül őgyelegni. Külön szobában, vagy külön sátorban aludt – attól függően, hol érte seregét az éjszaka. Nem evett húst, nem ivott részegítő italokat. Edényét, amelyből evett, soha senkinek a keze nem érinthette. Mindig szigorúan betartotta a törvényeket. Tehetséges volt. Zseniálisan okos. Egyetlen hadjáratból sem tért vissza üres kézzel. Mindig hozott foglyokat a városnak. A legutóbbiból is, amikor letelt a szolgálati ideje.

Ah Mex Cuc, Mayapán rettegett uralkodója, örömmel fogadta. Boldog mosollyal az arcán adta Hunac tudtára, hogy a papok tanácsa isteni hangot hallott, amely Hunac Ceel nevét ismételgette. Így hát a tanács úgy döntött, őt küldik el az istenekhez.

Hunac Ceel úgy tett, mint aki nagyon meglepődik. Meghatottan ereszkedett fél térdre, kezét az ég felé emelte:

- Köszönöm e nagy megtiszteltetést, hatalmas istenek!

Az eset valóban megdöbbentő és megtisztelő volt. A papok halálra rémülve rohantak az uralkodóhoz elmondani neki a hírt. Régóta, olyan régóta nem neveztek meg az istenek senkit, akit küldöttnek kértek, hogy még a legvénebb pap sem emlékezett ilyen esetre. A legendák persze arról számoltak be, hogy valamikor ez a csoda rendszeresen előfordult. De ez régen történt. Mostanában, mivel az istenek hangja hallgatott, a papok tanácsa maga választott küldöttet.

Hunac már tudta, hogy ez az egész az emberek tudatlanságán, hiszékenységén alapszik. Alig telt el néhány nap azóta, hogy személyesen találkozhatott az istenekkel.

Azon az emlékezetes éjszakán, az első pillanatban el sem hitte, hogy mindez vele történik meg. A tábor már elcsendesedett. A holtfáradt katonák és a foglyok is mélyen aludtak, csak az őrszemek sétáltak fel-alá a táborban. Ő maga is nagyon fáradt volt, ezért nem értette, miért forog álmatlanul tábori ágyán. A sátor bejáratát eltakaró függöny meg sem lebbent, azok hárman mégis ott álltak előtte. Hirtelen és váratlanul. Egyik pillanatról a másikra történt. Olyan meglepetésszerűen, hogy Hunacnak sem csodálkozni, sem megrémülni nem volt ideje.

- Ah Mex Cuc, urad és parancsolód, kinek te hű szolgája vagy, nem méltó rangjára! – mondta valami egészen mélyről jövő, földöntúli hangon az egyik isten, rögtön, amint megjelentek. Zöld, testhez simuló ruha volt rajta. Fejét szintén zöld színű széles pánt koronázta, melyből hátul, tollhoz hasonló merev valami ágaskodott ki. Hunac eleinte nem is figyelt mit mondanak az istenek, mert azonnal a tollas kígyó legendája jutott az eszébe. Az isten ruhája úgy tapadt testéhez, mint kígyóhoz pikkelyes bőre, mozdulatai is a kígyóra emlékeztették és a fején az a három valami, minden kétséget kizárólag toll.

- Te ismered a papok tudományát – hallotta meg a vörös ruhába öltözött nő hangját. – Okos vagy és tetterős. A mi urunk és parancsolónk, Kukulkan megtiltotta, hogy közvetlenül beavatkozzunk az emberek életébe. Ah Mex megszegte a törvényt. Megengedhetetlen, gyalázatos kísérleteket folytat az emberekkel és rossz irányba tereli fejlődésüket. Keresztezi a fajokat. Szövetségre lépett más istenekkel. Segítened kell nekünk!

- De…m..mit te…hetnék én? – dadogta Hunac – Nekem nincs hatalmam. Ti viszont elpusztíthatnátok!

- Nem tehetjük – vette át a szót a másik férfi, akinek szürke színű volt az öltözete. – Ha megölnénk őt, felborulna a rend. Az embereknek csodákat mívelő vezetőkre van szükségük. Olyan uralkodóra, aki elkápráztatja őket, akit mi adunk nekik. Egy erre alkalmas személyt adunk a népnek. Ha nem tesszük, helyét egy gonoszabb foglalja el.

            Hunac tátott szájjal nézte a gyorsbeszédű, magas, fehérbőrű isteneket. Arcukat figyelte, amit sűrű szakáll fedett, és ami a csupasz férfiarcokhoz szokott Hunacnak fölöttébb szokatlan volt. Elgondolkodtatta, hogy az istenek más istenekről beszéltek, akik igazából a maja nép számára gonosz szellemek, és más emberi fajokról, akik azért teremtődtek, mert az istenek egymással versenyeztek.

-         Te vagy az az ember, aki alkalmas a feladatra – figyelt fel álmodozásából újra Hunac. – Ha te is akarod, megdöntheted, Ah Mex hatalmát. Ő vérszomjas, mint a tudatlan és barbár emberek.

-         Mindenki mellette áll. – ellenkezett Hunac.

-         Mi segítünk neked, hogy megnyerd a szívüket. Téged küldenek majd az istenekhez!

-         Onnan még nem jött vissza senki!

-         Te leszel majd az első. Mi ott várunk rád.

 

A beszélgetés hosszúra nyúlt, bár Hunac nem érzékelte az idő múlását. Az istenek, minden kérdésére készségesen válaszoltak. Nem féltek attól, hogy Hunac elárulja őket. Tudták, nincs ember, aki, ha Hunac elmesélné nekik a történetet, elhinné ezt. És ezzel, Hunac is tisztában volt.

-         Mi lett azokkal, akiket hozzátok küldtek?

-         A papjaitok éles kövei sokuk koponyáját bezúzták, azokét, akik a víz felszínére emelkedtek levegőért. Sokan meghaltak, azoknak a testét, belső szerveiket természetesen használtuk öreg társaink megmentésére. Néhányuk él.

-         Mit tennétek velem, ha nemet mondanék?

-         Holnapra mindent elfelejtenél.

-         De én igent mondok. Mit kell tennem?

-         Fogadd örömmel a papok ítéletét, és csodálkozz! Ellenkezés nélkül csináld végig, amit a Szent könyveitek előírnak. És ugorj bele a kútba! A többit utána megtudod.

 

Mintha álom lett volna. Nem is hitte igazából, mindaddig, amíg, Ah Mex előtt le nem tette fegyverét, aki elmondta: ő a küldött.

Hunac elbúcsúzott barátaitól. Úgy indult a palotába, mint aki tudja, többé nem tér vissza. Nemcsak a tőle búcsút vevő embereknek voltak vegyes érzelmeik, Hunac is bizonytalan volt. Még mindig nem hitte el, hogy találkozott azokkal az idegenekkel, akiket a maja nép, isteneknek tart.

Most, az utolsó éjszaka kezdetén, különösen nagy volt a félelme. Rettegés ült a lelkére. Megint Krinát rendelte szobájába, de a lány még nem érkezett meg. Hunac egyedül feküdt a hálóteremben, ahol két mécses pislákolt a falra függesztve. Fényük sejtelmes félhomályt varázsolt a kelleténél nagyobb helyiségbe. Azután meglebbent a cukuan madár tollából szőtt függöny. Krina lépett be. Megállott a sárga szín minden árnyalatát őrző vastag élőszőnyegen, és sűrű, fekete szempillái alól várakozó tekintettel Hunacra nézett.

Mandulavágású szeme fölött egyenes vonalú szemöldöke ettől az arckifejezéstől felhúzódott. Finom sasorra megremegett. Vörös, vastag, érzéki ajkait óvatosan megnedvesítette. Várt.

Hunac még nem intett neki. Nagy, nyílt barna szemével egy ideig nézte a lányt, majd lassan elfordította hosszú, keskeny arcát tőle. A művészien elkészített, kígyót ábrázoló mécsesre tekintett, amely színes fénnyel, meg-meglobbanva világított az ágy mellett álló alacsony kőasztal felett.

Még nem ült el Hunac lelkében a magány által újra fellobbant kétely. Krina megjelenése, jelenléte még nem űzte el a rettegést. Nem érezte még magát képesnek arra, hogy mámorító örömet szerezzen a lánynak. Az, látta a férfi kínlódását, de nem szólhatott, nem tehetett felé egyetlen lépést sem, csak, ha a férfi megengedte azt. Lassan a szőnyegre ereszkedett, maga alá húzta szép lábait. Hunac, a homlokát összeráncolva, sokáig nézte a mécsest, azután intett a lánynak. Krina, úgy pattant fel, mintha talpát tűz égette volna meg. Koromfekete, fényes haja rugalmas, szétálló melleire borult, néhány szála fennakadt és belegabalyodott a kettős sorú, smaragd nyakláncba. Szűk, rövid szoknyáját gyors mozdulatokkal oldotta ki. Telt csípője, kemény combjai megremegtek, amikor lekerült testéről az egyetlen ruhadarab. Szégyenlősen, mégis odaadóan bújt Hunac oldalához. Keze gyorsan, szinte észrevétlenül oldotta ki a férfi testét fedő köpeny szíját. Forró melleit, a férfi felsőtestéhez szorította, s finom, gyűrűkkel díszített ujjai Hunac szőrös mellkasára futottak.

A férfit elöntötte a vágy, és ez, teljesen elnyomta előbbi félelmét. Telt ajkai villámgyorsan a lány szájára tapadt. Úgy vetette rá magát, mint éhes vadállat a prédájára. Tüzesen, szenvedélyesen.

A szerelmi láz elülte után, édes álmukból dobpergés, fuvolaszó és kagylótrombiták fülsértő harsogása riasztotta őket.

Krina rémülten ugrott fel az ágyból és eltakarta Hunac szeme elől gyönyörű testét.

A férfi is megriadt, de már nem félt olyan nagyon, mint az elmúlt este.

Krina nem búcsúzott. Egy csókot lehelt csupán a férfi ajkára és szó nélkül elfutott. Hunac biztos volt benne, hogy könnyeit rejtegeti. Ő is tudta, mi fog következni. A papok egy csoportja már közeleg a palota folyosóin, akik elvezetik Hunacot a Megtisztulás fürdőjébe. A férfi nem akarta fekve megvárni, amíg megérkeznek. Felkelt és magára öltötte nehéz szövésű köpenyét. Szinte sértette fülét, amint emlékezetébe idéződött az istenek utolsó mondata: „A többit utána megtudod.” Hunac fanyarul felnevetett. „Vajon lesz utána? Talán megtudom, hogy a testem kell nekik! Megtudom, hogy rászedtek, hogy nincs többé semmi, amit meg kell tudnom!”

Megérkeztek a papok. Őt, nem kellett vezetni. Maga ment a gőzfürdőbe, ahol lemosta testét, megtisztította lelkét és fölöltötte a küldöttekhez méltó, arannyal, drágakövekkel díszített öltözetet. Felcsatolta a nehéz, fából faragott sarut. Közben azon gondolkodott, hogy bele kell majd ugrania a kútba. Abba a kútba, amely közel hatvan méter átmérőjű és falai függőlegesek. Ez az a kút, amelyről gyermekkorától azt hitte, hogy a természet alkotása, de most már tudja, hogy az „istenek” építették. Azért építették, hogy repülni is képes szerkezeteikkel, a víz alá süllyedjenek, mert ott a víz szintje alatt, a kút fenekén építették fel városukat. (folytatás következik)

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.