Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ami a "LÉLEKKALITKA" c. könyvből kimaradt

2020.09.23

A Lélekkalitka naplórészleteit, a hatóság tevékenységét bárki olvashatja itt az oldalamon. A kötetben mindezt összegyűjtöttem és Enikőm írásaival, a hozzá írt leveleimmel kiegészítve jelentettem meg magánkiadásban, mert a kiadókat vagy nem érdekelte, vagy pl. az egyik azt mondta, ha kihagyom belőle a hatóságokat érintő részeket, akkor segít a megjelentetésben. Nem egyeztem bele.

A szöveget Jobbágy Tibor ellenőrizte át, akinek örök hálával tartozom, csak úgy, mint  Heim Attilának, aki a könyv borítóját rajzolta és tervezte meg.

A Lélekkalitka bevezetője:

"Talán megszokott – nekem nem –, hogy valamiben jeleskedő, híres (vagy hírhedt) emberekről jelennek meg könyvek. Olvashatjuk színészek, sportolók, riporterek életének történéseit, de kevés olyan könyv van, amely egyszerű, hétköznapi emberek életét mutatja be. Pedig, mint mondani szokták az egyszerű emberek viszik hátukon a világot.
Hát én, kedves Olvasó, ilyen hétköznapi, egyszerű ember vagyok. A történet azonban nem csak rólam szól. Rólunk szól, egyszerű és mégis bonyolult emberekről, akik nagyon nem szeretik, ha becsapják őket. Ha mégis megtörténik, nem, és nem akarják elhinni, hogy ez velük is megeshetett.
Minden anyának a saját gyermeke a legdrágább. Nekem három gyermeket adott a sors (vagy hívjam inkább Teremtőnek?), és számomra ők a sztárok, a legszebbek, a legjobb emberek. Miért is lenne másként? Mindeközben persze csakis őszinte lehetek, ezért be kell vallanom, hogy tudom, vannak tőlük szebbek, okosabbak, jobbak.
Ki mondja ki az ítéletet, hogy az egyik ember élete és tapasztalatai, vagy véleménye a világunkról, meglátásai a jövőről értékesebbek, mint a másiké?
Véleményem szerint minden élet tanításokat hordoz és annál jobb minél több életet ismerhetünk meg, hiszen mi magunk csak a sajátunkat élhetjük. Olyan ez, mint, amikor vitatkozunk színekről, de ha közénk lép egy festőművész, minden addigi meglátásunk romba dől a színek világáról.
Hatvan évet éltem. Életem többször hordozott éles váltásokat, melyek olyannak tűntek, mint a hajtűkanyarok. Naplót írtam és bizony, amikor évek múltával elolvastam némelyik év naplóját szeretném elégetni. Talán furcsa ez sokak számára, hiszen azt gondoljuk mi mindig ugyanazok maradunk.
Változott a világ, amikor megszülettek a gyerekeim, amikor elváltam, amikor ismét párom lett, amikor kiderült, hogy a harmadik gyermekemnek autistaként kell élnie az életét és legutoljára akkor, amikor elvesztettem egyik legdrágább kincsemet.
Nem érzem elfogultnak magam, amikor azt mondom: az ő kis élete nagy dolgokra volt hivatott. Az előre elrendelt sors hazugság. A jövő, a jelen cselekedeteivel plasztikusan változik. Több jel mutatta, hogy Ő, segíteni, tanítani érkezett. A világ jobb lett volna, mint amilyen most, ha marad. Vannak életek, választott utak, melyek ezt a nagyszerűre tervezett élettervet kettétörték. Azóta a bőrömön is érzem, hogy a világunk, zuhanórepülésben tart az erkölcstelenség felé. Mondhatja bárki: nagy szavak. Ám, ami a halála után történt velünk (és ha velünk, akkor mindenkivel, mert mind egy nagy egész részei vagyunk) az mutatja leginkább a világunk hamisságát.
Az ő emlékét őrzi ez a könyv. Az ő szavait, gondolatait akarom hátra hagyni, bevésni Akasha Könyvtárába, azok számára, akik nem rettennek el a ténytől, hogy emberi létezésünk, életünk, világunk, nem csupa buli és csupa vidámság, hanem mély bánat és fájdalom is.
Fény és sötétség. E kettő íveli át az életünk. legtöbben testbe zárt, sokszor vergődő lelkek vagyunk, akik keresik a legjobbat, ami másnak nem okoz kárt. (A lelketlenek világát mi nem ismerjük, legfeljebb sejthetjük.) Keressük a lelki társunk, a szeretet forrásait, a jobb és a kényelmesebb életet.
Ő is kereste. Sok-sok könny kísérte rövid életét. Mi, akik itt maradtunk, még keresgélünk kicsit. Ő, tett érte. Én pedig követni akarom a példáját, mert igen, mi is tanulhatunk a gyermekeinktől. Nem szégyen az!
Ilyen útkeresésre hívlak, kedves olvasó. Gyere velem ezen a kissé bánatos, ámde annál tanúságosabb úton, amit megörökítettem!"

OLVASÓI VÉLEMÉNYEK:

"Egy különleges lány, és egy megdöbbentő sorstragédia elevenedik meg a lapokon.

Nagyon személyes és mély, megrendítő szöveg, és köszönöm, hogy megosztottad velem. Erős, szelíd, fontos emberi gondolatok és bölcsességek vannak benne, ami minden tragédián keresztül összekötőelemként átível. Ha azt kérdezed, miért vállaltad ezt a sorsot ezen a világon, talán mi, akik olvassuk, lelkünk mélyét értjük. A Belőled sugárzó hatalmas emberi szeretet miatt.” (Varga Bea, író)

„Az igaz történetben egy anya küzd azzal, hogy kiderüljön, mi történt azon a bizonyos tragikus éjszakán, amikor elvesztette a lányát, Enikőt.

Nem tudja eldönteni, hogy a hatóságok által elé tárt bizonyítékok alapján, mit gondoljon, baleset történt-e, vagy egy szörnyű gyilkosság.

A könyvben mély gondolatok jelennek meg a létről, a halálról, az emberek egymáshoz való viszonyáról, hogy mi végre vagyunk a földön, az anya és Enikő korábbi írásai, naplója nyomán, amiből megismerjük az elhunyt lány gondolatait is.

Reménytelen küzdelem ez, de kortörténeti dokumentum is egyben, jelen korunkról, a magányos ember harcáról a hatóságokkal szemben.” (Jobbágy Tibor, író)

A Lélekkalitka egy gyermekét tragikus körülmények között elvesztett édesanya kétségbeesett bolyongása az idő és a lét elmosódó mezsgyéjén. A halál az élet természetes része, de csak akkor, ha, egy végigélt, a válaszokat már megkapott életet zár le. Enikő élete még nyitott volt, telve vágyakkal, telve kérdésekkel. Még nem repült vadászgépen, nem úszott delfinekkel, még nem szült és nevelte fel gyermekeit tisztességben, boldogságban, ahogy egy jegyzetében említette élete terveit. Erőszakos, érthetetlen halála pedig az édesanyját kínozza ezernyi választ követelő kérdéssel. Ez a kettősség adja a regény különleges szerkezetét, ami egyszerre avatnak be az anyai és a gyermeki lelki összefonódás világába. (Pigniczky Ágnes, Debrecen)

Heim Attila levele a Lélekkalitkáról 2020.07.13.

Kedves Ildikó!

Most fejeztem be a könyv elolvasását. Talán sokáig tartott, de ahogy Te is írtad, ezt nem lehet úgy olvasni, mint egy hagyományos könyvet. Túl fájdalmas, szüneteket kell beiktatni. Hogy legyen idő feldolgozni az érzéseket.

Emberfeletti, lélekgyötrő kálváriát jártál be, és aki olvassa, a könyvön keresztül ugyanúgy bejárja veled. Enikő tiszta, mély gondolatai ugyanakkor még ebben a formában is segítenek, mert folyamatosan enyhítik a kínt, amit a tények megismerésének folyamata okoz. Azt gondolom ő messze bölcsebb és öregebb, tapasztaltabb lélek, mint azt sejteni lehetett volna földi életkorából. Nem véletlenül írtam jelen időben.

Az illetékes szervekről pedig annyit, ha újságcikkben jelenhetne meg tömör összefoglalás, az kb ilyen lehetne:
"A dokumentumokban látható tényekből az illetékes szervek szakértőinek döbbenetes ostobasága és trehánysága olvasható ki. Emellett a feletteseik részéről a felelősség elkenésére való aktatologató igyekezet elszomorítóan tragikus."

Ezen ne bánkódj. Magasabb szintről szemlélve, mindennek oka, célja van, még ha nem is tudhatjuk mi az. A mozaik darabkái egyszer úgyis a helyükre kerülnek.

Talán azt gondolod, hiábavaló erőfeszítés volt, hogy foggal- körömmel próbáltad az igazságot kideríteni. Én azt gondolom, nem volt az. Amit csak tudtál, azt megtetted. A megélt tapasztalataidból pedig megszületett ez a könyv, ami több szinten is nagyon értékes. Bárki, aki mást állítana az hazudik, ne higyj neki.

Csabával, az autisták világlátásával kapcsolatosan is sok részlet megtudható, ami szerintem egy újabb értékes "rétege" a könyvnek. Nem is gondolunk bele átlagemberként hogy az ő világuk mennyire más és ugyanakkor milyen tiszta és logikus. Ha esetleg lenne valami amivel én segíteni tudok, részemről nagyon szívesen megtenném.
(...)

Csak ennyit szerettem volna írni.

Üdvözlettel és szeretettel,
Attila

Dorina Závotka

Kedves Ildikó ! Lementek a vizsgáim és azonnal el is kezdtem olvasni a könyvet , nagyon gyorsan a végére értem , amikor csak tehettem a kezembe vettem ! Nagyon sokszor össze szorult a szívem , és minden tiszteletem az öné , hihetetlen a kitartása és az a sok sok erő .. kívánom hogy mindenre fény derüljön és válaszokat kapjon ! Nagyon köszönöm ezt a könyvet , úgy érzem több lettem tőle , kaptam valamit a könyvtől és ezeket a könyveket szeretem ! Enikő írásai, gondolatai nagyon megérintettek , remélem minél több fiatal fogja olvasni és egy kicsit átértékelik általa az élethez való viszonyulásukat ! Köszönöm <

2020. augusztus 4.

Akkor kezdődjék a sorozat. Minden héten közzé teszek egy-egy kimaradt részletet a könyvből.

Ami a Lélekkalitkából kimaradt:

2012. május 04.

Valaki ezt kommentelte a honlapomra, ahol a fájdalmamat írtam ki magamból:

„Tisztelt "Anyuka"!

Amit ÖN szeretetre hivatkozva leírogat az felháborító. Az első bekezdés úgy érzem hazugság! Nem tudom mi a vidámságról a véleménye, de bizonyosan más, mint a normális embereknek. Egy dologban van igaza: "fáj a hiányotok, a fizikai, az ANYAGI." Hagyni kellene békében nyugodni Őket. Lehet, jobban szerették azok az állítólag szerető rokonok, és nem is használták ki egyiküket sem, mint Ön kihasználta a lányát.”

„Nem célja senkinek az Ön fájdalmát növelni, azonban gondoljon bele, mit szólnak az emberek ahhoz, amit leírt? Mindenkiről van valamilyen elitélő véleménye, aki nem az Ön családtagja, barátja. Hát másnak is lehet bánata, ha nem is arra használja, amire Ön. Ez már az undorító kategória.”

Tehát undorító lennék?

Régi ismerősöm, Varga Bea sietett a védelmemre:

„Aki ismer, az mind tudja, hogy Te vagy az, akit kihasználnak. A munkádat, türelmedet, szereteted. Enikő vigyázott az autista tesójára, igen. Talán anyagilag is segítette. Na, és? Minden egyes beteg gyerek környezetében a tesók, rokonok, szülők ott vannak, részt vesznek, mert másképp ezt nem lehet. Ezt szeretetnek hívják, és ha a levélíró kihasználásnak érzi, az a saját életének a nyomorát tükrözi. Másrészt meg milyen ember az, aki tollat ragad, hogy egy gyászoló anyának ilyeneket írjon? Mi a jó ebben neki? Inkább nem szeretném tudni.”

Enikőhöz fordulok, akit még nincs egy hónapja, hogy elvesztettem, eltemettem. Borzalmasnak érzem a kommentelő leértékelő szavait, és ki másnak panaszkodhatnék, ha nem a lányomnak? Ő lenne az egyetlen, aki hitelesen ellent tudna mondani azoknak a vádaknak, amit ez a szívtelen ember nekem írt. De Enikő már nem tud szólni…

A legnagyobb sebet nem is a szavak ütötték a szívemen, hanem az, hogy néhány napra megrendült a hitem abba, hogy a lányom szeretett. Ugyanis megfordult a fejemben, hogy a kommentelő egy olyan személy, akit Enikő ismert, és esetleg olyan sokat panaszkodott neki, hogy az illető fejében mindaz így öltött testet.

Az üzenet után pár napig az forgott a fejemben, hogy talán én tévedek, és Enikő mégsem szeretett.

2012. 05.06. előtti szakaszban szerepelt a szerkesztés előtt:

Megtaláltam Enikő egyik írását, amit az egyik sci-fi rendezvény után gépelt, de korábban nem volt bátorságom végigolvasni. Ez a bejegyzés azután készült, hogy akaratom ellenére továbbra is elvállaltam a sci-fi egyesület elnöki tisztségét.

„A galamb és a száj esete:

Akinek nem inge, ne vegye magára alapon írom ezt a kis „szösszenetet”.

Tisztában vagyok a mai világ őrült tempójával. A mindent magába nyelő és fekete felhőbe burkoló gazdaságról, megélhetésről, a nehezen megszerzett kevéske egzisztenciáról mostanában több könyvet lehetne megtölteni, mint a boldogságról. Tudom, hogy nehéz elhatárolódni attól, amiben benne élünk, még akkor is, ha nem követjük naprakészen az eseményeket – mert inkább, már nem is foglalkozunk vele. Nyomatják felénk a negatív jövőképet, közben pedig egyre nagyobb igényeket gerjesztenek bennünk, amiket sajnos a népesség nagy százaléka nem tud megvalósítani. Ez kettősséghez vezet, néhol pedig már hatökörnek érezzük magunkat, aki ráadásul magában beszél, tehát skizofrén is. Viccet félretéve, tudom, hogy a világ valamiért azt várja tőlünk, amit nem tudunk teljesíteni az ép eszünk elvesztése nélkül. Tudom, hogy nehéz kapaszkodót találni, és sokan inkább követik a tömeget, mint, hogy egyedül boldoguljanak. Viszont van egy mondás: „még mindig jobb egyedül, mint sokan a pokolban”.

Szóval van nekem egy anyukám. Bódi Ildikónak hívják. A szívemre mondom, többet ér az ő egyedüli ereje, mint hat férfié. A férfiak többsége, már rég belerokkant volna, vagy elmenekül azoktól a dolgoktól, amit ő véghezvitt. Anyukám mégsem elégedett. Mostanában azt hallom tőle, hogy az elmúlt 18 év semmit sem ért. Ember ő is – még mielőtt valaki valamiféle lélekbúvár maszlaggal jönne – így nem hibáztatható azért, ha szüksége van az elismerésre. Mindenkinek, aki alkotott vagy tett bármit is valakiért, annak szüksége van a pozitív visszajelzésekre. S a legkevésbé van szüksége a folytonos elégedetlenkedőkre, akikből mostanában szép szám csüng a lugason. Ha valaki elégedetlen, akkor tegyen azért az állapotért, amiben ő jól érzi magát. A tehetetlen folyton csak panaszkodni bíró embereket nem tudom, elviselni. S, ha megfigyeljük, mindig azok panaszkodnak, akik a saját életükkel sem bírnak zöld ágra vergődni. Az, aki tettre kész, tenni akar és tud is, az nem fog panaszkodni. Az cselekedni fog. Aki cselekszik, az beszélhet, de nem fog. Ha mindig csak azt hallom, hogy „ez nem jól van így, ez nem tetszik, ezt másképp kéne, ezt így kéne, azt úgy kéne, ezen van mit alakítani…”, annak azt mondom, hogy oké, akkor mondd el az ötleteidet. Vagy felvázolom, hogy ő hogy tudná a vágyait megvalósítani. S, ha ezek után még mindig semmi sem jó, és csak a kifogásokat hallom, no, akkor tudom, hogy kivel van dolgom. Korunk ellustult, sajnálni való, mindent mástól váró emberével.

Soroljak erényeket? Érveket? Elmeséljem az elmúlt 18 évet, hogy látom én? Azt mondanátok rá, hogy elfogult vagyok? Talán.

Amíg mások a farkukat kergették a saját kis világukban, addig anyukám folytonos pörgésben volt értük. Értük is. Felnevelt két gyereket egyedül. Elvégezte közben mindazon munkákat, ami egyébként egy férfi dolga volna. S persze mindazt, ami egy nő illetve egy anya dolga. Mondhatná bárki, hogy „Igen, de ki kérte erre?”. Senki, tényleg, csak úgy gondolta, hogy eljátssza a keljfeljancsit évekig, hogy aztán, mikor már nem olyan gyorsan pattan egyik oldalról a másikra, akkor belerugdossanak. Aztán pár éve még egy gyermeket nevel, pontosabban 13 éve harcol az autista gyermeke jövőjéért és jelenéért. Eközben naponta számtalan levelet elolvas, megír, pályázatokat figyel, ír és rendre megnyer. Majd megfőzi az ebédet, mos, vásárol, takarít, iskolába szalad, ötleteken agyal, hogy lehetne megélni. Majd azon agyal, hogy honnan lehetne támogatókat találni, miből fizesse ki a tömérdek rendezőt és előadót, és hogy kezelje az otromba újgazdag rokon által befűzött intézményvezetőket. Nem mindegy már a mai világban sem hogy kit bántasz meg, mert egy gáncs a pénz oldaláról és annyi az egésznek. Aztán végre eldöntötte, hogy lemond az elnökségről, mert már jobb lenne nélküle. Több bosszúságot nyújtott az utóbbi időben, mint vidámságot. Én is föllélegeztem, végre kicsit visszatérhet önmagához, kicsit lassabban, de szabályozottabban fog haladni az élet, az egyesület nélkül. Ha már nem minden az ő vállát nyomja majd. Mert lehettek bár emberek, akik besegítettek, de a felelősség még mindig egy ponton nyugodott. S, gondoljunk csak bele, ha a csatába csak a király vágtat előre, és pár zászlóhordozó…

Végül jött a keserű valóság, megint elhitt valamit az én édesanyám, amiről bár tudja, hogy botorság, mégis szemet hunyt. Vannak dolgok az életben, amiket csak úgy lehet újraépíteni, ha előtte mindent ledózerolunk. Ez most tökéletesen igaz az egyesületre. Az alapköveket meghagyván – gondolok itt a díjakra – minden mást újra kell gondolni, egy másik elnök oldalán. Útálom látni, hallani és érezni a hazugságokat! Az elsuttogott, nem átgondolt „majd besegítünk” ígéreteket. Hátba támadni, bosszút állni- és forralni, egymást sértegetni, nem ráérni, más dolgunknak lenni, a másik mögött a markunkba röhögni és kigúnyolni, de az arcunkba belemosolyogni – olyan jól esett volna egy valakinek bepancsolnom az álszent arcába… Ez nem egy egyesület így. Komolyan mindig mindenki csak pattog és megsértődik. Személy szerint nagyon csúnya dolgoknak tartom, hogy rá lett beszélve anyukámra az újabb fél éves elnökség. Azért mert féltetek? Féltetek, hogy szétesik minden, amit összetart. Mondhat bárki bármit, azon a pár emberen kívül, akik hozzájárulnak a vizuális megjelenésekhez, senki semmit nem tesz. Hogy megsértek valakit? Nem érdekel. Azért nem érdekel, mert azt hiszi minden hozzá képest taknyos messziről jött, hogy úgy beszélhet vele, mint a haverjával. Bocsássa meg a világ, de nem! Mindenki másképp csinálja… Aki tudja, csinálja jobban. Van pár ember, akinek az az éltető eleme, ha panaszkodhat, mert azt várja, hogy társakra talál benne, és sírhatnak egy sort a számukra nem megfelelő fölött. Találkoztam ilyenekkel, nem egyel és nem kettővel 1997 óta. A szemembe azt állítja, hogy milyen jól érzi magát a rendezvényen, aztán mikor elfordulok látom, hogy a mellette állónak meg a száját húzogatja az előadásokra, pl. „Mindennn megválltozzottt” – nyávogják. Igen? Akkor, tessék csinálni. Lehet, meg volt a lehetőség. Ki élt vele? Ki tudta a „nehéz” életébe bevállalni? Senki? Akkor meg miről beszélünk?! Dühöngtem, mikor megtudtam, hogy anya elnök maradt. Dühöngtem, és haragudtam minden jelenlévőre. A macska farka belelóg a vízbe. Mentsük a menthetőt. A gyerek már kialakulása óta a köldökzsinóron van, és azóta is, és azóta is… Meddig mehet ez így?

Aztán jönnek a „nagyok” a nagyvárosi nagyzolással, fiatalos lendülettel, és a múlt, az elfeledett csalásokkal. Majd jön a lehányás 3 oldalon és jönnek a hiénák, ismét fölfordul a boly. Nevetnem kell már az egészen. S minden hová röpül, mint kilőtt nyílvessző? Na hová, kedves honfitársak, kedvesek és kevésbé, barátok és ellenségek? Hát édesanyám szívébe!

Szedjétek szét darabokra a világot, szedjétek szét magatokat és a múltat. Keseregjetek az évek csúnyulásán. Majd gondolkodjatok el mielőtt, bármi is elhagyja a szátokat! Használjátok azt a kevéske százalékot, ami rendelkezésünkre áll csodálatos agyunk által.

Bódi Ildikó, egy harcos, aki végig harcolt a ti érdeketekben lassan 2 évtizedet. Ha jót nem bírtok mondani, akkor inkább meg se szólaljatok. Hihetetlen erőtartalékai nem arra vannak, hogy csak a köpködést hallgassa. Tegyetek valamit, ha nem tetszik a helyzet. De ne utólag szóljatok! A cím nyitott és a telefonszám is. Ha valaki építő ötlettel tud előállni, annak nyitottak az utak. Lehet maradandót alkotni. Tovább nem koptatom az egyébként is túlütött klaviatúrát, majd csak akkor, ha úgy látom értelmét. Egyelőre, annyit látok, hogy süllyed a hajó, s remélem, anyukámnak lesz annyi esze, hogy nem utoljára hagyja el…

Talán van még esély arra, hogy helyrehozzuk a hibákat.”

Megértettem, hogy a komment írójának nem volt igaza. Nem használtam ki a lányom, Enikő tiszta szívből szeretett.

Enikő írta:

Ildikó kinyílt, őszintén és mindenféle takargatás nélkül elmondta az elmúlt évek nehézségeit, elmesélte, hogy minek szentelte az életét. Egykoron lelkes, üde, nyüzsgő sci-fis, szervező és elnök szólt hozzánk.

 A mindenhol jelen levő bürokrácia, a gazdasági válság, a társadalmi elidegenedés, klikkesedés, és úm. „ez a 21. század, változni kell”, a nemtörődömség. A durvaság, az enyém-enyém-enyém, egy igazság van és az mindenkinek a sajátja és nem enged belőle. A folytonos viták, a köpködés, a semmi soha nem jó, belerugdosás… és csinálja az ember örömmel… Könyörgöm az égre, ha itt vannak páran, akik hivatkozhatnak, a magánéleti problémáikra, nehézségeikre, időhiányukra, akkor néznék meg Ildikó egy napját, Con előtt, Con után, no meg Con közben. Nem tökéletes ez a világ, hölgyeim és uraim! Nem tökéletes, de így szeretjük. Ha van szemünk látni, van fülünk hallani, szóval, ha van miért hálásnak lennünk, akkor ne bosszankodjunk minden butaságon. Örülni már nem tudunk? A neten is a tragédiákra kattintunk legelőször, vagy a celeb botrányokra? Ha kiszórjuk a babot, a férgesből főzünk levest? Úgy látom, igen…

A legnagyobb baj egyes emberekkel a mai világban, hogy a fejüket csak kívülről tudják vonzó állapotba hozni.

Én mikor ezt elolvastam, a cikket és persze a fantasztikus hozzászólásokat, csak annyit mondtam Ildikónak: „Te ezek miatt keseregsz?  Ezen nevetni kell, ez gyerekes, kisiskolás furkálódás, értelme nincs köpködés. Közben pedig megértem őt. Mert amit csinál, nem magának teszi, és mit kap vissza évek óta? Nothing = semmit! Évek óta, fűzöm, mondjon le, évek óta vitázom vele, hogy hagyja ezt a koszos ruhát másra, mert többre érdemes, mint ez az idegbaj. Kértem, gondolkozzon közgazdászként és mérlegeljen, hogy mi az, amit nyer, és mi az, amit veszt ezzel. Tudjátok, gyerekkoromban ő mindig azt mondta nekünk, ha játszottunk, de pl. vesztettünk, vagy nehezen ment és bosszankodtunk, hogy „Gyerekek, ne csináljátok, ha nem élvezitek! A játék azért van, hogy szórakoztasson!” Ez az egész, az Avana, a Con, még ha szervezni is kell és foglalkozni vele, mint egy kerttel, alapjában véve jó érzésekkel kéne megajándékozni. Pluszt kéne hoznia az életbe. Közlöm mindenkivel, akit lekorlátoz a tudata, hogy ez már rég nem plusz, hanem a hülye beszólások és lehúzások miatt, negatív és negatív. Mint egy rossz párkapcsolat, ahol csak kitart az ember, mert azt reméli majd jobb lesz, de eljön az a pillanat, amikor elpattan a húr. Nekem rég elpattant, ezt tudják azok, akik ott voltak a tavalyelőtti salgótarjáni conon - és persze tudják, hogy ki vagyok…

Én imádom, amit a Con adott nekem. Mert rengeteg szuper embert ismertem meg, és én megtehetem, hogy lesöpröm a vállaimról a rászóródó szélbe szórt homokot. Hidegen hagy, ha szidják Tarjánt - igazuk van, ez egy porfészek, annak, aki itt él. Hidegen hagy abban az esetben az emberi butaság, amíg az nem árt másnak. Szóval, beveszem minden reggel a lesz***m tablettát és igyekszem megőrizni a hatását. De gyerekek, amit én tapasztalok évek óta a sci-fi közösségekben… Pfhúú. Szomorú lehet az, az ember, aki nem tud örülni semminek és csak egy irányba lát. Személy szerint, elsősorban a fantasyt szeretem, aztán a misztikust, a thrillert, a horrort, a scifit, a krimit, a tudományost, a megmagyarázhatatlant, az ezoterikust, a para- izéket, soroljam? Akkor én nem tartozom sehová, mert megosztott az érdeklődésem? Kivet magából a scifi, mert hiszek a szellemekben, mert hiszek a reinkarnációban, mert hiszek Istenben, mert hiszek a tündérekben, koboldokban, manókban, a normális pasikban és a többi képzeletbeli lényben?  Ugyan már!

2012 07. 22. – 29. között lett volna a könyvben

Enikő a 2011 évi HungaroCon díjátadóján átvehette az „Az időutazó Leonardo Da Vinci nyomában…” vetélkedő díját, így ő lett Magyarország Első Időügynöke.
H. Róbert játékvezető ezt írta róla: „Senki más nem tudta megfejteni az általam összeállított kérdéssort. Sokan már a kérdőív megtekintése után eldöntötték, hogy nem is neveznek a versenyre. Egyedül Enikő tartott ki, és nyert.”
A 2011 évi országos sci-fi találkozón ismerte meg R.J. az én Napsugaramat. A végzetes eset után ezt a levelet kaptam tőle Enikőről: „Tudod, mondtam, nekem nem sok jutott belőle, igazából csak az a hétvége, de nagyon sokat beszélgethettünk.
Amikor húsvét hétfőjén, korán reggel bekapcsoltam a gépet, egyszerűen felfogni nem tudtam, mit olvasok. Ott voltak a szavak, össze tudtam őket rakni a mondattá, amit alkottak, de nem volt, nem lehetett értelmük. S továbbra sincsenek.
Ne haragudj, hogy ilyen sokára írom, de kb. idáig jutottam az első nap, aztán sokáig nem tudtam írni.
Tavaly mi igazából el se köszöntünk egymástól, csak, mint akik tudják, hogy ha máskor nem, a következő évi HungaroConon majd úgyis találkozunk. Ő várta a győri utazást, illetve lehetséges kimenetelét.
Jó sokat beszéltünk erről, meg még ezernyi dologról. Nem tudom, Enikő neked mit mesélt, de a péntek este az hihetetlen volt.
Már mindenki elment a tábortűztől, de mi csak ültünk a frissen vágott füvön, néha rátettünk egy-egy hasábot a tűzre s csak beszéltünk, beszéltünk, s nevettünk reggelig.
Ilyet az ember ritkán vagy soha nem élhet át. Már akkor lehetett tudni, hogy ez egy különleges alkalom (s talán azt, hogy egyszeri, de nem a tragédia miatt, hanem egyszerűen csak azért, ilyet maximum csak utánozni lehetett volna).
Hajnalban lassan hazabicegtünk (fájt a bokája, délelőtt a kollégiumból lefelé kibicsaklott, de Ő nem akarta, hogy vigyem), s kicsit üldögéltünk még a házatok előtti kis padon is.
Nehéz erről a történtek után beszélni, pedig tudom, örülnöm kéne neki, hogy egyáltalán megtörtént, hogy egyáltalán részese lehettem, de így, hogy vele nem lehet ezeket felidézni.
Egyik barátom azt mondta, húsvétkor elmenni kegy, mert akkor csak a legjobbak mehetnek el.
Nem tudom. Biztos így lehet, de olyan nagyon ráérhettek volna ezt még bizonyítani. Meséltél arról az egy vagy két percről, ami hiányzott nekik. Sok-sok hónapot, évet adnék, ha lehetne, azokért a percekért.
A H. Con után még egy ideig beszéltünk (leginkább Facebookon), s ehhez kapcsolódóan egy élmény még megosztanék, hátha ezt nem mesélte el, de te tudni fogod, hogy mennyire ráillik.
A telefonszámával volt kapcsolatban.
Kértem, s ő végül úgy adta meg, hogy minden egyes számhoz kitalált valami rejtvényt, s azokat kellett megoldani.
Néha beleőszültem egy-egy feladványába.
S persze, hogy volt benne nehezítés! Nem sorban adta meg a számokat, így mire nagy nehezen kiderültek a számok, még azt is ki kellett találni, mi a pontos sorrend.
Szoktalak olvasni, s mindig elszorul itt bent a mellkasomban valami vagy elborzasztanak az utótörténetek.
Arra megkérhetlek… ha kérhetek ilyet, hogy amikor legközelebb beszélsz vele, megemlíted neki, hogy hiányzik?
 Józsi”

2012. 08. 04. után volt eredetileg a kéziratban

Enikő írta:

Az intuíció csak alcím lett…

Intuíció. Megérzés, beleérzés. Amikor nem tudjuk honnan, de megtéveszthetetlenül tudjuk, hogy úgy lesz, ahogy érezzük. Amikor jön egy gondolat, és mi csak csodálkozunk, hogy olyan könnyűnek látszik minden. Vagy épp ráérzünk a rosszra, és föl tudjuk vértezni magunkat a bekövetkezők ellen.

Lehet, hogy ebben is megoszlanak a vélemények. Sőt, nem lehet, biztos. Talán nem tisztem, hogy minden ember gondolatát megpróbáljam kivesézni. Talán csak arról kéne írnom, amit én gondolok erről, jobban mondva az én személyes tapasztalataimról. Mert azok vannak, bőségesen. Igaz, hogy a nagy részüket elnyelte már a homály, de vannak dolgok, amikre tisztán emlékszem – ezért is kéne minden nap írni pár sort. Pár sort azokról a dolgokról, amik megesnek velünk a mindennapokban. Éppen tegnap pakolásztam egy kicsit a régi emlékek közt. Fájó szívvel dobtam ki néhány régi képeslapot, téptem ki pár lapot a naplómból. Vannak dolgok, amikre nem szívesen emlékszem vissza. Nem, nem azért, mert rossz történt velem, hanem azért, mert nem tetszett, amit a régi önmagam tett akkoriban magával. A kezembe kerültek régi levelek. Rengeteg van. Az átolvasásukhoz kéne legalább két teljes nap. Mégis belenéztem párba. Hát volt olyan levelezőtársam, akire már nem is emlékeztem. Aztán lassacskán felrémlett előttem az arca. Megtaláltam egy anyukámnak szóló levelet is. A nagyiék írták még neki, amikor Csillebércen volt építőtáborban. Mikor odaadtam neki, boldog volt. Hisz pár sortól felrémlik annyi régi emlék, annyi elfeledettnek hitt arc, érzés, gondolat. Furcsa, hogy az agyunk mennyi mindent képes tárolni, de mégis, csak akkor jutnak eszünkbe töredékek, ha kezünkbe kerül egy darab papír. Ott volt még a sok minden között a két ballagási tarisznyám. Korrodálódott 20 filléres, porrá zúzódott pogácsa, kilyukadt sós zacskó… Mégsem dobtam ki egyiket sem. Hogyan is tehetném? Ha majd 20 év múlva kinyitom a kis tarisznyát és a pogácsából lesz még pár morzsa, megmutathatom a gyermekemnek, hogy „Nézd, anyukád idejében még ez volt a szokás”. Kezembe került még egy papír, amin egy kezdetleges táblázat volt fölrajzolva. A tetején lánynevekkel, köztük voltam én is. Fogadott testvérekké avanzsáltuk magunkat. Erre sem emlékszem már. Aztán találtam pár öreg plüss állatkát. Köztük egy moncsicsit. Őrá viszont emlékszem. Nyári táborba jártam és a helyi büfében néztem ki magamnak. Akkoriban még többet ért a pénz és így a moncsicsi elég drága mulatság volt, az én kevéske zsebpénzemhez képest. Ha jól emlékszem két hétig gyűjtögettem a ma már nevetséges összeget. Nagyon boldog voltam, mikor végre az enyém lett! Így tőle azt hiszem soha nem, akarok megválni. Szóval ültem ott a szobám közepén, körülöttem dobozok és papírhalmok, fényképek, apró kacatok, emlékek.

Jó dolog, így visszarepülni a múltba, néha. Rádöbbentem, hogy mennyire kis butuska és naiv voltam régen. Ahogy olvastam a soraimat a naplómban, vagy egy gyermekkori versemet, mosolyogtam. Egy ártatlan kislány nagy vágyai. S mi lett ezekből? Talán több mint akkoriban reméltem. Bár egy vágyálmom sem valósult meg, de ez nem is baj.

Én mindig szerelmes voltam. Erre is tegnap döbbentem rá. Mindegy, hogy kibe, csak „szerelmes” legyek. Persze, ez nem igazi szerelem volt. Csak amolyan plátói érzések, hiszen 10-13 évesen, mi mást is érezhettem volna. (Nem úgy, mint a mai fiatalok… de ez egy másik történet, bár ide is illene, mégsem térek el jobban a tárgytól.)

Szóval nekem mindig tetszett valaki. Általában jóval idősebbek voltak, tehát esély nem volt rá, hogy bármi is történjék. Ezen már gondolkodtam, de még nem tudtam megfejteni az okát. Mármint annak, hogy miért vágyódtam már olyan fiatalon folyton a szerelem felé, főleg, úgy, hogy az idősebb fiúk vonzottak. Talán lehetne magyarázni azzal, hogy az apámtól nem kaptam elég szeretetet? Egyetlen egyszer hagyta el apukám száját az a szó, hogy szeretlek. Akkor is egy lakodalomban voltunk és ő, kicsit spicces lett. Megölelt és azt mondta: „Jaj, hogy én mennyire szeretlek!” Soha nem felejtem el ezt. Már azért sem, mert lehet, hogy soha többé nem hallom ezt tőle. Néha nehéz elhinni valakiről, hogy szeret minket, ha folyton azt mutatja, hogy közönyös. Persze nem rossz ember ő. Sokat számít, hogy ki, hogy nevelkedett. Hogy mit tapasztalat gyerekkorában. Persze ezeket el lehet feledni, s meg lehet fogadni, hogy, ha nekem egyszer lesz gyerekem, akkor nem így fogok viselkedni vele… De ez úgy látszik nem egy sziklaszilárd törvényszerűség. De apukámmal való kapcsolatom, megint egy másik történet.

Tehát lehet, hogy azért vágytam úgy egy fiú szeretetére, mert az apámtól nem kaptam meg. Ezen segíteni már nem lehet, de az is lehet, hogy nem is kell.

Nos, mint mondottam volt, az emlékek jó hatással lehetnek ránk. Rosszal semmiképp, maximum szégyenkezünk magunk előtt egy pillanatra, de ennyi. Mert, ami elmúlt, az elmúlt, s valószínűleg inkább hálásak lehetünk mindenért, mint hogy szomorkodjunk.

Napló

Lassan telt el a nyári szünet, és mi Csabával, szeptemberben ismét útra kelhettünk. Nem sok élményben volt része szegény gyerekemnek, hiszen nem állunk olyan jól anyagilag, hogy nyaralni mehettünk volna.

Volt egy hétvége Debrecenben régi kedves barátunknál, egy délután Anikóéknál, akik Enikő halála után majdnem ismeretlenül azonnal mellénk álltak, két délután Mariettáéknál, akivel tizenhét éve együtt szenvedtünk két hónapot a kórházban a gyermekeinkre várva. Még belefér tán egy Ipolytarnóc és egy budapesti állatkert a nyárba, azután jöhet ismét az iskola.

Ez az életünk… meg a naponta elvégzendő feladatok, mint tanulás, házimunka, szövés, gyöngyhímzés, torna, súlyemelés, olvasás, szövegbegépelés, játék és a délutáni séta a játszótérre… aztán ennyi.

Egyik ilyen sétánk alkalmával régi ismerős pironkodva kérdezte meg, hogy hogyan vagyok. Azt találtam neki mondani, hogy úgy, mint hajdan a sorkatonák: én is vágom a centit, igaz csak jelképesen, és én sajnos nem tudom milyen hosszú, ellenben számolom a „levágott” napokat, és minden eltelt nap végén örülök, mert tudom, hogy annyival közelebb kerültem az én Tündéremhez.

– Ugyan! Menj már! – mondta, rosszallóan nézett rám, majd otthagyott.

Én is elindultam az ellenkező irányba.

Nehéz ezt megérteni abban a világban, ahol olyannyira rettegik a halált, hogy ha nem halnának naponta emberek, még le is tagadná a létezését. Bolondokat beszél az, aki számlálja leélt napjait, mert szerelmetes gyermeke idejekorán átköltözött, és bolondnak számít napjainkban az, aki várja az utolsó napot. Mindenki azt gondolja, hogy az élőkkel nem törődöm, pedig igyekszem azt főzni, amit szeretnek, minden áldott nap elmondom, hogy szeretem őket, meg féltem, és ha csak alkalmam van, ölelem, csókolom, tanítom őket.

Nem tagadom: nehéz. Igen, nehéz, vállaimon egy-egy kereszttel.

Enikőm nélkül, akivel mindent megbeszéltem, aki életem virágoskertjének a leggyönyörűbb tündérvirága, a fiús anyának egyetlen lánya, a mindenkihez kedves, a megértő, az őszinte, aki ha valamit rosszul csináltam az első volt, hogy helyreigazított, és azt olyan szeretettel tette, hogy olyat én többé ebben az életben át nem élhetek.

Attilával, aki elnyomja a fájdalmát, mert a világ azt mondja, hogy ő már kinőtt anyai szárnyam alól, és inkább fogadja el mások szavát, mint az én ódivatú elveim.

Csabával, akit a társadalom jószerivel kivet magából, akinek rajtunk kívül nem segít senki, hogy kommunikálni, szabályokat elfogadni és követni, elfogadhatón viselkedni megtanuljon.

Férjemmel, aki éjt nappallá téve dolgozik, hogy meg tudjuk tartani azt, amit eddig megszereztünk, és édesanyával, aki nem csak siratja lányunokáját, de a másik kettőért is aggódik, és megélte lánya szívszakadását is, miközben elvesztette azt az embert, akivel életéből ötvenöt évet élt.

Arra gondoltam, hogy tán valakit – mindegy élő vagy már holt lelket – akaratlanul megbántottam, és Ő megátkozott.

Ezúton kérek tőle bocsánatot, és kérem, vegye le rólam az átkát, mert eleget szenvedtem, és fogok szenvedni most már mindörökké, amíg csak e bolygó földjét kell taposnom!

 

2012.10.22. előtt volt a kéziratban

Zokszó

Ma már a kétségbeesett sikoly ugyanolyan értelmetlen, mint a rémült kiáltás, vagy akár a dacos némaság. Lelkünk zárt világ, testünk a börtöne, szemünk elvakítják…

Az igazság így soha nem látható.

Értelmetlenség

Mi egykoron oly fontosnak tűnt, mára elvesztette értelmét… világegyetem-csillagok.

Földi létezés, benne emberek…

Az életünk maszatos, ködösített létezés… bujálkodó világ panelbörtöne, mint szétrobbant üveg vág bőrünkbe.

Pókigazság

Kell egy lépésnyi földdarab… az a jövő.

Ez MÉG kapható.

Az igazság hálóját nem láthatom,

Nem úgy, mint a PÓK, ki „mesterit alkotott”.

Míg a polip, karral, koronggal rabol életet,

Addig a PÓK…

Láthatatlan szálakkal alattomban öl.

Most már meg kell ölnie engem is…

Mert az igazság hálóját ugyan nem láthatom,

De keresni fogom!

Kell hát egy lépésnyi föld, egy gödör, ahová

Hamvaim szórjátok… írjátok fölé:

Élt, halt, az igazságért… megölte a PÓK.

 

Szépséges Virágom!

Mikor itt hagytál, megváltoztam. Fiaimnak már nem ugyanaz az anyjuk. Nem vagyok felesége a férjemnek, nem vagyok lánya édesanyámnak, nem vagyok rokona rokonaimnak, barátja barátaimnak.

Persze ez így… vegytisztán, nem igaz.

A régi Ildikót ölte meg az, aki Titeket. Lelkén szárad unokám élete, dédunokáimé, akik általatok jöhettek volna jobbá, és szebbé tenni ezt a világot.

Kiölte a gyilkos – és voltak bőven segédei – a vérvonalat, miközben nyomorékká tette a családomat.

Mielőtt tegnap megérkezett Zozó, még volt egy randim Veled.

Mosolyogva, boldogan futottál elém, mint régen, amikor picike lány voltál.  Hosszan megöleltél – meleg, puha, bizsergető érzés –, kézen fogtál, a tengerpartra vezettél, a gyönyörű szivárványok alá. Ültünk egymással szemben a homokon, fogtad a kezem, és letörölted a könnyeim.

Gyorsan elmondtad üzeneted Zozó számára. Mindet átadtam Kincsem!

Nagyon sokat gondolkodtam azóta arról, amit mondtál, hogy nincs eleve elrendelt sors. Erre mi magunk is rádöbbenhettünk volna, mert akkor nem lenne igaz a Teremtő Lelkek által nekünk adott „szabad akarat”.

Sokan azt hiszik, hogy életünk minden percére leszerződtünk, de ez szerintem is képtelenség. Ha jól belegondolok, akkor az ember csak olyan lenne, mint egy beprogramozott gép, mint egy kávéautomata.

Minden lélek egy-két megtanulandó feladattal érkezik (egy amolyan életvázlattal) oda, ahol a legtöbbet tanulhatja meg róla, és a lelkek egymás életét nagyon, de nagyon befolyásolják.

Akár útválasztásaikra, akár tetteikre, gondolataikra, kimondott szavaikra gondolok.

Olyannak látom mindezt, mint egy ezerágú fát, amely ágai közül választanom kell, de ahonnét vissza is fordulhatok, átugorhatok egy másik ágra, és a választott ágnak milliónyi mellékága is van, amely mind-mind más és más életet hozhat, miközben a tanulnivaló megmarad.

Azért is kényszerül az elmém ezen rágódni, mert Zozó is azt mondta, hogy hiszi, a sorsunk előre meg van írva.

És Te, ezt előre tudtad, mármint, hogy ő ezt hiszi, mert üzenetedben elmondtad, hogy ha akkor legyőzitek a lelki görcsöket önmagatokban, akkor most együtt élnétek egy átlagos éltet, és nevelnétek a gyerekeiteket. Vagyis, lehetett volna másként.

Ha eleve minden elrendeltetett, ahogyan sokan állítják, akkor az élet hármas céligazsága elveszíti értelmét. Tanulni, megérteni, szeretni.

Ha a sorsunk karmikus büntetésként, vagy jutalomként előre megírt, akkor nem kell tanulni, nem kell megérteni senkit, és akkor szeretni is fölösleges, hiszen bármit cselekszünk a vég mindenképp az, amit előre elrendeltünk a segítőinkkel és a Teremtőnkkel, odafenn.

És akkor a gyilkosok se bűnösök, hiszen ezt a feladatot kapták. Szüleik hiába tanították szépre és jóra, tanáraik hiába oktatták, barátaik hiába szerették, és egyáltalán, az egész élete arról szól, hogy elhozza mások végzetét.

Drága Kincsem! Köszönöm, hogy elmondtad!

Kérlek, segíts Zozónak, beszélgess vele, ahogyan annakidején is minden nap, amíg iskolába jártatok!

Még soha nem zokogtam a meditációim végén. Most, amikor elmondtál mindent, gyorsan öleltél, búcsút intettél. „Anya letelt a húsz perc, mindjárt szól Csaba, hogy adja az ébresztős puszikat Neked. Megyek, menj! Szeretlek.”

És visszavittél a találkozási pontra, mosolyogva intettél, én meg felzokogtam.  Úgy sírtam utánad, mint a csecsemő az édesanyja után, aki még nem tudja, hogy az nem örökre megy el, hogy visszatér.

Nem akartam, hogy elmenj, nem akartam ide visszajönni, mint egy dacos kölyök hisztibe törtem ki, mint aki nem érti: ezt most itt… még darabokra tört szívvel is folytatni kell.

Enikő írta:

Diszkrimináció.

Ha akad olyan, aki nem ismerné a szó jelentését, annak elmagyarázom.

A diszkrimináció hátrányos megkülönböztetés, faji, nemzeti vagy vallási kisebbséget sújtó intézkedések. Ez a szabványos vagy az egyik szabványos képlete. A mai világban már ettől jóval több megkülönböztetésnek lehetünk szemtanúi, elszenvedői, avagy elkövetői. Biztos észrevettük már, hogy a világunk egyre inkább eldurvul, olyan lesz, mint a régi pokróc, szúrós, kellemetlen és néhol molyrágta. A társadalmak már csak látszatból működnek, vagyis valakik még fönntartják a látszatot, de egy ellenséges, ideges társadalmat teremtenek. Ahol az Isten és Jézus szó szégyennek számít, ahol a szeretetre való törekvést kiröhögik – szó szerint kiröhögik. Ahol azt mondják, ne bízz meg senkiben! Ne add ki magad senkinek! Légy tartózkodó, ne segíts a másikon, ne légy hűséges, ölj, ha kell, lopj, ha szükség van rá. Úgyis elnézik, vagy megúszod, és a halál után nem kell félned semmitől, mert nincs Isten, csak az elme és a hús létezik. Mondják, sugallják, elterelik a figyelmünk. Reklámokkal hülyítenek a híradóban riadalmat keltenek, sőt még a bizonyos ismeretterjesztőnek szánt ostoba szórakoztató félórás műsorokban is hintik a sót.

Szuggesztió.

Sugalmazás, akarati befolyásolás. Orvosi nyelven: az akarat átvitele más személyre, átható szembenézés, kitartóan suttogott szavak és monoton ingerek által.

Ismerős? Ezt kapjuk ma mindenhonnan.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.