Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ami a "LÉLEKKALITKA" c. könyvből kimaradt

2021.06.05

A Lélekkalitka naplórészleteit, a hatóság tevékenységét bárki olvashatja itt az oldalamon. A kötetben mindezt összegyűjtöttem és Enikőm írásaival, a hozzá írt leveleimmel kiegészítve jelentettem meg magánkiadásban, mert a kiadókat vagy nem érdekelte, vagy pl. az egyik azt mondta, ha kihagyom belőle a hatóságokat érintő részeket, akkor segít a megjelentetésben. Nem egyeztem bele.

A szöveget Jobbágy Tibor ellenőrizte át, akinek örök hálával tartozom, csak úgy, mint  Heim Attilának, aki a könyv borítóját rajzolta és tervezte meg.

A Lélekkalitka bevezetője:

"Talán megszokott – nekem nem –, hogy valamiben jeleskedő, híres (vagy hírhedt) emberekről jelennek meg könyvek. Olvashatjuk színészek, sportolók, riporterek életének történéseit, de kevés olyan könyv van, amely egyszerű, hétköznapi emberek életét mutatja be. Pedig, mint mondani szokták az egyszerű emberek viszik hátukon a világot.
Hát én, kedves Olvasó, ilyen hétköznapi, egyszerű ember vagyok. A történet azonban nem csak rólam szól. Rólunk szól, egyszerű és mégis bonyolult emberekről, akik nagyon nem szeretik, ha becsapják őket. Ha mégis megtörténik, nem, és nem akarják elhinni, hogy ez velük is megeshetett.
Minden anyának a saját gyermeke a legdrágább. Nekem három gyermeket adott a sors (vagy hívjam inkább Teremtőnek?), és számomra ők a sztárok, a legszebbek, a legjobb emberek. Miért is lenne másként? Mindeközben persze csakis őszinte lehetek, ezért be kell vallanom, hogy tudom, vannak tőlük szebbek, okosabbak, jobbak.
Ki mondja ki az ítéletet, hogy az egyik ember élete és tapasztalatai, vagy véleménye a világunkról, meglátásai a jövőről értékesebbek, mint a másiké?
Véleményem szerint minden élet tanításokat hordoz és annál jobb minél több életet ismerhetünk meg, hiszen mi magunk csak a sajátunkat élhetjük. Olyan ez, mint, amikor vitatkozunk színekről, de ha közénk lép egy festőművész, minden addigi meglátásunk romba dől a színek világáról.
Hatvan évet éltem. Életem többször hordozott éles váltásokat, melyek olyannak tűntek, mint a hajtűkanyarok. Naplót írtam és bizony, amikor évek múltával elolvastam némelyik év naplóját szeretném elégetni. Talán furcsa ez sokak számára, hiszen azt gondoljuk mi mindig ugyanazok maradunk.
Változott a világ, amikor megszülettek a gyerekeim, amikor elváltam, amikor ismét párom lett, amikor kiderült, hogy a harmadik gyermekemnek autistaként kell élnie az életét és legutoljára akkor, amikor elvesztettem egyik legdrágább kincsemet.
Nem érzem elfogultnak magam, amikor azt mondom: az ő kis élete nagy dolgokra volt hivatott. Az előre elrendelt sors hazugság. A jövő, a jelen cselekedeteivel plasztikusan változik. Több jel mutatta, hogy Ő, segíteni, tanítani érkezett. A világ jobb lett volna, mint amilyen most, ha marad. Vannak életek, választott utak, melyek ezt a nagyszerűre tervezett élettervet kettétörték. Azóta a bőrömön is érzem, hogy a világunk, zuhanórepülésben tart az erkölcstelenség felé. Mondhatja bárki: nagy szavak. Ám, ami a halála után történt velünk (és ha velünk, akkor mindenkivel, mert mind egy nagy egész részei vagyunk) az mutatja leginkább a világunk hamisságát.
Az ő emlékét őrzi ez a könyv. Az ő szavait, gondolatait akarom hátra hagyni, bevésni Akasha Könyvtárába, azok számára, akik nem rettennek el a ténytől, hogy emberi létezésünk, életünk, világunk, nem csupa buli és csupa vidámság, hanem mély bánat és fájdalom is.
Fény és sötétség. E kettő íveli át az életünk. legtöbben testbe zárt, sokszor vergődő lelkek vagyunk, akik keresik a legjobbat, ami másnak nem okoz kárt. (A lelketlenek világát mi nem ismerjük, legfeljebb sejthetjük.) Keressük a lelki társunk, a szeretet forrásait, a jobb és a kényelmesebb életet.
Ő is kereste. Sok-sok könny kísérte rövid életét. Mi, akik itt maradtunk, még keresgélünk kicsit. Ő, tett érte. Én pedig követni akarom a példáját, mert igen, mi is tanulhatunk a gyermekeinktől. Nem szégyen az!
Ilyen útkeresésre hívlak, kedves olvasó. Gyere velem ezen a kissé bánatos, ámde annál tanúságosabb úton, amit megörökítettem!"

OLVASÓI VÉLEMÉNYEK:

"Egy különleges lány, és egy megdöbbentő sorstragédia elevenedik meg a lapokon.

Nagyon személyes és mély, megrendítő szöveg, és köszönöm, hogy megosztottad velem. Erős, szelíd, fontos emberi gondolatok és bölcsességek vannak benne, ami minden tragédián keresztül összekötőelemként átível. Ha azt kérdezed, miért vállaltad ezt a sorsot ezen a világon, talán mi, akik olvassuk, lelkünk mélyét értjük. A Belőled sugárzó hatalmas emberi szeretet miatt.” (Varga Bea, író)

„Az igaz történetben egy anya küzd azzal, hogy kiderüljön, mi történt azon a bizonyos tragikus éjszakán, amikor elvesztette a lányát, Enikőt.

Nem tudja eldönteni, hogy a hatóságok által elé tárt bizonyítékok alapján, mit gondoljon, baleset történt-e, vagy egy szörnyű gyilkosság.

A könyvben mély gondolatok jelennek meg a létről, a halálról, az emberek egymáshoz való viszonyáról, hogy mi végre vagyunk a földön, az anya és Enikő korábbi írásai, naplója nyomán, amiből megismerjük az elhunyt lány gondolatait is.

Reménytelen küzdelem ez, de kortörténeti dokumentum is egyben, jelen korunkról, a magányos ember harcáról a hatóságokkal szemben.” (Jobbágy Tibor, író)

A Lélekkalitka egy gyermekét tragikus körülmények között elvesztett édesanya kétségbeesett bolyongása az idő és a lét elmosódó mezsgyéjén. A halál az élet természetes része, de csak akkor, ha, egy végigélt, a válaszokat már megkapott életet zár le. Enikő élete még nyitott volt, telve vágyakkal, telve kérdésekkel. Még nem repült vadászgépen, nem úszott delfinekkel, még nem szült és nevelte fel gyermekeit tisztességben, boldogságban, ahogy egy jegyzetében említette élete terveit. Erőszakos, érthetetlen halála pedig az édesanyját kínozza ezernyi választ követelő kérdéssel. Ez a kettősség adja a regény különleges szerkezetét, ami egyszerre avatnak be az anyai és a gyermeki lelki összefonódás világába. (Pigniczky Ágnes, Debrecen)

Heim Attila levele a Lélekkalitkáról 2020.07.13.

Kedves Ildikó!

Most fejeztem be a könyv elolvasását. Talán sokáig tartott, de ahogy Te is írtad, ezt nem lehet úgy olvasni, mint egy hagyományos könyvet. Túl fájdalmas, szüneteket kell beiktatni. Hogy legyen idő feldolgozni az érzéseket.

Emberfeletti, lélekgyötrő kálváriát jártál be, és aki olvassa, a könyvön keresztül ugyanúgy bejárja veled. Enikő tiszta, mély gondolatai ugyanakkor még ebben a formában is segítenek, mert folyamatosan enyhítik a kínt, amit a tények megismerésének folyamata okoz. Azt gondolom ő messze bölcsebb és öregebb, tapasztaltabb lélek, mint azt sejteni lehetett volna földi életkorából. Nem véletlenül írtam jelen időben.

Az illetékes szervekről pedig annyit, ha újságcikkben jelenhetne meg tömör összefoglalás, az kb ilyen lehetne:
"A dokumentumokban látható tényekből az illetékes szervek szakértőinek döbbenetes ostobasága és trehánysága olvasható ki. Emellett a feletteseik részéről a felelősség elkenésére való aktatologató igyekezet elszomorítóan tragikus."

Ezen ne bánkódj. Magasabb szintről szemlélve, mindennek oka, célja van, még ha nem is tudhatjuk mi az. A mozaik darabkái egyszer úgyis a helyükre kerülnek.

Talán azt gondolod, hiábavaló erőfeszítés volt, hogy foggal- körömmel próbáltad az igazságot kideríteni. Én azt gondolom, nem volt az. Amit csak tudtál, azt megtetted. A megélt tapasztalataidból pedig megszületett ez a könyv, ami több szinten is nagyon értékes. Bárki, aki mást állítana az hazudik, ne higyj neki.

Csabával, az autisták világlátásával kapcsolatosan is sok részlet megtudható, ami szerintem egy újabb értékes "rétege" a könyvnek. Nem is gondolunk bele átlagemberként hogy az ő világuk mennyire más és ugyanakkor milyen tiszta és logikus. Ha esetleg lenne valami amivel én segíteni tudok, részemről nagyon szívesen megtenném.
(...)

Csak ennyit szerettem volna írni.

Üdvözlettel és szeretettel,
Attila

Dorina Závotka

Kedves Ildikó ! Lementek a vizsgáim és azonnal el is kezdtem olvasni a könyvet , nagyon gyorsan a végére értem , amikor csak tehettem a kezembe vettem ! Nagyon sokszor össze szorult a szívem , és minden tiszteletem az öné , hihetetlen a kitartása és az a sok sok erő .. kívánom hogy mindenre fény derüljön és válaszokat kapjon ! Nagyon köszönöm ezt a könyvet , úgy érzem több lettem tőle , kaptam valamit a könyvtől és ezeket a könyveket szeretem ! Enikő írásai, gondolatai nagyon megérintettek , remélem minél több fiatal fogja olvasni és egy kicsit átértékelik általa az élethez való viszonyulásukat ! Köszönöm <

2020. augusztus 4.

Akkor kezdődjék a sorozat. Minden héten közzé teszek egy-egy kimaradt részletet a könyvből.

Ami a Lélekkalitkából kimaradt:

2012. május 04.

Valaki ezt kommentelte a honlapomra, ahol a fájdalmamat írtam ki magamból:

„Tisztelt "Anyuka"!

Amit ÖN szeretetre hivatkozva leírogat az felháborító. Az első bekezdés úgy érzem hazugság! Nem tudom mi a vidámságról a véleménye, de bizonyosan más, mint a normális embereknek. Egy dologban van igaza: "fáj a hiányotok, a fizikai, az ANYAGI." Hagyni kellene békében nyugodni Őket. Lehet, jobban szerették azok az állítólag szerető rokonok, és nem is használták ki egyiküket sem, mint Ön kihasználta a lányát.”

„Nem célja senkinek az Ön fájdalmát növelni, azonban gondoljon bele, mit szólnak az emberek ahhoz, amit leírt? Mindenkiről van valamilyen elitélő véleménye, aki nem az Ön családtagja, barátja. Hát másnak is lehet bánata, ha nem is arra használja, amire Ön. Ez már az undorító kategória.”

Tehát undorító lennék?

Régi ismerősöm, Varga Bea sietett a védelmemre:

„Aki ismer, az mind tudja, hogy Te vagy az, akit kihasználnak. A munkádat, türelmedet, szereteted. Enikő vigyázott az autista tesójára, igen. Talán anyagilag is segítette. Na, és? Minden egyes beteg gyerek környezetében a tesók, rokonok, szülők ott vannak, részt vesznek, mert másképp ezt nem lehet. Ezt szeretetnek hívják, és ha a levélíró kihasználásnak érzi, az a saját életének a nyomorát tükrözi. Másrészt meg milyen ember az, aki tollat ragad, hogy egy gyászoló anyának ilyeneket írjon? Mi a jó ebben neki? Inkább nem szeretném tudni.”

Enikőhöz fordulok, akit még nincs egy hónapja, hogy elvesztettem, eltemettem. Borzalmasnak érzem a kommentelő leértékelő szavait, és ki másnak panaszkodhatnék, ha nem a lányomnak? Ő lenne az egyetlen, aki hitelesen ellent tudna mondani azoknak a vádaknak, amit ez a szívtelen ember nekem írt. De Enikő már nem tud szólni…

A legnagyobb sebet nem is a szavak ütötték a szívemen, hanem az, hogy néhány napra megrendült a hitem abba, hogy a lányom szeretett. Ugyanis megfordult a fejemben, hogy a kommentelő egy olyan személy, akit Enikő ismert, és esetleg olyan sokat panaszkodott neki, hogy az illető fejében mindaz így öltött testet.

Az üzenet után pár napig az forgott a fejemben, hogy talán én tévedek, és Enikő mégsem szeretett.

2012. 05.06. előtti szakaszban szerepelt a szerkesztés előtt:

Megtaláltam Enikő egyik írását, amit az egyik sci-fi rendezvény után gépelt, de korábban nem volt bátorságom végigolvasni. Ez a bejegyzés azután készült, hogy akaratom ellenére továbbra is elvállaltam a sci-fi egyesület elnöki tisztségét.

„A galamb és a száj esete:

Akinek nem inge, ne vegye magára alapon írom ezt a kis „szösszenetet”.

Tisztában vagyok a mai világ őrült tempójával. A mindent magába nyelő és fekete felhőbe burkoló gazdaságról, megélhetésről, a nehezen megszerzett kevéske egzisztenciáról mostanában több könyvet lehetne megtölteni, mint a boldogságról. Tudom, hogy nehéz elhatárolódni attól, amiben benne élünk, még akkor is, ha nem követjük naprakészen az eseményeket – mert inkább, már nem is foglalkozunk vele. Nyomatják felénk a negatív jövőképet, közben pedig egyre nagyobb igényeket gerjesztenek bennünk, amiket sajnos a népesség nagy százaléka nem tud megvalósítani. Ez kettősséghez vezet, néhol pedig már hatökörnek érezzük magunkat, aki ráadásul magában beszél, tehát skizofrén is. Viccet félretéve, tudom, hogy a világ valamiért azt várja tőlünk, amit nem tudunk teljesíteni az ép eszünk elvesztése nélkül. Tudom, hogy nehéz kapaszkodót találni, és sokan inkább követik a tömeget, mint, hogy egyedül boldoguljanak. Viszont van egy mondás: „még mindig jobb egyedül, mint sokan a pokolban”.

Szóval van nekem egy anyukám. Bódi Ildikónak hívják. A szívemre mondom, többet ér az ő egyedüli ereje, mint hat férfié. A férfiak többsége, már rég belerokkant volna, vagy elmenekül azoktól a dolgoktól, amit ő véghezvitt. Anyukám mégsem elégedett. Mostanában azt hallom tőle, hogy az elmúlt 18 év semmit sem ért. Ember ő is – még mielőtt valaki valamiféle lélekbúvár maszlaggal jönne – így nem hibáztatható azért, ha szüksége van az elismerésre. Mindenkinek, aki alkotott vagy tett bármit is valakiért, annak szüksége van a pozitív visszajelzésekre. S a legkevésbé van szüksége a folytonos elégedetlenkedőkre, akikből mostanában szép szám csüng a lugason. Ha valaki elégedetlen, akkor tegyen azért az állapotért, amiben ő jól érzi magát. A tehetetlen folyton csak panaszkodni bíró embereket nem tudom, elviselni. S, ha megfigyeljük, mindig azok panaszkodnak, akik a saját életükkel sem bírnak zöld ágra vergődni. Az, aki tettre kész, tenni akar és tud is, az nem fog panaszkodni. Az cselekedni fog. Aki cselekszik, az beszélhet, de nem fog. Ha mindig csak azt hallom, hogy „ez nem jól van így, ez nem tetszik, ezt másképp kéne, ezt így kéne, azt úgy kéne, ezen van mit alakítani…”, annak azt mondom, hogy oké, akkor mondd el az ötleteidet. Vagy felvázolom, hogy ő hogy tudná a vágyait megvalósítani. S, ha ezek után még mindig semmi sem jó, és csak a kifogásokat hallom, no, akkor tudom, hogy kivel van dolgom. Korunk ellustult, sajnálni való, mindent mástól váró emberével.

Soroljak erényeket? Érveket? Elmeséljem az elmúlt 18 évet, hogy látom én? Azt mondanátok rá, hogy elfogult vagyok? Talán.

Amíg mások a farkukat kergették a saját kis világukban, addig anyukám folytonos pörgésben volt értük. Értük is. Felnevelt két gyereket egyedül. Elvégezte közben mindazon munkákat, ami egyébként egy férfi dolga volna. S persze mindazt, ami egy nő illetve egy anya dolga. Mondhatná bárki, hogy „Igen, de ki kérte erre?”. Senki, tényleg, csak úgy gondolta, hogy eljátssza a keljfeljancsit évekig, hogy aztán, mikor már nem olyan gyorsan pattan egyik oldalról a másikra, akkor belerugdossanak. Aztán pár éve még egy gyermeket nevel, pontosabban 13 éve harcol az autista gyermeke jövőjéért és jelenéért. Eközben naponta számtalan levelet elolvas, megír, pályázatokat figyel, ír és rendre megnyer. Majd megfőzi az ebédet, mos, vásárol, takarít, iskolába szalad, ötleteken agyal, hogy lehetne megélni. Majd azon agyal, hogy honnan lehetne támogatókat találni, miből fizesse ki a tömérdek rendezőt és előadót, és hogy kezelje az otromba újgazdag rokon által befűzött intézményvezetőket. Nem mindegy már a mai világban sem hogy kit bántasz meg, mert egy gáncs a pénz oldaláról és annyi az egésznek. Aztán végre eldöntötte, hogy lemond az elnökségről, mert már jobb lenne nélküle. Több bosszúságot nyújtott az utóbbi időben, mint vidámságot. Én is föllélegeztem, végre kicsit visszatérhet önmagához, kicsit lassabban, de szabályozottabban fog haladni az élet, az egyesület nélkül. Ha már nem minden az ő vállát nyomja majd. Mert lehettek bár emberek, akik besegítettek, de a felelősség még mindig egy ponton nyugodott. S, gondoljunk csak bele, ha a csatába csak a király vágtat előre, és pár zászlóhordozó…

Végül jött a keserű valóság, megint elhitt valamit az én édesanyám, amiről bár tudja, hogy botorság, mégis szemet hunyt. Vannak dolgok az életben, amiket csak úgy lehet újraépíteni, ha előtte mindent ledózerolunk. Ez most tökéletesen igaz az egyesületre. Az alapköveket meghagyván – gondolok itt a díjakra – minden mást újra kell gondolni, egy másik elnök oldalán. Útálom látni, hallani és érezni a hazugságokat! Az elsuttogott, nem átgondolt „majd besegítünk” ígéreteket. Hátba támadni, bosszút állni- és forralni, egymást sértegetni, nem ráérni, más dolgunknak lenni, a másik mögött a markunkba röhögni és kigúnyolni, de az arcunkba belemosolyogni – olyan jól esett volna egy valakinek bepancsolnom az álszent arcába… Ez nem egy egyesület így. Komolyan mindig mindenki csak pattog és megsértődik. Személy szerint nagyon csúnya dolgoknak tartom, hogy rá lett beszélve anyukámra az újabb fél éves elnökség. Azért mert féltetek? Féltetek, hogy szétesik minden, amit összetart. Mondhat bárki bármit, azon a pár emberen kívül, akik hozzájárulnak a vizuális megjelenésekhez, senki semmit nem tesz. Hogy megsértek valakit? Nem érdekel. Azért nem érdekel, mert azt hiszi minden hozzá képest taknyos messziről jött, hogy úgy beszélhet vele, mint a haverjával. Bocsássa meg a világ, de nem! Mindenki másképp csinálja… Aki tudja, csinálja jobban. Van pár ember, akinek az az éltető eleme, ha panaszkodhat, mert azt várja, hogy társakra talál benne, és sírhatnak egy sort a számukra nem megfelelő fölött. Találkoztam ilyenekkel, nem egyel és nem kettővel 1997 óta. A szemembe azt állítja, hogy milyen jól érzi magát a rendezvényen, aztán mikor elfordulok látom, hogy a mellette állónak meg a száját húzogatja az előadásokra, pl. „Mindennn megválltozzottt” – nyávogják. Igen? Akkor, tessék csinálni. Lehet, meg volt a lehetőség. Ki élt vele? Ki tudta a „nehéz” életébe bevállalni? Senki? Akkor meg miről beszélünk?! Dühöngtem, mikor megtudtam, hogy anya elnök maradt. Dühöngtem, és haragudtam minden jelenlévőre. A macska farka belelóg a vízbe. Mentsük a menthetőt. A gyerek már kialakulása óta a köldökzsinóron van, és azóta is, és azóta is… Meddig mehet ez így?

Aztán jönnek a „nagyok” a nagyvárosi nagyzolással, fiatalos lendülettel, és a múlt, az elfeledett csalásokkal. Majd jön a lehányás 3 oldalon és jönnek a hiénák, ismét fölfordul a boly. Nevetnem kell már az egészen. S minden hová röpül, mint kilőtt nyílvessző? Na hová, kedves honfitársak, kedvesek és kevésbé, barátok és ellenségek? Hát édesanyám szívébe!

Szedjétek szét darabokra a világot, szedjétek szét magatokat és a múltat. Keseregjetek az évek csúnyulásán. Majd gondolkodjatok el mielőtt, bármi is elhagyja a szátokat! Használjátok azt a kevéske százalékot, ami rendelkezésünkre áll csodálatos agyunk által.

Bódi Ildikó, egy harcos, aki végig harcolt a ti érdeketekben lassan 2 évtizedet. Ha jót nem bírtok mondani, akkor inkább meg se szólaljatok. Hihetetlen erőtartalékai nem arra vannak, hogy csak a köpködést hallgassa. Tegyetek valamit, ha nem tetszik a helyzet. De ne utólag szóljatok! A cím nyitott és a telefonszám is. Ha valaki építő ötlettel tud előállni, annak nyitottak az utak. Lehet maradandót alkotni. Tovább nem koptatom az egyébként is túlütött klaviatúrát, majd csak akkor, ha úgy látom értelmét. Egyelőre, annyit látok, hogy süllyed a hajó, s remélem, anyukámnak lesz annyi esze, hogy nem utoljára hagyja el…

Talán van még esély arra, hogy helyrehozzuk a hibákat.”

Megértettem, hogy a komment írójának nem volt igaza. Nem használtam ki a lányom, Enikő tiszta szívből szeretett.

Enikő írta:

Ildikó kinyílt, őszintén és mindenféle takargatás nélkül elmondta az elmúlt évek nehézségeit, elmesélte, hogy minek szentelte az életét. Egykoron lelkes, üde, nyüzsgő sci-fis, szervező és elnök szólt hozzánk.

 A mindenhol jelen levő bürokrácia, a gazdasági válság, a társadalmi elidegenedés, klikkesedés, és úm. „ez a 21. század, változni kell”, a nemtörődömség. A durvaság, az enyém-enyém-enyém, egy igazság van és az mindenkinek a sajátja és nem enged belőle. A folytonos viták, a köpködés, a semmi soha nem jó, belerugdosás… és csinálja az ember örömmel… Könyörgöm az égre, ha itt vannak páran, akik hivatkozhatnak, a magánéleti problémáikra, nehézségeikre, időhiányukra, akkor néznék meg Ildikó egy napját, Con előtt, Con után, no meg Con közben. Nem tökéletes ez a világ, hölgyeim és uraim! Nem tökéletes, de így szeretjük. Ha van szemünk látni, van fülünk hallani, szóval, ha van miért hálásnak lennünk, akkor ne bosszankodjunk minden butaságon. Örülni már nem tudunk? A neten is a tragédiákra kattintunk legelőször, vagy a celeb botrányokra? Ha kiszórjuk a babot, a férgesből főzünk levest? Úgy látom, igen…

A legnagyobb baj egyes emberekkel a mai világban, hogy a fejüket csak kívülről tudják vonzó állapotba hozni.

Én mikor ezt elolvastam, a cikket és persze a fantasztikus hozzászólásokat, csak annyit mondtam Ildikónak: „Te ezek miatt keseregsz?  Ezen nevetni kell, ez gyerekes, kisiskolás furkálódás, értelme nincs köpködés. Közben pedig megértem őt. Mert amit csinál, nem magának teszi, és mit kap vissza évek óta? Nothing = semmit! Évek óta, fűzöm, mondjon le, évek óta vitázom vele, hogy hagyja ezt a koszos ruhát másra, mert többre érdemes, mint ez az idegbaj. Kértem, gondolkozzon közgazdászként és mérlegeljen, hogy mi az, amit nyer, és mi az, amit veszt ezzel. Tudjátok, gyerekkoromban ő mindig azt mondta nekünk, ha játszottunk, de pl. vesztettünk, vagy nehezen ment és bosszankodtunk, hogy „Gyerekek, ne csináljátok, ha nem élvezitek! A játék azért van, hogy szórakoztasson!” Ez az egész, az Avana, a Con, még ha szervezni is kell és foglalkozni vele, mint egy kerttel, alapjában véve jó érzésekkel kéne megajándékozni. Pluszt kéne hoznia az életbe. Közlöm mindenkivel, akit lekorlátoz a tudata, hogy ez már rég nem plusz, hanem a hülye beszólások és lehúzások miatt, negatív és negatív. Mint egy rossz párkapcsolat, ahol csak kitart az ember, mert azt reméli majd jobb lesz, de eljön az a pillanat, amikor elpattan a húr. Nekem rég elpattant, ezt tudják azok, akik ott voltak a tavalyelőtti salgótarjáni conon - és persze tudják, hogy ki vagyok…

Én imádom, amit a Con adott nekem. Mert rengeteg szuper embert ismertem meg, és én megtehetem, hogy lesöpröm a vállaimról a rászóródó szélbe szórt homokot. Hidegen hagy, ha szidják Tarjánt - igazuk van, ez egy porfészek, annak, aki itt él. Hidegen hagy abban az esetben az emberi butaság, amíg az nem árt másnak. Szóval, beveszem minden reggel a lesz***m tablettát és igyekszem megőrizni a hatását. De gyerekek, amit én tapasztalok évek óta a sci-fi közösségekben… Pfhúú. Szomorú lehet az, az ember, aki nem tud örülni semminek és csak egy irányba lát. Személy szerint, elsősorban a fantasyt szeretem, aztán a misztikust, a thrillert, a horrort, a scifit, a krimit, a tudományost, a megmagyarázhatatlant, az ezoterikust, a para- izéket, soroljam? Akkor én nem tartozom sehová, mert megosztott az érdeklődésem? Kivet magából a scifi, mert hiszek a szellemekben, mert hiszek a reinkarnációban, mert hiszek Istenben, mert hiszek a tündérekben, koboldokban, manókban, a normális pasikban és a többi képzeletbeli lényben?  Ugyan már!

2012 07. 22. – 29. között lett volna a könyvben

Enikő a 2011 évi HungaroCon díjátadóján átvehette az „Az időutazó Leonardo Da Vinci nyomában…” vetélkedő díját, így ő lett Magyarország Első Időügynöke.
H. Róbert játékvezető ezt írta róla: „Senki más nem tudta megfejteni az általam összeállított kérdéssort. Sokan már a kérdőív megtekintése után eldöntötték, hogy nem is neveznek a versenyre. Egyedül Enikő tartott ki, és nyert.”
A 2011 évi országos sci-fi találkozón ismerte meg R.J. az én Napsugaramat. A végzetes eset után ezt a levelet kaptam tőle Enikőről: „Tudod, mondtam, nekem nem sok jutott belőle, igazából csak az a hétvége, de nagyon sokat beszélgethettünk.
Amikor húsvét hétfőjén, korán reggel bekapcsoltam a gépet, egyszerűen felfogni nem tudtam, mit olvasok. Ott voltak a szavak, össze tudtam őket rakni a mondattá, amit alkottak, de nem volt, nem lehetett értelmük. S továbbra sincsenek.
Ne haragudj, hogy ilyen sokára írom, de kb. idáig jutottam az első nap, aztán sokáig nem tudtam írni.
Tavaly mi igazából el se köszöntünk egymástól, csak, mint akik tudják, hogy ha máskor nem, a következő évi HungaroConon majd úgyis találkozunk. Ő várta a győri utazást, illetve lehetséges kimenetelét.
Jó sokat beszéltünk erről, meg még ezernyi dologról. Nem tudom, Enikő neked mit mesélt, de a péntek este az hihetetlen volt.
Már mindenki elment a tábortűztől, de mi csak ültünk a frissen vágott füvön, néha rátettünk egy-egy hasábot a tűzre s csak beszéltünk, beszéltünk, s nevettünk reggelig.
Ilyet az ember ritkán vagy soha nem élhet át. Már akkor lehetett tudni, hogy ez egy különleges alkalom (s talán azt, hogy egyszeri, de nem a tragédia miatt, hanem egyszerűen csak azért, ilyet maximum csak utánozni lehetett volna).
Hajnalban lassan hazabicegtünk (fájt a bokája, délelőtt a kollégiumból lefelé kibicsaklott, de Ő nem akarta, hogy vigyem), s kicsit üldögéltünk még a házatok előtti kis padon is.
Nehéz erről a történtek után beszélni, pedig tudom, örülnöm kéne neki, hogy egyáltalán megtörtént, hogy egyáltalán részese lehettem, de így, hogy vele nem lehet ezeket felidézni.
Egyik barátom azt mondta, húsvétkor elmenni kegy, mert akkor csak a legjobbak mehetnek el.
Nem tudom. Biztos így lehet, de olyan nagyon ráérhettek volna ezt még bizonyítani. Meséltél arról az egy vagy két percről, ami hiányzott nekik. Sok-sok hónapot, évet adnék, ha lehetne, azokért a percekért.
A H. Con után még egy ideig beszéltünk (leginkább Facebookon), s ehhez kapcsolódóan egy élmény még megosztanék, hátha ezt nem mesélte el, de te tudni fogod, hogy mennyire ráillik.
A telefonszámával volt kapcsolatban.
Kértem, s ő végül úgy adta meg, hogy minden egyes számhoz kitalált valami rejtvényt, s azokat kellett megoldani.
Néha beleőszültem egy-egy feladványába.
S persze, hogy volt benne nehezítés! Nem sorban adta meg a számokat, így mire nagy nehezen kiderültek a számok, még azt is ki kellett találni, mi a pontos sorrend.
Szoktalak olvasni, s mindig elszorul itt bent a mellkasomban valami vagy elborzasztanak az utótörténetek.
Arra megkérhetlek… ha kérhetek ilyet, hogy amikor legközelebb beszélsz vele, megemlíted neki, hogy hiányzik?
 Józsi”

2012. 08. 04. után volt eredetileg a kéziratban

Enikő írta:

Az intuíció csak alcím lett…

Intuíció. Megérzés, beleérzés. Amikor nem tudjuk honnan, de megtéveszthetetlenül tudjuk, hogy úgy lesz, ahogy érezzük. Amikor jön egy gondolat, és mi csak csodálkozunk, hogy olyan könnyűnek látszik minden. Vagy épp ráérzünk a rosszra, és föl tudjuk vértezni magunkat a bekövetkezők ellen.

Lehet, hogy ebben is megoszlanak a vélemények. Sőt, nem lehet, biztos. Talán nem tisztem, hogy minden ember gondolatát megpróbáljam kivesézni. Talán csak arról kéne írnom, amit én gondolok erről, jobban mondva az én személyes tapasztalataimról. Mert azok vannak, bőségesen. Igaz, hogy a nagy részüket elnyelte már a homály, de vannak dolgok, amikre tisztán emlékszem – ezért is kéne minden nap írni pár sort. Pár sort azokról a dolgokról, amik megesnek velünk a mindennapokban. Éppen tegnap pakolásztam egy kicsit a régi emlékek közt. Fájó szívvel dobtam ki néhány régi képeslapot, téptem ki pár lapot a naplómból. Vannak dolgok, amikre nem szívesen emlékszem vissza. Nem, nem azért, mert rossz történt velem, hanem azért, mert nem tetszett, amit a régi önmagam tett akkoriban magával. A kezembe kerültek régi levelek. Rengeteg van. Az átolvasásukhoz kéne legalább két teljes nap. Mégis belenéztem párba. Hát volt olyan levelezőtársam, akire már nem is emlékeztem. Aztán lassacskán felrémlett előttem az arca. Megtaláltam egy anyukámnak szóló levelet is. A nagyiék írták még neki, amikor Csillebércen volt építőtáborban. Mikor odaadtam neki, boldog volt. Hisz pár sortól felrémlik annyi régi emlék, annyi elfeledettnek hitt arc, érzés, gondolat. Furcsa, hogy az agyunk mennyi mindent képes tárolni, de mégis, csak akkor jutnak eszünkbe töredékek, ha kezünkbe kerül egy darab papír. Ott volt még a sok minden között a két ballagási tarisznyám. Korrodálódott 20 filléres, porrá zúzódott pogácsa, kilyukadt sós zacskó… Mégsem dobtam ki egyiket sem. Hogyan is tehetném? Ha majd 20 év múlva kinyitom a kis tarisznyát és a pogácsából lesz még pár morzsa, megmutathatom a gyermekemnek, hogy „Nézd, anyukád idejében még ez volt a szokás”. Kezembe került még egy papír, amin egy kezdetleges táblázat volt fölrajzolva. A tetején lánynevekkel, köztük voltam én is. Fogadott testvérekké avanzsáltuk magunkat. Erre sem emlékszem már. Aztán találtam pár öreg plüss állatkát. Köztük egy moncsicsit. Őrá viszont emlékszem. Nyári táborba jártam és a helyi büfében néztem ki magamnak. Akkoriban még többet ért a pénz és így a moncsicsi elég drága mulatság volt, az én kevéske zsebpénzemhez képest. Ha jól emlékszem két hétig gyűjtögettem a ma már nevetséges összeget. Nagyon boldog voltam, mikor végre az enyém lett! Így tőle azt hiszem soha nem, akarok megválni. Szóval ültem ott a szobám közepén, körülöttem dobozok és papírhalmok, fényképek, apró kacatok, emlékek.

Jó dolog, így visszarepülni a múltba, néha. Rádöbbentem, hogy mennyire kis butuska és naiv voltam régen. Ahogy olvastam a soraimat a naplómban, vagy egy gyermekkori versemet, mosolyogtam. Egy ártatlan kislány nagy vágyai. S mi lett ezekből? Talán több mint akkoriban reméltem. Bár egy vágyálmom sem valósult meg, de ez nem is baj.

Én mindig szerelmes voltam. Erre is tegnap döbbentem rá. Mindegy, hogy kibe, csak „szerelmes” legyek. Persze, ez nem igazi szerelem volt. Csak amolyan plátói érzések, hiszen 10-13 évesen, mi mást is érezhettem volna. (Nem úgy, mint a mai fiatalok… de ez egy másik történet, bár ide is illene, mégsem térek el jobban a tárgytól.)

Szóval nekem mindig tetszett valaki. Általában jóval idősebbek voltak, tehát esély nem volt rá, hogy bármi is történjék. Ezen már gondolkodtam, de még nem tudtam megfejteni az okát. Mármint annak, hogy miért vágyódtam már olyan fiatalon folyton a szerelem felé, főleg, úgy, hogy az idősebb fiúk vonzottak. Talán lehetne magyarázni azzal, hogy az apámtól nem kaptam elég szeretetet? Egyetlen egyszer hagyta el apukám száját az a szó, hogy szeretlek. Akkor is egy lakodalomban voltunk és ő, kicsit spicces lett. Megölelt és azt mondta: „Jaj, hogy én mennyire szeretlek!” Soha nem felejtem el ezt. Már azért sem, mert lehet, hogy soha többé nem hallom ezt tőle. Néha nehéz elhinni valakiről, hogy szeret minket, ha folyton azt mutatja, hogy közönyös. Persze nem rossz ember ő. Sokat számít, hogy ki, hogy nevelkedett. Hogy mit tapasztalat gyerekkorában. Persze ezeket el lehet feledni, s meg lehet fogadni, hogy, ha nekem egyszer lesz gyerekem, akkor nem így fogok viselkedni vele… De ez úgy látszik nem egy sziklaszilárd törvényszerűség. De apukámmal való kapcsolatom, megint egy másik történet.

Tehát lehet, hogy azért vágytam úgy egy fiú szeretetére, mert az apámtól nem kaptam meg. Ezen segíteni már nem lehet, de az is lehet, hogy nem is kell.

Nos, mint mondottam volt, az emlékek jó hatással lehetnek ránk. Rosszal semmiképp, maximum szégyenkezünk magunk előtt egy pillanatra, de ennyi. Mert, ami elmúlt, az elmúlt, s valószínűleg inkább hálásak lehetünk mindenért, mint hogy szomorkodjunk.

Napló

Lassan telt el a nyári szünet, és mi Csabával, szeptemberben ismét útra kelhettünk. Nem sok élményben volt része szegény gyerekemnek, hiszen nem állunk olyan jól anyagilag, hogy nyaralni mehettünk volna.

Volt egy hétvége Debrecenben régi kedves barátunknál, egy délután Anikóéknál, akik Enikő halála után majdnem ismeretlenül azonnal mellénk álltak, két délután Mariettáéknál, akivel tizenhét éve együtt szenvedtünk két hónapot a kórházban a gyermekeinkre várva. Még belefér tán egy Ipolytarnóc és egy budapesti állatkert a nyárba, azután jöhet ismét az iskola.

Ez az életünk… meg a naponta elvégzendő feladatok, mint tanulás, házimunka, szövés, gyöngyhímzés, torna, súlyemelés, olvasás, szövegbegépelés, játék és a délutáni séta a játszótérre… aztán ennyi.

Egyik ilyen sétánk alkalmával régi ismerős pironkodva kérdezte meg, hogy hogyan vagyok. Azt találtam neki mondani, hogy úgy, mint hajdan a sorkatonák: én is vágom a centit, igaz csak jelképesen, és én sajnos nem tudom milyen hosszú, ellenben számolom a „levágott” napokat, és minden eltelt nap végén örülök, mert tudom, hogy annyival közelebb kerültem az én Tündéremhez.

– Ugyan! Menj már! – mondta, rosszallóan nézett rám, majd otthagyott.

Én is elindultam az ellenkező irányba.

Nehéz ezt megérteni abban a világban, ahol olyannyira rettegik a halált, hogy ha nem halnának naponta emberek, még le is tagadná a létezését. Bolondokat beszél az, aki számlálja leélt napjait, mert szerelmetes gyermeke idejekorán átköltözött, és bolondnak számít napjainkban az, aki várja az utolsó napot. Mindenki azt gondolja, hogy az élőkkel nem törődöm, pedig igyekszem azt főzni, amit szeretnek, minden áldott nap elmondom, hogy szeretem őket, meg féltem, és ha csak alkalmam van, ölelem, csókolom, tanítom őket.

Nem tagadom: nehéz. Igen, nehéz, vállaimon egy-egy kereszttel.

Enikőm nélkül, akivel mindent megbeszéltem, aki életem virágoskertjének a leggyönyörűbb tündérvirága, a fiús anyának egyetlen lánya, a mindenkihez kedves, a megértő, az őszinte, aki ha valamit rosszul csináltam az első volt, hogy helyreigazított, és azt olyan szeretettel tette, hogy olyat én többé ebben az életben át nem élhetek.

Attilával, aki elnyomja a fájdalmát, mert a világ azt mondja, hogy ő már kinőtt anyai szárnyam alól, és inkább fogadja el mások szavát, mint az én ódivatú elveim.

Csabával, akit a társadalom jószerivel kivet magából, akinek rajtunk kívül nem segít senki, hogy kommunikálni, szabályokat elfogadni és követni, elfogadhatón viselkedni megtanuljon.

Férjemmel, aki éjt nappallá téve dolgozik, hogy meg tudjuk tartani azt, amit eddig megszereztünk, és édesanyával, aki nem csak siratja lányunokáját, de a másik kettőért is aggódik, és megélte lánya szívszakadását is, miközben elvesztette azt az embert, akivel életéből ötvenöt évet élt.

Arra gondoltam, hogy tán valakit – mindegy élő vagy már holt lelket – akaratlanul megbántottam, és Ő megátkozott.

Ezúton kérek tőle bocsánatot, és kérem, vegye le rólam az átkát, mert eleget szenvedtem, és fogok szenvedni most már mindörökké, amíg csak e bolygó földjét kell taposnom!

 

2012.10.22. előtt volt a kéziratban

Zokszó

Ma már a kétségbeesett sikoly ugyanolyan értelmetlen, mint a rémült kiáltás, vagy akár a dacos némaság. Lelkünk zárt világ, testünk a börtöne, szemünk elvakítják…

Az igazság így soha nem látható.

Értelmetlenség

Mi egykoron oly fontosnak tűnt, mára elvesztette értelmét… világegyetem-csillagok.

Földi létezés, benne emberek…

Az életünk maszatos, ködösített létezés… bujálkodó világ panelbörtöne, mint szétrobbant üveg vág bőrünkbe.

Pókigazság

Kell egy lépésnyi földdarab… az a jövő.

Ez MÉG kapható.

Az igazság hálóját nem láthatom,

Nem úgy, mint a PÓK, ki „mesterit alkotott”.

Míg a polip, karral, koronggal rabol életet,

Addig a PÓK…

Láthatatlan szálakkal alattomban öl.

Most már meg kell ölnie engem is…

Mert az igazság hálóját ugyan nem láthatom,

De keresni fogom!

Kell hát egy lépésnyi föld, egy gödör, ahová

Hamvaim szórjátok… írjátok fölé:

Élt, halt, az igazságért… megölte a PÓK.

 

Szépséges Virágom!

Mikor itt hagytál, megváltoztam. Fiaimnak már nem ugyanaz az anyjuk. Nem vagyok felesége a férjemnek, nem vagyok lánya édesanyámnak, nem vagyok rokona rokonaimnak, barátja barátaimnak.

Persze ez így… vegytisztán, nem igaz.

A régi Ildikót ölte meg az, aki Titeket. Lelkén szárad unokám élete, dédunokáimé, akik általatok jöhettek volna jobbá, és szebbé tenni ezt a világot.

Kiölte a gyilkos – és voltak bőven segédei – a vérvonalat, miközben nyomorékká tette a családomat.

Mielőtt tegnap megérkezett Zozó, még volt egy randim Veled.

Mosolyogva, boldogan futottál elém, mint régen, amikor picike lány voltál.  Hosszan megöleltél – meleg, puha, bizsergető érzés –, kézen fogtál, a tengerpartra vezettél, a gyönyörű szivárványok alá. Ültünk egymással szemben a homokon, fogtad a kezem, és letörölted a könnyeim.

Gyorsan elmondtad üzeneted Zozó számára. Mindet átadtam Kincsem!

Nagyon sokat gondolkodtam azóta arról, amit mondtál, hogy nincs eleve elrendelt sors. Erre mi magunk is rádöbbenhettünk volna, mert akkor nem lenne igaz a Teremtő Lelkek által nekünk adott „szabad akarat”.

Sokan azt hiszik, hogy életünk minden percére leszerződtünk, de ez szerintem is képtelenség. Ha jól belegondolok, akkor az ember csak olyan lenne, mint egy beprogramozott gép, mint egy kávéautomata.

Minden lélek egy-két megtanulandó feladattal érkezik (egy amolyan életvázlattal) oda, ahol a legtöbbet tanulhatja meg róla, és a lelkek egymás életét nagyon, de nagyon befolyásolják.

Akár útválasztásaikra, akár tetteikre, gondolataikra, kimondott szavaikra gondolok.

Olyannak látom mindezt, mint egy ezerágú fát, amely ágai közül választanom kell, de ahonnét vissza is fordulhatok, átugorhatok egy másik ágra, és a választott ágnak milliónyi mellékága is van, amely mind-mind más és más életet hozhat, miközben a tanulnivaló megmarad.

Azért is kényszerül az elmém ezen rágódni, mert Zozó is azt mondta, hogy hiszi, a sorsunk előre meg van írva.

És Te, ezt előre tudtad, mármint, hogy ő ezt hiszi, mert üzenetedben elmondtad, hogy ha akkor legyőzitek a lelki görcsöket önmagatokban, akkor most együtt élnétek egy átlagos éltet, és nevelnétek a gyerekeiteket. Vagyis, lehetett volna másként.

Ha eleve minden elrendeltetett, ahogyan sokan állítják, akkor az élet hármas céligazsága elveszíti értelmét. Tanulni, megérteni, szeretni.

Ha a sorsunk karmikus büntetésként, vagy jutalomként előre megírt, akkor nem kell tanulni, nem kell megérteni senkit, és akkor szeretni is fölösleges, hiszen bármit cselekszünk a vég mindenképp az, amit előre elrendeltünk a segítőinkkel és a Teremtőnkkel, odafenn.

És akkor a gyilkosok se bűnösök, hiszen ezt a feladatot kapták. Szüleik hiába tanították szépre és jóra, tanáraik hiába oktatták, barátaik hiába szerették, és egyáltalán, az egész élete arról szól, hogy elhozza mások végzetét.

Drága Kincsem! Köszönöm, hogy elmondtad!

Kérlek, segíts Zozónak, beszélgess vele, ahogyan annakidején is minden nap, amíg iskolába jártatok!

Még soha nem zokogtam a meditációim végén. Most, amikor elmondtál mindent, gyorsan öleltél, búcsút intettél. „Anya letelt a húsz perc, mindjárt szól Csaba, hogy adja az ébresztős puszikat Neked. Megyek, menj! Szeretlek.”

És visszavittél a találkozási pontra, mosolyogva intettél, én meg felzokogtam.  Úgy sírtam utánad, mint a csecsemő az édesanyja után, aki még nem tudja, hogy az nem örökre megy el, hogy visszatér.

Nem akartam, hogy elmenj, nem akartam ide visszajönni, mint egy dacos kölyök hisztibe törtem ki, mint aki nem érti: ezt most itt… még darabokra tört szívvel is folytatni kell.

Enikő írta:

Diszkrimináció.

Ha akad olyan, aki nem ismerné a szó jelentését, annak elmagyarázom.

A diszkrimináció hátrányos megkülönböztetés, faji, nemzeti vagy vallási kisebbséget sújtó intézkedések. Ez a szabványos vagy az egyik szabványos képlete. A mai világban már ettől jóval több megkülönböztetésnek lehetünk szemtanúi, elszenvedői, avagy elkövetői. Biztos észrevettük már, hogy a világunk egyre inkább eldurvul, olyan lesz, mint a régi pokróc, szúrós, kellemetlen és néhol molyrágta. A társadalmak már csak látszatból működnek, vagyis valakik még fönntartják a látszatot, de egy ellenséges, ideges társadalmat teremtenek. Ahol az Isten és Jézus szó szégyennek számít, ahol a szeretetre való törekvést kiröhögik – szó szerint kiröhögik. Ahol azt mondják, ne bízz meg senkiben! Ne add ki magad senkinek! Légy tartózkodó, ne segíts a másikon, ne légy hűséges, ölj, ha kell, lopj, ha szükség van rá. Úgyis elnézik, vagy megúszod, és a halál után nem kell félned semmitől, mert nincs Isten, csak az elme és a hús létezik. Mondják, sugallják, elterelik a figyelmünk. Reklámokkal hülyítenek a híradóban riadalmat keltenek, sőt még a bizonyos ismeretterjesztőnek szánt ostoba szórakoztató félórás műsorokban is hintik a sót.

Szuggesztió.

Sugalmazás, akarati befolyásolás. Orvosi nyelven: az akarat átvitele más személyre, átható szembenézés, kitartóan suttogott szavak és monoton ingerek által.

Ismerős? Ezt kapjuk ma mindenhonnan.

2013. január

Elhiszem, hogy „unalmas” vagyok.

Elhiszem, hogy hosszú hónapokig mindazoknak, akiknek meg van a saját bajuk, gondjuk, elegük van abból, hogy az én örök gyászom olvassák.

Elhiszem, hogy azok, akik csak kicsit is, de becsültek azért, amit húsz éven át tettem az amatőr alkotókért, teljes erővel, intenzitással, időt és energiát nem kímélve, azok most csodálkozva figyelik erőtlenségem, passzivitásom, életpazarlásom.

Elhiszem, hogy azok, akik kicsit is szerettek, most riadtan szemlélik, hogyan emészti fel régi személyiségem, hitem és reményem a kín, a hiány, a veszteség és a tehetetlenség.

Elhiszem, hogy ismerőseim, és az 53 évem alatt összegyűjtött, egy kézen megszámolható barátaim, most ámulva nézik csapongásaim a világszemléletek között, hitem furcsa hajlatait, kicsapongásait, melyet megosztok azokkal, akik körülöttem élnek, megosztom távoli ismerőseimmel, és idegenekkel, akik szinte semmit nem tudnak rólam.

Elhiszem, hogy furcsa és szokatlan látni, tapasztalni, ahogyan hitet próbálok szivattyúzni olyan dolgokból melyekre azelőtt nem figyeltem, és nem kellenek mások, melyekben régen hittem.

Elhiszem, hogy az ezotéria sűrű szűrőre szorul, a jóslás pedig az esetek 80%-ban hamisság, és hogy épeszű ember nem hisz fura hókuszpókoknak.

Elhiszem, hogy leírt, kimondott szavaim által nem jól jönnek át az érzések, a valódi gondolatok, mert a szavak alkalmatlanok az olyan mély ősi tudatalattiból fakadó érzelmeknek, indulatoknak, ösztönöknek a megrajzolására, melyek naponta felemelkednek, majd néhány óra múlva visszasüllyednek oda, ahonnét jöttek.

Elhiszem, hogy a megérzések, a fel-felvillanó látomások sokak számára nem létezők, és csak az elme kémiájának tulajdonítják, a kétségbeesett szellem szalmaszál-kapaszkodóját látják benne.

És még azt is elhiszem, hogy haragudni kell rám, mert látszólag nem vagyok képes, vagy a látszat szerint inkább nem akarok felállni az ökölcsapások után, melyet a sorsom, az életem sorjázott rám, és sorjáz még ma is, szépen elosztva, hogy jusson minden napra egy.

Mindezek tetejében még azt is belátom, hogy lehajtott fejjel tényleg nem lehet az élőket észrevenni, de ti meg azt higgyétek el, hogy én meg arra várok, hogy ti vegyétek észre: nem vágyom másra, csak hogy szótlanul átöleljetek. Nem soká, csak egy percre. Hogy fogadjátok el: megváltozott minden. De tényleg Minden. És arra vágyom, hogy észrevegyétek azt is, milyen világot engedtetek létrejönni azzal, hogy nem figyeltek a kötelességeitekre, és a jogaitokra.

Az egész világ átalakult a számomra, még ti is benne egészen más színben álltok. A legtöbb dolog elvesztette a jelentőségét, mások meg fontosak lettek, fontosabbak, mint előtte voltak.

Nem vágyom másra, csak hogy ti vegyetek engem észre, és beszéljetek hozzám. De nem! Ti elmentek mellettem, ha lehajtom fejem. Nem szóltok, ha különálltan, magamba vagyok, és közben könnyezek, mert talán nem mertek a nyilvánvaló szenvedéssel szembenézni. Inkább hagytok magányomba küszködni, bízva abban, hogy majd az idő, vagy valaki, vagy valami, elrendez mindent, és én ismét belépek a nagy, minden érzelmet elnyomó való világba, ami pedig minél több idő telik el egyedülléttel, annál valószerűtlenebb, hogy megtörténik.

És, minél hosszabbra nyúlik a magamra maradottság, annál többször fordulok ősi hitünkhöz, látomásokhoz, meditációhoz, ezotériához, mert hiába a vágy a testi nemlét után, az életösztön működik, és mentőöveket keres a létezéshez.

 

2013. április 8.

Életem! Csillagom!

Hajnali kettőt mutat az óra…

Egy évvel ezelőtt is itt ültem a gép előtt. Akkor azt gondoltam, hiába vágyom hallani a hangod, nem hívlak, mert már biztosan alszol. Mára a sóhajom reménytelen sóhajjá változott.

Pedig hogy vágyom hallani hangod… bár érinthetné arcom az arcod! Kezem nyúlna hajad után, hátad simogatná, hogy öleljem, s ölelnél vissza engem!

A napok elfutnak értelmetlenül, álmok nélküli éjszakákból riadok az űrre.

Hiábavaló tengernyi szó, futkosó életek, pánik és passzív düh ömlik a világba szerte, mely mintha a végtelen óceánjába torkolló szennycsatorna volna és beteríti az Univerzumot.

A legegyszerűbbet kellene látni, de mint amikor igavonóra ellenző kerül, alig akad, aki látja a szeretet ragyogását.

Pedig olyan egyszerűen is lehetne élni! Nem vagy már itt, hogy egyszerű szép szavakkal elmondd nekünk!

Születésed villan elém már jó néhány napja. A pillanat varázsa ölel körbe, hogy könnyeim fakasztva emlékezzek tekinteted első csodájára. A kicsi csodára, aki mindig is voltál. De akkor, ott úgy látlak megint, ahogy jöttél, maszatosan a hasamon, hüppögve, fáradtan, a kétségbeesésből, szívem hangját ismét hallva és attól kissé megnyugodva legelőször az életben felnéztél rám.

Most azt kívánom, bár örökkön örökké tartott volna az a perc, és ne csak az emlékek dimenziója őrizné!

Vágyakozom, tébolyult elmével, hogy ismét érezzem ölelésed… hátamon bal kezed, amint redőbe húzza blúzom puha anyagát, és mint zenész a gitár húrjait pengessed… hogy fejecskéd vállamra hajtsd, és elégedett sóhajjal cumizd az ujjad… kemény munkával, erős akarattal szoktál le róla!

Tényleg nincs semmi gyorsabb, mint a gondolat! Úgy villannak elém másodpercek alatt hosszú évek, keveredve ajándék közös életünk eseményei, hogy hullámzok, beleszédülök, és megint ott vagyok általa, ahol naponta. Isten előtt a végtelenben, mint magányos lélek, ott térdepelek a feketén csillogó kőzetmezőn, látva csillagokkal tarkított távolt. Esdeklek, hogy könyörüljön, és csak egy érvet mondjon, amiért elvett téged tőlem!

Térdepelek, hason csúszik előtte lelkem, ököllel verem a kemény kőzetet, ordít ki belőlem a fájdalom és mind elgurul, mint gömbbé vált kavics. Isten meg lassú méltósággal színes formák kavalkádjával válaszol. Van, hogy értem, van, hogy látok egy képet a színek által, de tán túl evilági vagyok, hogy megértsem. Pedig ott vagyok lélekben teljesen, bár testem itt mozdul ebben a világban. A lélek esdeklései ott, arcomon legördülő könnyek láttatják, amelyek mellkasomra hullnak, szívem rémítve jéggé válnak.

Mindig látlak, Tündérem! Látlak, ahogy gyalogolsz föl a hegyen, látlak, amint közeledsz, és távolodsz. Minden járda őrzi lábad nyomát nekem. Az utca fái rólad mesélnek: „Milyen jó is volt, amikor alattunk sétált, és most fölöttünk lebeg, néha simogat. Azt üzeni: szeressetek!”

Ahogy nem mertem elhinni, hogy lehet nekem lányom is, most úgy nyüszítek: Miért nem lehet megint?

Minden, mi jó volt eltűnt Veled. Ki volt az, aki elvette életed?

Ki volt az az elvetemült, az a romlott, ki megfosztotta a reménytől a világot?

Miféle gonoszság munkált azon a hajnalon, hogy áldozatot mutasson?

Csak remélni tudom, hogy Te már boldog vagy abban a végtelen jóságban, amiről mi halandók ebben a világba csak ábrándozunk!

Egy évvel ezelőtti kínod, rettegésed, küzdelmed az életért én most is átélem, testem görcsbe rándul, lábam rúg, szavam megáll, valami apró darabokra tépi agyam sejtjeit, tüdőm lapul, és egy percnyi halál után minden újra indul.

Drága Kicsikém!

Amikor te meghaltál én is meghaltam veled. Ami most van, az csak álom, a test álma, mert a lelkem utánad kajtat a végtelenbe.

Remélem, most már nem sokat kell várni, hogy kiderüljön az igazság, hogy aki elvette az életet családunktól, színt valljon!

Várj rám Kicsi Angyalom! Várj meg kérlek! Lelkem ölelni akar még.

Még találkoznunk kell azzal a tudatunkkal együtt, semmit nem feledve, hogy volt egy csodálatos, kedves szeretettől ragyogó lányom!

Feltárult

Az életem… halálos betegség,

őseimtől örökölt kór.

Szerelemből fogant, csalfa mosollyal,

délibábbal, gyermeki kacajjal,

hiú ábrándokkal kövezett út.

 

Mindez színházzá lett,

szakadt díszletekkel,

hisz gyermekem adta, s vette az Úr…

Elröppent a „kék” madár,

feltárult a gyarló, álnok világ.

 

Feltárult a csaló, a hazug, az ál…

Virágok szétszórt szirma

fekete kövezetté vált.

Ezen térdeplek azaddig,

míg szánva végre kínom,

nem végez velem ez… az életnek nevezett kór.

 

2013. 06.01. előtt

Szia, Kicsi Lányom!

Nézzem a virágos kertet. Minden szál virágról, minden fáról, a szőlő hajtásáról Te jutsz az eszembe; ezt Ő hozta, amazt Ő ültette, ezt szerette, amazt valakitől kapta.

Hogyan éljek sikoltozás nélkül, amikor a múlt dobbanásait hordozom? Hogyan kedveljem a jelent, szeressem a jövőt, amelyben Te már csak emlék vagy?

Kicsi Tündérem!

A hajnalt fokozatosan teríti be a madárdal. Egyre több hang tünteti el az éj csöndjét, egyre több madárka ébred, és köszönti az új napot. Hallod? Vagy te már más dalokban gyönyörködsz?

Kicsikém! Létezik Isten világa, ahol a lelkek létezése végtelen?

Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy a fizikai lét után már semmi nincs! Gombócok ugranak a torkomba, amikor azt mérlegelem, hogy lehet, csak mi találtuk ki, csak mi szuszakoltuk létezésünkbe, hogy van egy másik létsík.

Jelenemben itt vannak velem tetteid, szavaid, szereteted, szemed csillogása. A vágyódás beterít. Olyan ez, mint amikor anya műveli a földet és beszélget hozzá; add meg nekünk a mindennapi betevőt! És gyomlál, öntöz, gondoz, aztán amikor beérik a termés, egy reggelen azt látja, hogy valaki szüretelt. (A tolvaj mindig a kisembert lopja meg először.)

Én is így állok most az életem kertjében, ahol eddigi tetteim puszta kínlódásként vetülnek elém, felbukkanva a múltból, és csak a kegyetlenül letépett virág szára maradt részemül.

Arra gondoltam tegnap a kertet járva, hogy mit ér a virágba borult szilva, barack, meggy, alma, és körte, ha a Te szemed már nem gyönyörködhet benne?

És megint jött a kín, az őrület. Szakadékba sodort a tengere. Halálod órája, a végső pillanat elborított és alig álltam meg lábamon.

Azt mondják, ne gondoljak rá. Hogyan kell nem gondolkodni?

Napsugaram! Mondd meg nekem, hogyan kell elmét utasítani; ne működj! Ne vetíts elém lehetőségek százait!

Hogyan kell nem zokogni, amikor felhőket nézek, vagy fenyő irdatlan magasát, ahol rigók, vörösbegyek adnak koncertet… és csak rám tör a vágy, de oly hirtelen, oly váratlanul, hogy nincs idő arra se, hogy a gondolatnak akár csak szikrája szülessen arról, hogy az elmét irányítani is lehetne? Feltör a bánat, mint elhagyott világban a gejzír… és leterít.

Azt mondják nekem: a fiaidnak még szükségük van rád! Hát igen, csak az a baj, hogy ilyen feltörő vágyakozások idején az ő életük is csupasz értelmetlenség. Úgy tűnik. Úgy érzem, hogy csonka életünk egy vesztes lét.

És nélküled Kincsem… minden további lépés nehéz.

Szorosan magamhoz ölellek, Drága Kicsikém!

 

Enikő Írta:

Hát újra írok.

Mindenről, ami eszembe jut. Arról a sok mindenről, ami mostanában nehezen jön elő belőlem, pedig, ha vérbeli író lennék, akkor egy kis odafigyeléssel minden nap írhatnék pár sort.

Talán igazuk van azoknak, akik azt állítják rólam, hogy túlságosan maximalista vagyok, mindenben. Ezt eddig nem nagyon ismertem be, de be kell látnom így van. S, hogy az egyetlen akadály az előrejutásomban saját magam vagyok.

Tele van az ember félelmekkel, gátakkal, aggályokkal. Ezek tönkre tehetnek minden felemelő és szép pillanatot. Minden tervet derékba törhetnek már a megalakulás első percében is. Saját magam vagyok a legnagyobb ellenségem. Pedig milyen egyszerű lenne, ha olyan felszabadult lehetnék, mint amit már tudok, hogy tudok lenni. Az, az igazi élet, amikor nem kell odafigyelni, hogy mit, hogy mondunk, mit, hogy teszünk, hanem spontán önmagát adhatja az ember. Ne tévesszen meg senkit a hangulatom, jól vagyok, tényleg, csak néha saját magam rúgnám jól hátsón.

Elképzeltem egy világot. Egy világot, ahol azon normák érvényesülnek, amit a mai világ nem hajlandó sem elfogadni, sem pedig felismerni. Vagy már rég elfelejtett.

Lehet, hogy túlságosan idealista vagyok, lehet, hogy a világtól is sokat várok?

Mint, ahogy túl sokat várok el egy kapcsolatban is?

S túl sokat akarok elérni a munkában is?

Túl sokat szeretnék kihozni magamból és minden helyzetből, amibe belekerülök – még, ha egy takarításról van is szó?

Talán tényleg túltörtető, egoista, idealista és maximalista vagyok. Igen, tényleg soha nem vagyok tökéletesen elégedett, azt akarom, hogy folyamatos tűz égjen bennem, és körülöttem. Ami persze kivitelezhetetlen, hisz valószínűleg egy év leforgása alatt kiégne belőlem minden olyan tulajdonság, amiért tisztelem egy kicsit is önmagam.

Hah, igen. Nem alakíthatok egy tökéletes világot, ha én ennyi rossz tulajdonsággal rendelkezem. Vagy nevezzem, „nem tökéletességnek”? Nem is akarok az lenni. Soha nem is akartam.

Erről jut eszembe egy rövid kis történet. A tökéletességről. Régebben játszottam egy élet szimulátorral. Az emberemet folyamatosan fejlesztettem. Minden tulajdonsága egyre följebb és följebb kúszott, mígnem elérte a teljes tökéletességet – persze a játék határain belül. Csúcskarriert futott, mindenben zseni volt, szép volt, sok barátja, szeretője és gyerekei voltak. Egyszóval mindene megvolt, ahhoz, hogy boldog életet élhessen. Mikor az utolsó „csavar” is a helyére került, gondoltam áthívhatná pár barátját egy kis összejövetelre. Felkapta a telefont és már le is volt rendezve. Mikor a ház határán feltűnt az első barát, emberem odafutott hozzá, megölelte… de, amikor beszédbe akart vele elegyedni, mi történik? A két játékos ugrott egyet hátra és csak álltak és álltak ott egymással szemben, szótlanul. Hm. Gondoltam, megpróbálkozunk egy másik barátnál. Odairányítom, megölelem, és rákattintok a beszélgetés ikonra, amikor hopp egy ugrás hátra és néma csend…

Valamiért szomorúság lett úrrá rajtam. Ott volt az a szegény virtuális nő, aki elért mindent, amit rövidke élete folytán elérhet egy magafajta és eme tökéletesség a visszájára fordulva, elszigeteli őt mindenkitől, akit valaha is fontosnak tarthatott, de nem csak azoktól, hanem minden leendő ismeretségtől, mert valamiért, valami hiba folytán nem képes senki beszélgetni vele.

Itt aztán abba is hagytam a játékot. Kitöröltem az egészet, mert azt láttam, hogy véghezvittem „valakin” a tökéletességet, de nem értem el vele mást, csupán azt, hogy magányos lett. S most már látom is, hogy miért kellett ennek megtörténnie. Azért, hogy most itt ülve elmesélhessem mindezt, s levonhassak bizonyos következtetéseket az esetből.

Mert minden történetnek van valami tanulsága. A tanulságot vagy a mesélő vagy a hallgató biztos levonja majd. – Lehetnek olyan szélsőséges esetek, amikor az a tanulság, hogy attól a mesélőtől többet ne hallgassunk meg semmit, de ez tényleg igazán ritka alkalom – Visszatérve a tökéletességhez, vagy annak a látszatához. Tökéletesség nem létezik, nem létezhet. Maximum az álmainkban, vágyainkban. Viszont óvva intek mindenkit attól, hogy tökéletes akarjon lenni, vagy az életét akarja amolyan tökéletesen tökéletes valamivé változtatni.

A tökéletesség szépsége pont a tökéletlenségben mutatkozik meg leginkább.

Hisz, mint idealista kijelenthetem, hogy ez pont tökéletes így, de aztán a következő pillanatban rájövök, hogy nem is az… Ez rossz. A jó az, amikor a tökéletlent látjuk számunkra pont tökéletesnek. Amikor a mások számára nem érzékelhető csodát csak mi látjuk. S csak mi mondjuk, rá, hogy tökéletes. De igazából soha nem lesz az. De ez nem baj, a mi szemszögünkből nézve. Az pedig, hogy mindenki más mit gondol a mi ideáinkról? Ebből a szemszögből nézve, tökéletesen lényegtelen.

Az ihletért köszönet mindenkinek a mai nap folyamán…

 

2013. 06.01.

Megpróbálom elnyomni az elmém, tompítani, hogy tovább aludhasson Csaba. Kimondhatatlan szeretem őket, akik elmentek, és azokat, akik itt maradtak! Minden pillanatért hálás vagyok, amit e bolygón még velük tölthetek, és legszívesebben beléjük bújnék, hogy úgy is vigyázhassam őket.

Mindeközben nem akarom félteni őket, mert a félelem minden bajnak az okozója. Mennem kell a megkezdett úton, ki kell derülnie az igazságnak, le kell dőlnie a bálványok szobrainak!

Ezért is kérem az Égieket, hogy burkoljanak be kitartással, hittel és szeretettel, ami képes áradni mindenki felé. Kérem a megbocsájtás szellemét, hogy lelkem ne mérgezze harag, amely gyakorta fellobban, amikor igaztalan történik az emberekkel.

Én nem tudom honnan jött ez, vagy mikor nőtt belém – mint ahogy csemetére kötött spárgát növeszti magába a felnőtté emelkedő fa –, tán már a köldökzsinórral magammal húztam ebbe a világba, hogy szeretem a becsületességet, a jóakaratot, az őszinteséget, az igazságot. Bárcsak minden ember szeretné! Bárcsak senki se félne!

A félelem az, ami visszatart, és a végtelen szeretet az, ami erőt ad.

Nehéz, nem engedni, eluralkodni hagyni a félelmet, és inkább hinni a szeretet erejében. És e világ lakóinak többsége máig engedi eluralkodni az önzést, a gonoszt, az elnyomást, még a bűntelenül elkövetett gyilkosságot is, mert nem hisz lelke mérhetetlen erejében és fél. 

Megkerestem az Urat és meghallgatott engem, és minden félelmemből kimentett engem.” (Zsoltárok Könyve 34:5)

Enikő írta:

Hmm!

Ez az első, ami eszembe jutott, pedig nem ezzel akartam kezdeni!

Ültem ma a zajongó tömeg közepén és elnéztem a fiatalokat amint épp semmi fontosra nem gondolnak, hanem a társaság és a jókedv hajkurászása foglalja le őket! S ott ült mellettem barátnőm ki csöndben kissé fájó szívvel merült gondolataiba, akárha magamat láttam volna néhány évvel korábban!

A csöndes megadás a bánat felé, a fejhajtás, hogy hiába is akar bárki tőlem bármit, nekem most másra volna szükségem! Nekem most pasira van szükségem, egy férfi társaságára és csakis akkor fogom jobban érezni magam! Hiába vigyorogtam rá az este folyamán sokadszor, hiába tettem/tettünk bármit, ő csak szende mosollyal viszonozta, a szemeiből pedig ugyan az a fájdalom tükröződött vissza, amit én régóta ismerek, de már tudom kezelni!

Szerencse, vagy tán a sors akarata? Annyiszor gondoltam már ezekre a dolgokra és ezek a dolgok maradtak mégis a legnagyobb kérdések az életemben!

Nem hiszem, hogy szerencsétlen vagyok, azt sem, hogy a sors akarata, ha már mindenképp valaki akaratának kéne hívni, akkor mondjuk, úgy, hogy talán én döntöttem így valamikor! Hülye voltam akkor.

Vagy lehet, hogy nem! Nem is tudom! Úgy gondolom, hogy rengeteg mindet kaptam az elmúlt évek alatt! S még így is, hogy tán nekem van a legkevesebb tapasztalatom (gyakorlati szinten!), mindenki, hozzám fordul, ha valami bántja a szívét. Tőlem kérnek tanácsot, hogy mit, hogy tegyenek a párkapcsolatukban! Egyszer elgondolkodtam ezen. Miért, pont hozzám jönnek? Hisz mindenki tudja, hogy még nem volt párom. Miért feltételezik, hogy én többet tudok nyújtani, nekik, mint az az ember, aki a sokadikat tapossa agyon! Hát nem is tudom, talán látnak bennem valamit, valamiféle tanácsadó lennék? Nem mindig érzem át! De a tanácsadók sorsa nem épp vidám, mert azt már megtanultam, hogy nekem mindenkit végig kell hallgatnom, de engem nem hallgat meg senki (anyukám kivétel) Nekem nem jöttek oda, ha valami bajom volt, hogy az élet nagy dolgairól beszéljenek, hogy megértessék velem, hogy minden rendben, csak a rossz érzések néha erősebbek nálam, de hogy ők itt vannak és segítenek! Na, ilyen nem volt! Olyan volt, hogy „mi bajod?” „ne legyen már rossz kedved!”

„jobb lesz minden.” Mint halott lónak beöntés kb.

Bár az is igaz, ha az embernek épp az a baja, mint barátnőmnek volt, akkor tényleg rossz minden! Akkor rossz látni, hogy mások jól érzik magukat, hogy a haver megcsókolja a barátnőjét, hogy a hatodik sarokban épp alakul egy ismeretség stb.. Ilyenkor kiéleződnek a dolgok! Ilyenkor úgy érzi az ember, totál egyedül van a világban, hogy neki nincs senkije, hogy nem gondol rá épp senki, hogy ő miért ilyen szerencsétlen!

Ha tudnák, hogy hány évig éreztem ezt! Ha tudnák, hogy hányszor merültem álomba a keserű önsajnáló sírásból! Hmm… nem egyszerű. Csak nekem az fura, hogy ott van pl., barátnőm. Gyönyörű, annyi pasit bezsebelhetne, amennyit nem szégyell. És talán most értettem meg valami fontosat! Azt, hogy kortól, nemtől, alaki felépítéstől függetlenül mindenkinek vannak ilyen szeretethiányos percei. S mivel tudnivaló, hogy mindenkinek a saját keresztje a legnehezebb, nem várhatom el tőle, hogy megértse az ő problémája tűhegynyi az én régi gondomhoz képest.

Mert hát senkit nem vigasztalt még meg a másik ember baja. Őt sem, engem sem, s gondolom kedves olvasó önt sem!

De hogy akkor eme bejegyzésnek is adjunk egy pontos témát, vagy gondoljam úgy, hogy ez beleillik a szerelmi bánatok fejezetbe? Igazság szerint nem is a szerelemről akartam beszélni, tehát akkor valószínűleg lesz egy vegyes része is a könyvemnek, mert itt már mindenről szó volt. Na, jó csak majdnem mindenről.

Tehát visszatérve arra a pillanatra mikor mosolyogva tekintettem körül a tömegben. Lágy bizsergés futott végig rajtam, próbáltam egy kívülálló szemével tekinteni az emberekre, próbáltam lassított felvételként nézni a környezetem. Minden ember egy külön világ, de ilyen helyeken mikor sokan vagyunk, csoportok alakulnak, és a csoportoknak vannak szokásaik. Összebújnak, suttognak, vagy épp egymás fülébe ordibálnak, táncolnak gondolatok nélkül önfeledten. Mások leülnek egy világos sarokban és csöndben figyelik, miként vesztik el néhány percre a társaik a világot. Miként tudnak jeleket küldeni a mozdulataik által. Miként pezseg fel bennük az ösztön egy-egy dallam hallatán. Mikor egy rég elfeledett hanghullám jut el hozzájuk és eszeveszett gyorsasággal futnak a táncparketthez, hogy aztán hangosan énekelve és karjukat felemelve csakis ez éltesse őket. Önfeledt állapotok! Van, hogy azért történnek, mert feledni akarnak, hogy mutogassák magukat, vagy egyszerűen, mert diktál a vérük. Miért is járunk egy zajos helyre a barátokkal? Azért, mert szeretjük ezeket a „semmire nincs gondom” pillanatokat. Aki sokat mereng, az ritkábban jár szórakozni, pontosan azért, mert inkább gondolkodik, mintsem fejét veszítse. De aztán mikor megunja, beleveti magát ebbe a másik világba. Úgy tudom pontosan lefesteni ezt a képet, hogy lassú a kép a zene hangos, de elnyújtott, a táncparkett dugig tele, de mégis egyedül érzed magad fönn, karokat föl szemet behunyni és megszűnik minden, csak te vagy a zene és a légüres tér mely belopózik a füledbe és úgy érzed a nyomás hatására szétfeszülsz. Ez az a pont mikor kirobban minden. Mikor minden, ami rossz volt szétszóródik a világban.

Ha valaki föntről nézné az épületet, azt látná, hogy ragyog. Az a rengeteg érzelem, amely be van zárva oda, az nem fér meg sokáig egy helyen. Tovareppen az éter felé és jeleket küld a végtelennek. Tekintsünk úgy az épület belsejébe, hogy nem is emberek tartózkodnak benn csak színes érzelemgömbök. Ott táncol az erotika, nézi őt a vágy, énekel a boldogság és hallgatja az irónia. Beszél a gond és tanácsot ad neki az empátia, csókol a szerelem és viszont csókol az imádat, ezekből az érzelmekből minden duplán vagy triplán van jelen és mindegyiknek megvan a maga kiegészítő párja. De ott ül a tömegben egy magányos gömb melynek nincs párja csak egy kívülálló, aki odatévedt és nem is érti, mit keres ott, gondolataiba merül majdnem sír, keserű és lepereg róla minden próbálkozó érzelem és értelem, szorítja őt a burok, de nem akar kitörni, őt úgy hívják bánat.

Mennyire nem értettem volna meg ezeket a sorokat néhány hónappal ezelőtt. Mikor én is ott ültem a rengeteg érzelem között és akkor épp én voltam a bánat.

2013. 06.01.előtt

Etesről hazafelé a buszon, mint mindig, ha csak egy mód van rá, lehunytam a szemem és máris ott voltam… odaát… Apa a jobbomon. Tőle kissé távolabb Valaki, aki állítása szerint a kezdetektől velem van, de soha nem látom az arcát. Apának sincs teste, csak az én képzeletem öltözteti emberi alakba.

A gondolat-párbeszédet nem lehet úgy leírni, mint az emberek beszélgetését:

 Édesapa – szóltak hozzá a gondolataim –, amíg élek, te mindig az én apukám leszel. Hiába is mondod, hogy az csak egy élet a sok közül. 

Régi képek villannak, dúsulnak az érzelmek. Mintha belőlük jönne, ősi mélységeimen át.

 Kedden lennél 76 éves, apa. Ha neked nem is, de nekünk számít.

A mulandóság az értelmetlenség mellé áll és szemhéjam mögött feldúsul szemem nedvessége. Apa meg, mintha lépne… de csak lebben felém. Homlokomra lehel.

Mondd apa, miért történik mindez velem? Elvesztettem a lányom, pedig becsülettel éltem, dolgoztam sokat magunkért és másokért, mégis kiszakította a szívem valaki, aki ott nálatok rendező.

Tiltakozik. Szemöldöke mintha összehúzódna, a másik, a kezdetektől mellettem lévő, baloldalamra suhan és átölel, de már késő a vigasz… felgyűltek a könnyek… a szívem körül megnő a nyomás. Ez fáj.

Miért nem tudhatom az igazságot? Miért ez a titok, mely hazugságot táplál? Büszke voltam a lányomra. És mint egy tornádó emeli a házakat és szerteszórja, ezerfelé, úgy tűnt el életemből a legnagyszerűbb, aki reményt adott, hogy van még jó ezen a Földön.

A fájdalom hangokat akar adni. Betakarom arcom, hogy torzultan ne lássa senki. Állnak mellettem, ők ketten, a vigyázók, mint tehetetlen bábok és előre mutatnak.

Ott látom Enikőt, amint rám mosolyog, de a kép távolodik, és míg egyre kisebb lesz… Ne! Ne menj el!

A busz megérkezett velünk. Mozdulni kell. Menni tovább. Még órákig nyomott a mellkasom, az oldalam. Sokáig nem tudtam visszazökkenni a láthatóba, csak csodálkozva, értetlenül figyelem a világot.

 Amit láttam, nem lehet visszaadni szavakkal, még úgy sem, hogy a mondanivalómat dajkáltam már két napja. Érlelődhetett.

Ma éjszaka Enikővel voltam. Nem emlékszem csak arra, hogy  velem volt, itt járt, itt élt megint, és álmomban olyan egyértelmű volt, hogy visszajött, mint egyértelmű a Nap melege.

2013.06.21 után

Ebéd utáni sziesztánk múltán képtelen voltam kinyitni a szemem, és kértem Csabát, hogy hadd aludjak még. A változásokat nehezen elfogadó kicsikém érezte, hogy ez most komoly dolog. Nem néhány percet adott, mint egyébként, hanem közölte velem: „Számolatlan percet kapsz.”

Később azonban már azt kívántam, bár csak ne hagyta volna, hogy elaludjak!

Álmomban egy ismeretlen lányt ragadott magával egy férfi abba, a lakatlan, lepukkant épületben, ami előtt álltunk. A férfi arcát kapucni takarta.  Hallottam a lány sikoltozását, a dulakodás hangjait, és én odafutottam két rendőrhöz, akik a forgalmas út szélén álltak, és látszólag az égvilágon semmi dolguk nem volt. Mondtam nekik, hogy siessenek, mert az a férfi meg fogja ölni a lányt, de csak a vállukat rángatták, és érzéketlen arckifejezéssel néztek rám. A legszívesebben a szemüket kapartam volna ki, de csak azt mondtam: „Jó, akkor én megyek.”

Ahogy elindultam volna, az egyik rendőr ledobta a földre a cigarettáját, megfogta a vállam, és intett, hogy maradjak, mégis ők mennek. Futottam utánuk, de már késő volt. Már csak a halott lányt találták meg. Csúnya látvány volt.  Erre ébredtem.

A nap hátralévő részében elég mogorva, és szótlan voltam. Este alig tudtam elaludni, és fél négykor már a számítógép előtt ültem.

Ha ezek „csak” álmok, „csak” az elme játékai, miért van ilyen hatással rám?

 

“Élni annyi, mint szeretni. Szeretni látni és megmutatni…”

Itt és most szeretni. Ez kell. Ez adatott. Ebből az anyagiasult világból még soha senki, semmit nem vitt magával. Még az evilági testét is hátrahagyta.

El lehet vinni a tudást, megélt életének gondolatait, érzéseit, bölcsességeit, barátságainak tiszta érzéseit, a világ csodálatát, mindeniránti szeretetét és mindezek ellentéteit. Mert világunk az ellentétek egysége és minden kín, fájdalom, a harag, a gyűlölet, az utálat, vagyis a jónak a hiánya. Ezek is érzések, melyeket a lélek a maga épülésére használhat.

A test halála után a lélek bizonyosan tisztába van vele, hol hibázott, mikor hagyta ki a „látás” és a másokkal való „láttatás” lehetőségét. Mikor hunyta be a szemét, és mikor nem akarta észrevenni a megbújó igazságot, és mikor volt bátortalan felszólalni érte.

Nem lehet, hogy vége legyen mindennek a test halála után, mert akkor élni sem érdemes. Kell, hogy legyen a végtelen. Kell, hogy legyen egy ismeretlen anyagú világ, ahol ismeretlen anyagú lelkünk beszámol a testben töltött életről!

Mindezek a szépségek és kínok, amin mi itt keresztülmegyünk, csak akkor kapnak értelmet, ha létezik egy hely, ahol tapasztalataink hasznosakká válnak.

Bizonyos, hogy a lélek elmeséli: „… tudom már mikor nem gondolkodtam, mikor hagytam magam elbutítani, megfélemlíteni, amikor megingott a hitem, mert lusta voltam, gyáva, és féltettem azt, amit ide nem hozhattam el…”

Szeretnék látni! Szeretném megmutatni!

Itt és most érzem a bőröd kicsi fiam. Szeretném örökre bevésni emlékeimbe mennyire jó is, amikor ölellek! Ezt magammal kell vinni, bárhová megyek, bárhová kerülök!

Érzések tömkelege áraszt el, és szívom magamba az illatod. Ez te vagy, az én kicsi fiam. Egy csoda vagy, egy megismételhetetlen pillanatban. Mert minden pillanat tovaszáll. Minden szívdobbanás előrehaladás a jövő felé, és távolodik vele az előző pillanat. Csak a lélek az, amely megőrizheti… örökre. Agyam elbutulhat, tönkre mehet és elfelejtheti a tanultakat, de a lelkem, az soha.

Kiröppenhetek a világűrbe, eltávolodhatok millió kilométerre, de az érzéseket, ölelésed emlékét, szívdobbanásaid ütemét, szusszanásaid, mozdulataid mind-mind magammal viszem, és ott leszel velem, bennem, örökkön örökké.

És ugyanígy viszem magammal a kínt is, hogy ha majd odaát leszek se feledjem, milyen a hiány. Micsoda borzadály, amikor vesztesként álltam a Teremtőm előtt, kit még nem láthattam, csak lelkemmel érezhettem, hogy a lányomat, az egyetlen lányt, akit ajándékba adott nekem, elvette valami szörnyszülött. Így már nem érezhetem.

Lelkem szeret. Szeret látni, és szeretné megmutatni mindenkinek, hogy szeretni úgy is lehet, ha már nem foghatom, nem ölelhetem, nem hallhatom.

Amit még érzékszerveimmel felfoghatok, azt át kell küldenem lelkem legmélyére, hogy ott gyökeret eresszen.

 

Édes Kislányom!

Amikor lehunyom szemem, előttem állsz. Hajad tengerébe fúrom meggyötört arcom, mint búzamezőbe bujdokoló, zenéjétől részeg tücsök.

De ha kinyitom szemem, könnyek homályába vész a világ, és elveszett hontalan vagyok, mint rétihéja aratás után.

Hidd: mindig kereslek Te Drága, mint ahogy keresem Istent!

Kutatom magam a világban, a világot magamban, a helyet, ahol ölelhetlek, meg ahol úr a becsület, és az önzetlen, érdek nélküli igaz szeretet.

2013.08.10 után

Mit rontottam el? Hol hibáztam? Mit nem vettem észre? Miért kapok Istentől olyan sok leckét? Miért annyira nehezek és fájdalmasak ezek a tanítások? Miért… és mit… és… Sorjáznak a kérdések. Hajnali négyet mutat az órám. Ott folytatom, ahol este abbahagytam.

Mintha csak valaki egy időre elzárta volna a csapot.

Azt szoktuk mondani a világ könyörtelen. Pedig nem. Mi vagyunk azok. Egymáshoz. Ha valóban „békés” nép vagyunk, miért van annyi átok és szidalom néhány rosszkor, rosszul kiejtett szóért?

Nem hiszem, hogy az ember alkotta törvényeket fölébe lehet helyezni Isten valódi akaratának. Ha Isten a Teremtő, akkor szívét, lelkét, idejét, verejtékét, minden kreativitását, kezének összes erejét tette alkotásába. Benne volt a szeretete. A tökéletesre törekedett. Így lettünk élő, mozgó, lüktető, hullámzó, rezgő, sugárzó gondolkodásra is képes lényekké. Csak így lehetett.

Hármasság vagyunk. Vannak egymásba illesztett rétegeink. A fizikai test, mint egy vezeték viszi, hozza az ingereket. Tapasztal, érez. És ez kétirányú.

Más emberek, más testek mind mást akarnak. A szabadság addig terjed, amíg másokat nem akadályozunk a szabadságában. Minden nap ki kell fürkészni a Teremtő akaratát, minden nap az általunk elkért csöndben. Nincsenek zajok, csak a természet és mi. Szellemi anyagunk gyarapodik a testünk tapasztalatával és lelkünk bölcs súgásával. Ha ezt nem tesszük, akkor elburjánzik a világunkban a káosz. Mások elvei lelasszóznak, mások gondolatai befurakodnak az agyunkba, és már a testünk sem lesz az miénk.

Nekem is kell a csönd! Mert benne van a Végtelen.

2013. 08.22. után

Drága Kicsikém!

Tehetetlenül állok egy falatnyi sziklán, miközben köröttem hömpölyög az élet, mint megáradt folyó, amikor a hegyekből leolvad a hó. Az emberek a tajtékzó habokkal rohannak tova, és nem értik, miért állok még ma is ugyanott, ahová akkor kerültem, mikor elmentél.

Tudnod kell, Kincsem, hogy van, aki a kezét nyújtja, és mondja: Gyere és élj!

De én sehová nem megyek. Maradok, hogy megtalálj.

Tudnod kell Kincsem, hogy van, aki arcul csap, mert irritálja jajszavam… mások köpnek, és van, aki csak egyszerűen elfordítja a fejét.

Jönnek, mennek és visszatérnek, de én csak állok és várok, hogy ha jő az üzenet Istentől, itt legyek, ahol elveszejtettél.

Jó volna lepihenni végre, elnyúlni egy hűsítő fémlapon, és álomra hunyni a szemem, meglátni, ölelni Téged a világ végezetéig.

Szeretlek Kincsem… NAGYON!

Szórom a tajtékzó folyóba szeretetem, hátha elviszi hozzád az ár, vagy átadja Isten neked.

Enikő írta:

Lenyűgöznek a könyvek és lenyűgöznek az emberek is. Mert ahány ember él a világon, annyi könyvet lehetne írni. Apró, majd egyre kiszélesedő világokkal. Az összes titkot lehetetlen megfejteni egy emberöltő alatt, de továbbadni a lelkes kutatómunkát igen is lehetséges. Él-e oly önfeláldozó lélek a földön, aki alávetné magát ennek a transz mutációnak?

Annak az önfeláldozásnak, hogy nem a saját világát éli meg, hanem milliókét. Lehetséges lenne-e megírni az emberiség végtelen történetét? Ebben a 4 dimenziós világban, lehet-e olyan mélyre hatolni a lelkekben, hogy papírra vethető legyen? Vagy csak egyénenként, naplót vezetve lehet összeállítani a nagy krónikáskönyvet. Az Ember Lexikonját. Nem csupán merengve az életen, hanem leírni, hogy milyen is embernek lenni. Milyen megélni azt a felejtéssel vegyes szorongó és mégis gyönyörű világot, ami sokszor rácsként borul ránk. Amit sokszor magunk húzunk a fejünkre.

Létezhetnek olyan történetek, amelyek senkit sem érdekelnek? Vagy igen is mindenki története érdekelhet valakit, csak azért mert hasonszőrűnek tekinti a másikat és jó érzés tudni, hogy nem vagyunk egyedül a mindennapok démonjaival. Egyformák vagyunk és mégis különbözőek. Bármennyire igyekszik a mai világ elérni, azt, hogy sablonok legyünk, amit csak körbe kell rajzolni, mégis érezzük legbelül, hogy a különbözőségünk a legnagyobb erényünk. Viszont valahol mégis egyformák vagyunk. A pontok egyértelműek.

- Emberek vagyunk

- Születtünk

- Meghalunk

Ezek a legalapvetőbb hasonlóságok.

Ezeken túl a lelki vagy szellemi kulcsok, kódok már mélyebben rejtőznek. Ezeket, ha ki is mondjuk, nem biztos, hogy a másik is egyetért majd velük. Mert, hogy a küldetéseink mások.

De ez így van rendjén. Élni, és élni hagyni, és megélni. Megélni, de mit, és hogyan?

Azt éljük meg, amit elénk tártak? Az által, hogy leugrom egy hídról gumikötéllel a lábamon, majd megélem, amit keresek? Vagy, ha megmászom a legmagasabb csúcsot, megtalálom a megnyugvásom? Vagy csak egy leszek azok közül, akik átéltek valami extrémnek mondott dolgot és lesz miről beszélniük a végső beteljesedésig?

Mi van akkor, ha már megmásztuk a csúcsokat és leereszkedtünk a legmélyebb szakadékba, ha már éreztük a legforróbbat és a leghidegebbet, mikor elértünk minden fizikai vágyunkat, melyek adrenalin lökettel boldogsághormonok millióit ölték halomra, akkor mi következik?

És Zs. azt mondta tegnap, hogy vegyem fel végre a boksz-kesztyűt, meg a vasalt bakancsot, ne legyek olyan finomkodó, álljak végre fel, és ne törődjek az ellenkezőkkel, a szemöldökráncolókkal, azokkal, akik haragszanak rám emiatt, és jelentsem már fel az egész bagázst.

2013.10.10. előtt volt a kéziratban

Enikővel sokszor, sokat játszottuk. Ha kérdéseink voltak és valamely válaszban nem voltunk bizonyosak, ha kételyeink támadtak, akkor kinyitottuk Müller Péter valamelyik könyvét, hogy megnézzük, mit üzennek „odafentről”. Ahol behunyt szemmel, találomra kinyitottuk, azt a két oldalt elolvastuk, és a mondandóját átbeszéltük. Müller Péter sok igazságot, sok ember bölcsességét tette sajátja mellé, és mondatai a „lélek-fuldoklás” idején mindig a tiszta „levegőt” jelentették nekünk.

Hiányoznak ezek a beszélgetések.

Most egyedül vagyok. Kérdésem lenne egy emberről, annak indíttatásairól, hogy miért viselkedik úgy, ahogy, hát találomra kinyitom Müller Péter, Titkos tanítások című könyvét.

 „Egy-egy sötét erő legyőzéséhez sem a tisztítótűz, sem egy új inkarnáció nem elég.” (Pl. a büszkeség és a gőg)

„Hiába szenved, sokat is, amíg a lélek a gőgből nem csinál alázatot, a döntő pillanatban mindig ütni fog.”

Mikor a hivatalok önfényezéséről, hibáik el nem ismeréséről megjelent cikket Attila a Facebook oldalán megosztotta, néhány hozzászólás láttán eltöprengtem azon, hogyan gátolhatnám, hogy néhányak rosszhiszeműsége elérjen a lelkemig. Jó magas gátat építettem, az el- vagy inkább félre értett mondatok miatt felém forduló „harag-hullámok” ellen.

A tudat persze tovább dolgozott bennem. Elemzéseket készített, sokszor lejátszotta a leírtakat és az értelmezéseket is. Az értelmezés mégis értetlenségbe csapott, pedig igyekeztem hinni. Morfondírozással sehová nem jutottam, csak a bénultság jött el.

Ami eredetileg ezt az elmélkedésem kiváltotta az az alábbi levél volt a közösségi oldalon:

„Semmihez sem hasonlítható az a fájdalom, amit nap, mint nap újra átélünk a tragédia óta mindannyian, akik kénytelen szereplői vagyunk ennek az iszonyatos tűzesetnek. Tudom, van, aki kétségbe vonja azok fájdalmát, akik nem küzdenek úgy, mint ő. Nem vagyunk egyformák, de nem biztos, hogy annak van a legnagyobb fájdalma, aki a leghangosabban jajgat!”

„Kétségbe von”, „nem küzdenek, mint ő”, „leghangosabban jajgat”?

Ment a válasz, majd újabb reagálás, végül az utolsó bejegyzésre már nem akartam válaszolni, annyira megalázó volt.

De folyamatosan ott motoszkált az elmémben és próbáltam elemezni, miért gondolja ez az asszony, hogy azt hiszem, neki nem hiányzik, vagy másoknak nem fáj? Azon tépelődöm, hogy mindazok mellett, hogy megértéséről biztosít, miért „üt” mégis minden bejegyzésében még egyet rajtam?

Jajveszékeltem, vagy ordítottam, elájultam a temetésen, vagy bárhol máshol, ahová az ügyek intézése szólított?

Az írás nem hangos jajveszékelés, hanem egyik módja annak, hogy elmondjuk érzéseinket mások számára is érthető formában, hogy hasonló, a hasonlóra leljen, és talán azért, hogy érezze: nincs egyedül. Akit érdekel, elolvassa, akit nem, az meg ott hagyja.

Nem érdemlek több tiszteletet… csak mert Enikő a lányom volt. Ezt is írta. Tényleg nem. Csak a legalapvetőbbeket, amelyeket mindenki más is.

Aztán az autizmus belekeverése a dologba teljesen megzavart. Rá kellett döbbennem, hogy vagy én nem vagyok egyértelmű, vagy az van, amiről már korábban írtam is:

Az úgynevezett „objektív valóság” mint rajtunk kívülálló valami létezik, csakhogy az, minden esetben az egyéneken keresztül képeződik le.

Nem az élményt éljük, hanem az élmény által kiváltott, magunk gyártotta érzéseket, amit agyunk tudásalapanyagából, tapasztalataiból megszerkeszt, vagyis konstruál.”

Hol van szó abban a szóban forgó cikkben arról, hogy másoknak mi fáj és mi nem? Hol írta le a cikk szerzője, hogy senki nem merte felvállalni a szinte szélmalomharcot, és mindenki más jól behúzta a nyakát? Le van benne írva valahol, hogy az eltelt 17 hónap során én háromszor kerestem a túlélőt, és mindháromszor elküldött más vizekre? Előbb csak ócska kifogásokkal, utoljára pedig egy jelképes „jobb horoggal”: „Úgy gondolom, hogy a tavaly nyáron küldött levelében feltett kérdésekre megadtam azokat a válaszokat, amiket megadhattam. A történtekről pedig már elég sok vallomást vettek fel, amiket lehet olvasgatni…”

Kaptam rosszallást és sejtetést: „ennek Enikő se örülne”.

Honnan ilyen biztosak benne? A lányomat én szültem, én neveltem és én beszélgettem végig vele a majd 28 évet.

A bölcsességek igazak, a megfelelő helyükön vannak.

Amikor semmit nem tud valaki a másikról, csak feltételezéseket gyárt önmaga érzéseiből, gondolataiból, és a sorok mögött ki nem mondott mondatokat olvas, azok saját lelkiismeretéből fakadnak csupán.

Aki nem élte meg lányával a legszorosabb lelki kapcsolatot, az nem ért engem.

Megpróbálom leírni: Szavak nélkül is működő, összehangolt munkák, amikor ment minden, mint a karikacsapás. Amire gondoltam, ő kimondta, és fordítva. Esetek, közös meditációk vele.

Aki nem élte át az egymás „gyógyítását”, amikor a lélek kapcsolódik az Égi Világhoz, a lehívott erő pedig a kezeken át kapcsolódik a másikhoz, és ez a hármas kapcsolódás úgy vibrál körülöttünk, mint égen az Északi-fény… szóval az minket bizonyosan nem ért meg. És ha még elképzelni sem akarja, az bátran rombol múltat, emlékeket és kétségbe von szeretetet, akár a részemről, akár Enikő részéről. Az csak kétségeket ébreszt lelkemben a lányom iránt. És hogyan merészelné bárki azt mondani: „neki ez nem tetszene”, ha nem tud valami biztosat?

Ha a lélek nem érzi, hogy az élet jóval több attól, mint ami látszik belőle, és ez minden emberre vonatkozik a bolygón, akkor szenved. Szenved, és mint a hirtelen megvakult ló, csapkod, ágaskodik és vágtat a semmibe. Aztán megaláz másokat, ki sem mondott mondatokba kapaszkodva próbálja megrekedésébe behúzni őket, mert az ego uralja. Ahol a sértődős ego az úr, ott a léleknek még nincs hangja. A szív az, ami a lélekkel összeköt.  Szívvel képzelni mások helyébe önmagunk, ezt kell megpróbálni.

A könyv, megadta a választ, úgy, mint akkor, amikor Enikővel játszottuk ezt.

Szívből sajnálom azt az embert, hiszen önnön csapdájában szenved, egójának képzelete tartja fogva, és amikor bántást vél, odavág, nem is nézi, milyen sebeket okoz.

Hozzászólásai jó hosszú időre elnémítottak. Az én egóm is tombolt. Az ülepedés lassú, türelem kell hozzá, és csönd. Feladatot kaptunk és azt meg kell oldani. Megoldásra csak lelkünkkel közös munkával lelhetünk, az ego felkantározásával, és biztos megülésével.

A fent idézett levélre ezt válaszoltam:

 „Tényleg semmihez nem hasonlítható a fájdalom és tényleg elhiszem szavaid. Elhiszem, hogy fáj, mert valóban nagyszerű emberek voltak és Enikő biztos, hogy nagyon szeretett téged. Tudom, hiszen én neveltem fel. Jobb lett volna azonban, ha ott, az utolsó mondat első tagmondatánál pontot teszel. A többit köszönöm, de olyan, mint dárda a szívembe. Segítség ez nekem, hogy jobban jajgassak, azért, aki téged is tisztelt. Nem kell rám figyelned: dugd be a füled, hunyd le a szemed, csak ne minősíts. Ám... A világ csak akkor válik élhetőbbé és jobbá, ha felszólal mindenki a maga helyén, és küzd is érte, ha valami nagyon, de nagyon nem jól működik. Te még tehetsz a lányodért: én már csak ennyit…”

Aztán erre is jött felelet:

„Kedves Ildikó! Nem bántani akartalak, csak tényként közöltem, hogy mi is érző emberek vagyunk! Írásaidat olvastam, véleményed rólunk és a fiamról nyilvánvaló! Ugye, nem azt akartad velem közölni, hogy te több tiszteletet érdemelsz csak azért, mert Enikő anyja vagy?! Enikőt szeretem és tisztelem, csak jót tudok Róla mondani, nagyon hiányzik! De ezt, amit te tettél velünk Ő sem nézné jó szemmel! Nem reagáltam a gyalázkodásaidra, de minden szavad a szívemig ért, jó lett volna, ha te sem minősítesz, ha bizonyos mondatok előtt befejezed az írást. Nem szoktam közszemlére tenni az életünket, az érzéseink, fájdalmaink ránk tartoznak, mások nem értik, és nem érzik és kívánom, hogy senkinek ne is kelljen átélnie mindazt, amit nekünk át kellett! Hidd el, ha csak egy kevés esélyt láttunk volna arra, hogy az illetékesek ráhatásra elvégzik a munkájukat, vállvetve küzdöttünk volna! Ami pedig a lányomat, meg a küzdelmet illeti, azt akkor fogod megtudni, amikor rájössz, hogy Csaba segítség nélkül nem tud élni és megpróbálsz valami jó megoldást találni arra az időre, amikor te már nem leszel.”

Muszáj volt válaszolnom, hiszen sehol egyetlen gyalázkodó szót feléjük, róluk nem írtam le:

„Kb.500 írás van fenn a honlapomon. Nem hiszem, hogy olvastad mindet, mert akkor egy tágabb képet kaptál volna rólam. De nem ismersz. Egyszer beszéltünk tán, amikor meglátogattam a fiad a kórházban. Akkor azt ígértétek, hogy hamarosan összeülünk beszélgetünk, mert Enikő is azt szerette volna: összehozni Téged és engem. Háromszor hívtam a fiad, egyszer se jött. Minden további hívás feleslegessé vált az utolsó levele után, meg hát zaklatásnak minősült volna. Semmiféle vélemény rólad/rólatok nincs a honlapomon, és ha őszintén magadba nézel veletek én semmit, de semmit nem tettem. Soha életemben nem gyalázkodtam (ez nagyon távol áll tőlem), eztán se kívánok odáig jutni. Én is szoktam haragudni, dühösnek lenni, de ez az érzelem, tettekre sarkall és nem szidalomba, átkokba fektetem az ebből feltörő energiákat. Soha, senkinek nem kívántam, nem is fogok kívánni rosszat. Mit értelmeztél gyalázkodásnak? Az autizmusról, meg annak dolgairól szót se ejtettem előzőleg. Ismerem a gátakat, a lehetőségeket, tisztába vagyok az autisták különbözőségével, és a társadalom hozzáállásával (a szakdolgozatom is az autistákról szól), én csak annyit írtam és annyit is értettem alatta, amikor a lányod említettem, hogy a Te lányod él, és érte még tehetsz. Én már nem tehetek mást Enikőért csak azt, hogy az igazságot keresem helyette.  Nem lett volna egyszerűbb, ha összeülünk és mindezt személyesen beszéltük volna meg?”

Válasza:

„Kedves Ildikó! A személyes találkozás valóban szerencsésebb lett volna, de sajnos nem tudtad kivárni, hogy (a lánya neve) gyógyszerátállítás miatti kezelhetetlensége rendeződjön, és a fiam lelke egy kicsit megnyugodjon. Elhiszem, hogy tanultál az autizmusról, én 37 éve ezzel élek, és hidd el ezzel kapcsolatban még érhetnek meglepetések. Tudom és elismerem óriási fájdalmadat, de neked is el kellene fogadnod, hogy minden érintett legalább annyira szenved, mint te. Az igazság az, hogy két gyönyörű, jobb sorsra érdemes, értékes embert elveszítettünk, hogy miért, nem tudom, nem tudjuk, de bármit tehetünk, ez tény marad és az is, hogy a helyszínelők hanyag munkát végeztek, és egyiken sem tudunk változtatni.”

Én hiszek a gondolat erejében. Hiszem, hogy ha sokan, egyszerre akarják az igazságot, a jó, a jobb életet, a szeretetet, ha mindenki egyaránt hisz önmaga teremtő erejében, akkor igenis valóra válik, amiért küzdünk. De magamra maradtam.

Nem hibáztatok senkit, csak elszomorodtam, hiszen később az is kiderült, hogy még a férjem, aki mindenben támogatott, még ő is kételkedett, hogy sikerrel járok. És félt is. Akkor, amikor ezt elmondta, le kellett ülnöm. „Ezt soha nem mondtad. Te minden levelem megírásakor arra gondoltál, hogy úgyse sikerülhet? Uram, Ég! Csoda-e ha aztán tényleg nem sikerült? A gondolat hatalom. Erős valóságteremtő. És te ezt a valóságot együtt álmodtad a többiekkel, akik szintén nem hitték, hogy az igazság kiderül, és a bűnös börtönbe kerül. És soha nem mondtad, hogy félsz a hatóságok bosszújától.”

----

Sok dolog némított el… már megint. Az internetes nyüzsgés, amelyből sokszor inkább a „felejteni vágyás” árad, mint az igazság felfedése, vagy a tettekre sarkallás.

Azt gondoltam; ami közönynek tűnik, tán a bőség zavara, amelyet a korlátok közé zárt elme már nem képes befogadni. Sok száz megosztás, saját vélemény nélkül. Pedig kíváncsi lennék, szeretném olvasni ismerősöm véleményét.

Olyanok vagyunk a gondolatok, vélemények nélkül, mint az összecsapott lecke, amit a diák óra előtt társa házi feladatáról gyorsan a saját füzetébe másol. Teli van olyan információkkal, amit a másoló alig, vagy egyáltalán nem ért. A leírt szavak csak foglalják a füzet sorait.

Az utóbbi napokban kevesebb időt töltöttem az interneten, de amit ott töltöttem az is csalódás volt.

Felismerések, tanácsok vannak, meg el is szörnyülködünk a világ kegyetlenségein, de az elvárható tettek mindig elmaradnak.

Elismerem, hogy lassú az észjárásom. Mindig is lassú volt, és az öregedés folyamata ezen még rontott is. Sok időt igényel számomra egy-egy dolog „feltárása”, többet, mint ismerős embertársaimnak. Éppen ezért sokkal több időt töltök azzal, hogy az eseményeket újra és újra lefuttassam magamban.

Az elmúlt időszak a meditálás, az éber gondolkodás ideje volt. Ez most nagyon kellett.

Rengeteg az értelmetlen bürokratikus ügyintézés, túl sok a megválaszolatlan kérdés, a vakfolt, sok a döbbenet, sok a hazugság. Muszáj időnként rendezni a rendetlent.

A világunk túlcsordult, a vélt és a valós tudások a perifériára tolják a tetteket.

Ha a gondolat teremtő hatalom, akkor is baj van, mert a gondolatnak sokáig kell időznie egy témán, hogy alkotás váljon belőle, máskülönben csak felvillanás lesz, mint távoli vihar fényei.

Gondolataink annál többet csapongnak, minél több témát tesznek elénk, és nehéz úgy alkotni, hogy teli van kacattal a munkaasztal.

-----

Egyre többször jön az az érzés, mintha vasmarok szorítaná össze a szívem, egyre többször ül jeges, csípős érzés a mellkasomon, egyre többször van légszomjam és egyre többször érzem úgy, hogy nem tudok tovább menni, annyira fáradt vagyok.

Az egyik szívultrahang során kiderült, hogy az aorta szívbillentyűm a bal kamrában nem záródik rendesen, ezért a kipumpált vér visszacsorog, és a következő pumpálásnál, a normálisnál valamivel több vért kell kilöknie. Emiatt a szívizom kissé meg is vastagodott ezen az oldalon.

Három orvos állt felettem, volt, hogy egyenként, volt, hogy egyszerre, és arabul konzultáltak egy órahosszán át.

Még jó, hogy Csabát végül mégse hagytam a kabátjainkkal kint a folyosón! Szegénykém egyetlen zokszó nélkül tűrte végig az egyébként számára, mint autista számára nagy valószínűséggel idegtépő várakozást. Rejtvényt fejtett.

Türelmes ember vagyok (bár néha nem úgy tűnik), de a vége felé már szóltam, hogy kék lesz az oldalam, annyira fájdalmasan a bordámra nyomták az UH-csövét.

A hármas konzultációval sem sikerült kideríteniük, hogy miért nem záródik az aorta billentyűm normálisan. Azért-e mert meszes, vagy azért-e, mert valami mintha ott össze lenne nőve.

A nővér mondta, hogy csinálnának egy vizsgálatot még, olyant, mint a gyomortükrözés, csak nem nyomnák le gyomorig a szondát, úgy vizsgálnák a szívem. Semmiség, mások is kibírták már, nem hánytak, az orron át kell levegőt venni, és kicsit folyik az ember nyála, de az nem gond, mert, ugye, orvosok vesznek körül. Ehhez kellene a beleegyezésem.

Míg az időpontra vártam hallottam, hogy a nővér kérleli az orvost, ne keddre és ne csütörtökre adjon időpontot, mert akkor járok a gyerekkel iskolába. A doktor igen durván válaszolgatott, hogy a hétfő annyira nehéz nap, sűrű meg ilyenek.

Azt is hallottam, hogy az én elkékül oldalamért sokat tevő apró orvos a folyosón közölte az egyik beteg hozzátartozójával, hogy „Ő már így fog elaludni, mert nem tudja kifújni a szén-dioxidot és most intézi a kolléga neki az intenzívre a helyet.” Szegény asszony majd összecsuklott a rémülettől…

Mire a nővér visszaért a hétfői időpontommal, bennem már körvonalazódott, hogy nekem ugyan ezek semmit le nem dugnak a torkomon! Viszont nagyon megköszöntem neki, hogy küzdött a hétfői vagy a szerdai napért, és megkérdeztem, mit tegyek, ha mégis meggondolom magam.

2013. október 12-13.

Szia, Édes Kincsem!

Bár tudnám, hogy megy sorod mostanság! Ó, de nagyon jó volna, ha az Égi Erők csak egy szeletét engednék, hogy megmutasd annak, hogy ott, ahol most élsz, valóban a szépségek szépsége a tér!

Megsúghatnád Kincsem, hogyan legyen nyugton egy anyai szív, ha nem tudja biztonságban, boldogságban gyermekét!

Tudod, itt nálunk nagy a bizonytalanság. Naponta többször is akadályozzák az emberek szabadságát és naponta meg is alázzák őket hivatalok, bankok, üzletek.

Milyen a világ, ahol a Te lelked ragyogja be az életet, ahol a Te lábad hagy az úton nyomot?

Ebben a zajos, poros, törtető, vágyaktól zsibbadó világban eltompulnak a finom érzékek és már csak a képzelet, a remény és a hit az, ami még éltet.

Kincsem, nálad jobb világ van? Muszáj, hogy úgy legyen, hiszen Te ott vagy. Veled jobb.

De Kicsikém, milyen a sorod? Jól bánnak veled? Szeretnek?

Mondd meg nekem Kincsem! Kérlek! Könyörgöm, engedd, hogy lássam: Boldog vagy.

Addig nem lehetek nyugodt, míg nem tudom!

 

Enikő írta:

Különös „állatfaj” az író. Kifejezésre juttatja a benne feszülő energiákat, próbálja színesebbé varázsolni a szürke hétköznapokat. Az író elsősorban nem magának ír. Elsősorban, azért ragad tollat, avagy klaviatúrát, hogy adjon valamit az emberiségnek. Aztán az is előfordulhat, hogy eme nagyszerű álcával próbálja magát a hallhatatlanok közé beszorítani. S innen indul egy másik történet.

Írni valamiféle szenvedélyből lehet csupán. Valamely tűznek táplálnia kell az ujjakat, az agyat s a lelket. Írni, jól írni úgy lehet, hogy abban benne van az író maga is. Rejtőzködve, de érezhetőn, ott bujkál a sorok mögött.

Az író ne legyen gőgös. Ne higgye, hogy képes a világmegváltásra, mert bár elképzelhető, mégsem ildomos „kisistennek” képzelnie magát.

Ha kritikát kap, viselje emelt fővel, s ne alázza magát porrá azáltal, hogy tíz körömmel küzd a megváltoztathatatlan ellen.

Szívja magába a tapasztalatot, hogy az elkövetkező időkben változni tudjon. Ne mástól várja a válaszokat. Ne mástól remélje a segítséget. Elsősorban ismerje magát, mint embert.

Nem azáltal lesz valaki jó író, nem attól születik meg egy remek regény/novella/cikk, hogy azt agyonajnározzák… egyszerűen attól, hogy őszintén született.

 

 

NINCS VILÁG… CSAK ÁLMODOM (Bódi)

Káprázat, mert nem és nem… nem állhatok itt!

Hazugság ez itt mind.

Nem állhatok emlékműved előtt,

hiszen nincs is világ, csak rossz álom,

terhétől megszakadt mozdony csak a szív.

Nem!

Nem lehet, hogy húsomból húsod…

véremből véred…

csontomból csontod… itt már por!

Nem lehet, hogy mosolyod tünemény és

szemed kékje már csak a lég!

Dermedten állok, mint jégbálvány,

ábrándos képekkel a múltban…

Érezni akarom tested!

Itt és Most!

Lelked melegét akarom mellettem!

Hogy felengedjen a jég, olvadjon a hazugság!

Nem és nem. Nem vagy itt.

Ez itt körbe mind hazugság…

némaságba burkolt embernek kinéző robotokkal,

szeretet gyilkosokkal.

A gyertyák csak lobogó álmok,

Szétmarcangolt emlékcsíkok,

kusza, vibráló gyerekrajzok.

… hol vagy Drága Kincsem?

Édes éltetőm!

2021. április 27.-i bejegyzés.

2013.októberi ima:

Világokat Teremtő Erő! Te mindenhol jelen lévő Fény!  Rezgések Mestere, kit mi, ebben a létben, a mulandó anyagba tuszkolt lelkek, most Istennek nevezünk!

Kérlek, halld meg szavam!

Ide küldtél tanulni… szeretetet, megértést, tudományt… jó, tán még meg is egyeztünk!

Tán aláírtam valamiféle egyezményt, hogy átélem a kínok kínját.

De nem bírom tovább!

Arra kérlek, Isten, töröld el a vállalásom vagy segíts!

Küldtél hozzám három Csodát, adtál nekem édes terheket, kik oly különbözők, mint különbözik egymástól a föld, a víz és a tűz.

Tanítottál a létezéssel nekem várakozást, küzdést, jót, rosszat.

Nélkülöztem is, és meg is éltem.

A harcnak szelíd eszközeit mutattad igazért, jóságért, szépért emberségért.

Lehetőségeket tudtam adni másoknak.

Súgtál és én írtam az ébredésről, az emberben ott élő Erőről, életről, halálról, a gondolat hatalmáról.

Mentem és harcoltam, ahogy kérted.

Most elfogyott az erőm!

Hozzád szólok teremtőm! Segíts!

Erőt kértem és kaptam. Szétosztottam.

Időm elfolyt, mint víz a kézből, zeném, fényem már oda van.

Isten! Tényleg ezt vállaltam?

Aki hittel hitt téged azt elraboltad… kegyetlen gyorsan.

A Csillagok küldöttét engedted kivetni a világból… egyik kezemmel őt fogom, a másikkal az igazságos világért a tőled kapott kardom fogom.

Teremtő Világegyetem!

Én már mindent megtettem, de olyan itt a sötét hazugság, akkora a bűn, az embertelenség, hogy most már muszáj, hozzád fordulom segítségért!

Nyújtsd le kezed a világra, hogy szeretetrezgésed elterjedhessen, mert a sötétség világa úgy áramlik szét, mint gyilkos gáz!

Segíts, kérlek, hogy teret nyerjen az igazság, a tisztelet, az emberség!

Segíts Fénylő!  Elfogyott az erőm! Segíts, mert ha nem teszed… legyőz a sötétség!

Ha másként nem, hát kérlek, emelj magadhoz minket!

2021. május 06-án feltöltve

Megint álmot láttam.

Egy hatalmas teret. Tömeg volt a házak mellett, puha kordonok mögött.

Senkit nem ismertem fel, az arcokat nem is láttam, csak éreztem, hogy sokan vannak. Előttünk vonultak el a nyitott kocsik. Nem láttam állatokat, de a kocsik nagyon lassan haladnak, mintha láthatatlan lények húznák.

Egyik kocsi leghátsó ülésén, éppen a felém eső oldalon megpillantotta Enikőt. A szívem vad dobogásba kezdett és üvöltöttem a nevét. Olyan lassúnak hallatszott, amilyen lassan haladtak a kocsik. Enikő durcás volt. Elfordította tőlem a fejét. Mintha kést mártottak volna a szívembe.

Zokogtam, üvöltöttem: Enikő, Kicsim, nézz rám! Nézz ide! Ne fordulj el, kérlek!

A kocsi elhaladt én meg futottam volna utána, de valakik mindkét karom megragadták, és nem engedtek átszaladni a kordonon.

Tajtékoztam a tehetetlenségtől, hogy nem tehetem, amit a szívem követel. Megfeszültek az izmok a nyakamban, olyan hangosan üvöltöm: Enikő!

A kocsi messzire került tőlem…

Aztán láttam, ahogy felém fut a távolból.

Kiszakítottam a kezem a fogva tartó markokból, átszakadt a kordon, és könnyektől áztatott arccal, széttárt karokkal, a nevét kiabálva én felé futottam.

Éreztem, hogy megsajnált, pedig tilos, éreztem, hogy nagyon szeretett, azért jött mégis, és ettől a szeretettől lettem olyan erős, hogy kiszakadhattam az markokból.

Már majdnem elértem, már szinte éreztem milyen lesz az ölelése, már a boldogságtól sírtam, amikor eltűnt a kép… Csak a nyaki izmok fájdalma maradt meg, a kínzó vágy utána, és az örökké tartó, nyomasztó hiány…

Csak álom volt.

Nyomasztó, kétségbeesett, tehetetlenségtől átitatott álom, de mivel ő nincs itt, azt kívánom: Bár minden órában álmodnám ezt az álmot!

 

Szia, Édes Tündérem!

Szia, Te szeretetet sugárzó, Te soha nem pótolható! Lelki szemeimmel csütörtökön láttalak a városban, amikor sétáltam, és Csabára vártam.

A világosszürke farmer, a fehér kiskabátod volt rajtad. Most nagyon élesen láttam arcod. Volt, hogy szembe jöttél, volt, hogy a túloldalon sétáltál. Láttalak, pedig szemem elhomályosították a könnyek. Nem bántam, most nem szégyelltem.

Édes Enikőm! Te biztosan nem is tudod, hogy mennyire büszke voltam rád! A reményem, az éltetőm voltál ebben a félresiklott világban. Egy fénysugár. Olyan voltál nekem, mint a szakadékba csúszottnak a földből kiálló gyökér.

Kapaszkodom emlékedbe, kapaszkodom Csabába, Attilába. Erősen szorítom ruháid, könyveid… szobád falait, melyek mind-mind őrzik kezed nyomait, lelked sóhajait.

Csak ez maradt… az emlékek, melyek úgy fájnak, mint kard szúrta seb.

A puszta létezés is fáj. Hiába is biztatom magam olyasmivel, hogy „nem lenne már jó neki ez az otromba világ, megszakadna szíve, ha látná”. Hiábavaló ringatás ez.

Siratom azt a világot, amivé válhatott volna, ha itt maradsz, azt, amely lett volna, ha mosolyod szebbé varázsolja. Siratom a fiaim, akik már nem lesznek olyan jók, mintha te itt maradsz. Siratom azt a férjet, azt az anyát, akik elvesztek azon a reggelen. Siratom az ismerősöket, a szomszédokat, akik megváltoztak, amikor kiléptél az életükből. Siratom azt a mára idegenné vált asszonyt, aki voltam, aki elindulhatott a csodák útján, már akkor, amikor egy voltál vele, aki ment rendületlen, és büszke volt szöszi tündérkéjére, aki boldog jövőt álmodott, aki álmaiban unokát látott és dajkált. Azt a kis emberkét, aki a Te testedből fakadt, a Te szíved dalát hallgatva készült fel az életre. Siratom, mert eltörött. Darabokra hullott, mint egy selejtes porcelánváza… és azóta is hiába próbálom összerakni a darabjait… lehetetlen.

Hogyan tehetted ezt velem? Pont te, aki számtalanszor sírva fakadtál, ha arról beszéltünk, mi lesz, ha meghalok. Ó hogy óvtál! Mennyire aggódtál! Aztán egyszercsak távoztál. Olyan kegyetlen módon, hogy még csak meg se cirógathattalak, és testedre búcsúnak magamat rá nem vasalhattam.

A hiány lassan mardosó. Óvatosan harapó. Megfontoltan fokozza álkapcsa erejét, lassan tépi húsom apró darabokra. Vérem úgy csorog le könyökén, mint amikor ettük kacagva a lédús barackot.

Meg kell találni gyilkosod! Elvette a jövőt, elrabolt sok-sok életet.

Nem lehet, hogy tovább élhet szabadon közöttünk.

Drága Kincsem! Óriási transzparenst tennék az égre, hogy az egész világra rámosolyogj!

AHHOZ A TŰZHÖZ

Te tűz, hosszú évek teltek, koszorúba évtizedeket fontak, és én mindvégig csodáltalak éltető erődért, mint bölcs lényt, ki földet táplál, kinek lobogó tornyából Főnixek repülnek az Égi Hatalmak felé.

Mély áhítattal, megbabonázva ültem melléd, végtelenbe futó meséimet neked szőtte elmém.

A nyár jele voltál, képzeletemben örökké Istenhez szóltál.

Szabadság voltál, bátor és merész, örök energiával áldott dicsőség, ki a sötétség erőit és dermesztő fagyokat űzi.

Lelkes lélek voltál, nagylelkű, mint a kos jelű ember, de Te! Te mit tettél?

Hitemben törtél, áldásos áhítatom elvetetted. Hátba támadtál.

Kétszer tíz hónap óta eltűnt már glóriád, onnantól gyűlöllek, hiába hogy nem akarlak; pokol ura cinkosának nevezlek. Gyűlölöm a kezet, mi létre hívott, Prométheuszig visszamenőleg minden anyaméhet.

Nem bírom látni táncod és fényed, művészi tehetséged, hisz vak és vad szenvedélyed elemésztette jövő reménységem.

Ó te gyűlöletes lény! Te fémet is romboló! Hogyan nem érezted, hogyan nem láttad, hogy csápod, nyelved drága kincset emészt?

Gyűlöllek gátlástalan szenvedélyedért, a kézzel együtt, mi teremtett, és ki a hamuból ki nem derítette a bűnt, s ki szemet hunyt!

Lakoljatok mind, kik cinkosok vagytok, lakoljatok barátnak hitt ellenségeitek által, hosszú, magányos sorvadással!

És jöjjön az örök, a csontrepesztő tél!

2021. május 12.-én feltöltött anyag

2014. 05. 02. -20. előtt volt a kéziratban

2014. április 8.

Drága Kicsikém!

Huszonnégy hónapja kell léteznem a Te mindent beragyogó jelenléted nélkül.

Az ember lassan mindenhez képes hozzáedződni, a fájdalommal is együtt tud létezni. Megtanulja a lépéseket, számít a nyilalló, szúró fájdalomra, az esésre is, mint a gyermek, aki járni tanul, lábra áll és vágyott játéka, szerető anyja felé indul. Sokszor elesik, míg járása biztos lesz, mert hiszi, hogy sikerülni fog.

Az ember megszokja, hogy fáj. Fáj a lába, a háta, de akkor is megy tovább, viszi az akarat, a másokért való létezés felelősségtudata. Megy, és összeszorítja öklét, bólogat, amikor fejére olvassák bűnét, hogy világra hívott másik két emberke itt még létező és értük élnie kell.

Együtt élni a fénytelenséggel, egy szürkére kopott világban, együtt élni a testi- és lelki fájdalmakkal, megtanultam én, Kincsem.

Megtanultam bizonytalanságban élni, és hosszú ideig várakozni. Pont én. Én, aki addig mentem, amíg akár a biztos rosszat ki nem derítettem, én, aki sorba nem álltam, ha háromnál többen voltak előttem.

Megtanított a sors. Megtanított a hiányban, sötétben, bizonytalanságban a halálra várva élni.

Mond kicsikém, miért esik mindenki kétségbe, vagy néz rám rosszalló szemekkel, és miért vádolnak gyöngeséggel, amikor azt mondom: jó lenne már egy gyors halál?

Mindenki tudja – végső soron a tudatra eszmélésétől tudja –, hogy ezen a bolygón egy napon mindenki élete véget ér.

Tragikus sorsok az emberi létezések. Többeknek tragikus, keveseknek szép.

Mindig azt halljuk, hogy már csak egy kicsit kell kibírni és jó lesz. Mindig csak egy kicsit szorítanak a présen, és az emberek azt mondják: ezt még kibírjuk szó nélkül. Aztán múlnak az emberi életek, telik az idő, van, akinek letelik, van, akinek beteljesedik a sorsa, és úgy távozik, hogy minden lehetőséget elvettek tőle.

Elvették az alkotás lehetőségét, úgy távozik a lélek, hogy tarsolyában csak azt vitte: nem tudtam megtenni, Istenem, amiért küldtél.

Kicsi Lányom, azt szajkózzák most, hogy ez az év az erő éve, hogy az egyénen múlik minden, pedig láthatnák, hogy egy lélekközösség tagjai, ahol az egyén a többiektől is függ.

Mi, te és én, tudtuk és tudjuk, ugye? Mindig tudtuk, hogy az emberek nem csak testek, vannak neki a szemünk számára láthatatlan asztráltestük is, amelyek azzal a finom szálakkal kötődnek egymáshoz, amit mi itt, ebben az anyagi világban ezüstfonálnak neveznénk.

Tegnap nem remegett, egyenesen rángott ez a fonál.

Hetek teltek el, hogy nem volt ilyen „rohamom”, mint tegnap. Volt csöndes bánat, homályosodó szem, hiányod torokszorítása, de tegnap… tegnap rám zúdult minden, amit eddig a családért elnyomtam.

Csak Csaba látta, csak ő hallotta. Nem tette szóvá, angolt tanult.

Csak Edinek mondtam el este, amikor átjött, de ő is megijedt.

A végtelen elvágyódás, az értelmetlennek érzett létezés… ez volt a tegnap.

Tegnap megint egészen élesen éreztem, hogy nincs senki, akinek kiönthetném a lelkem kínjait, nincs olyan, akivel megbeszélhetném. Senki nem érti. Te voltál az egyetlen.

Drága Kincsem! Gyönyörű kicsi lányom! Mondd el nekem mi történt! Istent is kérve kérem, engedje meg Neked! Ez az örök kín, hogy tudom: valami nagyon nincs rendben.

A hajnal most olyan, mint levágott szárnyú madárnak a felismerés. Csöndes megadás, beletörődés abba, hogy többé nem repül. Többé már nem szárnyalhat.

Ha majd kilépek a házból, mert kezdődik a napi rutin, már most tudom, hogy ezerszeres nyomása nehezedik majd rám. Mi is?  A tudata a vak elnézésnek, az összepréselt fogú elviselésnek.

Tudom, úgy fogok végigmenni az utcán, hogy mindenki azt hiszi: minden úgy van jól, ahogy van. Pedig az ezüstszálam százszoros erővel remeg.

 

Drága Kincsem!

Az esetetekkel kapcsolatban ismét kérdeztem az Égi Hatalmakat, hogy mit tegyek, hogyan tovább? Újra Müller Péter Titkos tanítások című könyvéhez fordulok a válaszért, és találomra kinyitom:

„… Aki sorsának urává akar válni, annak mindennap és minden órában meg kell erősítenie… tisztán látó belső centrumát… és a sok edzés, sok kis győztes csatájából szerzi meg nemcsak az ügyességét, hanem az önbizalmát is a végső győzelemhez…”

„… Az igazi akarat az, amit hosszú ideig akarunk…”

 Tehát a kérdésemre a válasz, hogy haladjak tovább azon az úton, amit elkezdtem. Akarjam továbbra is kideríteni az igazságok, miközben naponta erősítsem önmagam. Akarjam és kérjem a tisztánlátást.

Kincsem! Folyamatosan azon jár az agyam, hogy mi történhetett azon a hajnalon. De nem csak azon a hajnalon, hanem az előző napokon is… csütörtök, péntek, szombat. Reggel, délután, este. Agyam újra és újra visszapörgeti, majd előretekeri az eseményeket, és magyarázatokat keres. Nem tudok nyugton maradni. Nagyon furcsa érzés, bár én már ismerősként tekintek rájuk, amik rendszeresen kirántanak a mindennapi rutinból.

Egészen pontosan meg tudom határozni a helyet: a köldökömtől indul, valahonnan belülről. Ott leginkább a bizsergéshez hasonlót érzek, ami hátrafut a gerincembe, ott felkúszik a tarkómig, és sok szálra bomolva kinyílik – mint egy virág – és behálózza az agyamat.

Rendkívüli, ahogyan a történések által kiváltott fizikai folyamat lezajlik. Mintha a köldökömnél volna egy „tudó”, aki ugyan az igazságot nem mondhatja el, mert nincsenek hangképző szervei, de mindent megtesz azért, hogy az elmét rábírja a gondolkodásra. Olyankor egy percre le kell ülnöm, mert, ahogy ez az inger elterjed idegpályáimon, egy szédüléshez hasonló érzés fut át az egész testemen, és egyfajta sejtés keletkezik arról, hogy amit elém tártak az nem a valóság.

Nem tudom mi ez. Talán anyai ösztöneim, talán valami ősi, mintha tudatalattim ősi központja a tudatos éber állapotból szándékom nélkül egy meditatív állapotba küldene. Olyankor csöndet teremtek magam körül, és érzem, ahogy dolgozik az elme.

Nem sokszor van, de hetente megismétli önmagát.

Számomra ez jel, és bizonyíték.

Nem csak egy test vagyunk, hanem lakik bennünk egy lélek, aki ugyan nem tud az ember számára érthető módon megnyilvánulni, nem tud az asztalra csapni, de minden módon arra törekszik, hogy a testre hatással legyen.

Kicsi Lányom!

Mindig rád gondolok. A megéltekre, és a meg nem éltekre. Ez nagyon fáj. Fájnak azok, melyeket nem élhettünk meg együtt. Az igyekezetem, hogy pótoljam hiányod, sokszor nem elég. Tudod, mindig elképzelem, hogy itt vagy mellettem – tegyek éppen bármi földi kötelességet –, és közben Veled beszélgetek, kérdezlek: Te mit tennél? És kérem a tanácsaid. Képtelenségnek tartom, hogy Te és Tomi meghaltatok egy ilyen balesetben. Ha meghaltatok, az valaki/valakik által történt. Ti sokkal okosabbak, talpraesettebbek voltatok… ügyesek. Ez egyszerűen nem eshetett meg veletek.

Eleinte elhittem. Mindenki azt mondta: ez az igazság. Aztán, ahogy egyre több dolgot tudtam meg az iratokból, ahogy az elmém képessé vált ezen gondolkodni, úgy vált egyre nyilvánvalóbb hazugsággá. És ma már azt is tudom, hogy sok-sok dolog, ami az iratokban áll, szintén hazugság. És ettől nyomorultul érzem magam. Nem csak azért, mert becsaptak, mert teljesen hülyének néztek, és néznek ma is, hanem azért, mert másokat is becsaptak, bolondnak néztek, és ők ezt nem akarják elhinni. Vagy nem fáj az, amiről nem tudunk?

Az igazságot még nem ismerem. Azt se tudom, hogy valaha kiderül-e, bár én nagyon akarom, és a lelkem mindent elkövet, hogy úgy legyen.

Azt tudom, hogy ennek az ügynek több kegyetlen szereplője is van, akik nem átallanak szavakkal rúgni és csípni, és olyanok is, akik a leírhatatlan veszteségérzetem a sajátjukéhoz hasonlítják, ami pedig összehasonlíthatatlan. És olyan szereplői is vannak, akik gyűlölnek, mert az igazságot keresem.

Az irántad érzett végtelen szeretetem azonban örök, és ebben senki meg nem tud rendíteni.

2021. május 22.-én feltöltött anyag

2014.05.02. ELŐTT

Teremtő! Csak arra adj engedélyt, csak egy kis időt kérek az örökkévalóságból, csak hogy lássam Őt! Evilági testemből kinőtt virágom, az én mostani életem Tündérét, amint Te melletted kacag. És ha már engedted, hogy lássam, akkor kérnék még egyet: égesd be elmémbe azt az egy villanásnyi örökkévalót!

Enikő írta:

Felszalad nálam a vezérhangya.

Rohanó és nemtörődöm világban élünk. Egy olyan világban, ahol kihaltak a valódi értékek. Egy olyan világban, ahol nem számít más, csak az „Én” mítosza. Egy olyan világban, ahol nem figyelünk, se egymásra se a környezetünkre. Egy olyan világban, ahol már nem tanítják jó dolgokra a fiatalokat, vagy, ha van is még valaki, aki megpróbál harcolni az ifjú elmék megmentéséért derékba tört akarattal fog hamarost a sárban ülni. (Ne így legyen!)

Már nem az a világ van, ami rég volt. Ez a 21. század, ez más, mint az előzőek. Ezt kell szeretni, ebben kell élni, és el kell fogadni azt a fajta erkölcsi és társadalmi morált, ami van. Hisz úgy sem tehetünk ellene semmit, mert a többségnek jó így, ahogy van, sőt mi több még élvezik is, hogy így élhetnek.

Szerintem ez úgy, ahogy van, butaság – és még finoman fogalmaztam. Az elfogadás nem ott kezdődik, hogy elfogadom a rosszat, és szeretem a rosszat. Csak, hogy egy tőlem bölcsebb ember szavaival éljek: „Nincs hazugabb szó, mint az elfogadás! Egy kertet sem fogadok el, ha gazos, ha teli van szeméttel. Egy kutyát sem, ha loncsos, bolhás, és büdös. Bármit és bárkit, ha szeretek: gondozom.

 

Mondanom és leírnom is könnyű azt, hogy változtatni kell! Megtenni? Nos, igen, megtenni már nehezebb. Az első lépés az, hogy mindenki ráébredjen önmagunk megváltoztatása az első lépés.

Lehet arra hivatkozni, hogy a rossz vagy helytelen dolgokról fölösleges beszélni, de én akkor is jónak látom felhívni a figyelmet egy csomó dologra, amik apróságoknak tűnhetnek, de mégis nagy hatással vannak az egészre.

Annyi minden kiveszett már a világból és az emberekből, hogy talán fölsorolni sem lehet. Szokták mondani ismerősök, hogy „De hisz ez már egy másik világ, ez már a 21. század!”. És? Mi van akkor, ha halad az idő. Az a dolga. Viszont nem hiszem, hogy a régi normák, értékrendek, szokások mind rosszak. Nem olyan nagy baj, az, ha az ember tudja mihez tartani magát. Manapság igazából nincsenek határok. Nincsenek szabályok, csak egy jelmondat „Élj a mának!” Ez alatt a jelmondat alatt bármit megtehet bárki, mindennemű következmény nélkül. Gyújtsunk tüzeket és égessük el saját lelkünket. És el is égetik. Ha valaki önmagától nem akarja, akkor jönnek majd a reklámok, a média, a haverok és segítenek. És sajnos nagyon kevés az igazán tiszta és jó ember. Olyan káosz uralkodik a világban, hogy az elképesztő. Mi pedig csak rohanunk-rohanunk, nem nézünk egymás szemébe, nem érdekel, hogy ki mit tesz, csak mi jussunk előrébb… Előrébb, de hová vezet az előre? Rohanunk meghalni? Mert így néz ki a képlet. Az előre, az mindig a halál felé visz. Tehát mindenki érzi, hogy valami rossz és tudat alatt siet eltűnni innen? Mennyit adtunk a világnak? Nem magunk örömére, nem a magunk vagyonához, hanem a világnak. Volt valaha kedves szavunk egy idegenhez? Mosolyogtunk már az utcán egy gyermek szemébe? Segítettünk már egy idős embernek felszállni a buszra? Felvettünk valaha is az erdőben egy műanyag flakont, hogy azt elvigyük egy kukába? Tudtunk-e néha bölcs gondolatokkal kisegíteni embereket a gödrükből? Tettünk-e ilyen apróságokat és milyen gyakran? Vagy pozitív gondolatainkkal teremtettünk-e már magunkban szebb világot? Akinek a válasza sok-sok nem, az merüljön magába és gondolkodjon el azon, hogy talán változtatnia kéne.

A világ nem rögtön hálálja meg a jót. Sőt sokszor azok az emberek, akik jót cselekszenek, azt érzik, hogy velük mindig csupa rossz dolog történik. De valljuk be, aki jót tesz, nem azért teszi, hogy elnyerje méltó jutalmát. Teszi, mert ő olyan. S ez már-már különcségnek számít. Kinevethetik, megmosolyogják, elcsodálkoznak, ámulnak rajta. De ez nem baj. Sokszor a jó példa nagy hatással tud lenni másokra. Nem tanítani kell, nem kioktatni embereket, csak úgy tenni, ahogy az jó. Ha gyermekünk előtt eldobjuk a piszkos zsebkendőt a földre, akkor ő azt látja, hogy ez a helyes. Ha megkérjük, hogy ne tépkedje a növényeket, akkor ezt tovább fogja adni ő is. Hogy így a gyerekünkből is különcöt nevelünk? Lehet, de csak azért, mert a rosszak vannak túlsúlyban. S, ha egyszer ezek a jó példák tovább öröklődnek, akkor a jó lesz túlsúlyban. (…) Hogy lehet úgy élni, hogy az embernek halványlila dunsztja sincs a környezetéről? Hát úgy, hogy mindent eldobálunk és kiöntünk. Úgy, hogy természetesnek vesszük, sőt észrevétlennek, hogy a fák állnak körülöttünk, hogy füvön lépkedhetünk, hogy méhek döngenek a virágokon. Olyan megszokott. Növények nélkül meghalnánk, halló meghalnánk! Nem lennének oxigéntermelők. S akkor nem lennének méhek sem, akik beporozzák azokat. Méhek nélkül is gyorsan eljutnánk a süllyesztőbe. Hát vegyük már észre, hogy az, ami körülvesz minket olyan, mint az anyaméh. Táplál, éltet és véd. Ez olyan mintha magzatként minden nap beledöfnénk egy kést a placentába.

 

2021. május 30.-án feltöltött anyag

2014. 05. 02.-20  után

„Minek csinálod ezt a cirkuszt? Azzal feltámaszthatod őt? Csak tönkreteszed magad.”- mondta egyik lakótelei asszony.

Mi az élet végcélja? Nem a halál?

No, ugye, hogy ugye? Hát akkor?

Így is, úgy is tönkre fogunk menni. A testünk elkopik, igaz mostanság idejekorán, de csak azért, mert… azt is meg azt is, és amazt is megengedtük, hogy megtegyék velünk.

Nem hiszed? Akkor nyisd csak ki a szemed!

Hová jutunk, ha nem teszel semmit?

 „Annyit tehetnek meg veled, amennyit megengedsz!”

Az ügyvéd óránként 15 ezerért beszélget velem. Tizenkétezerért jutottam Pestre. Mindezt kétszer. Mindezt abból, hogy már két hónapja nem költök cigire egy fillért se.

Nem! Nem adott tanácsot, csak leteremtett, hogy a Katasztrófavédelem határozatát nem fellebbeztem meg. (Illetve, hogy visszavontam a fellebbezésem.) Tudom, tudom! Már megkaptam érte a magamét, már megitatták velem a „hogyan utáld meg a bürokráciát” levest. Nem veszi fel egyik telefonját se, és nem válaszol az e-mailjeimre.

Szerettem volna elmondani, hogy a közigazgatási peranyag elkészítésére nincs szükség, ne dolgozzon vele, de ő elérhetetlen és arra se méltat, hogy egy e-mailben megírja: nem vállalja az ügyet.

Mindhiába. Nem ír és nem veszi fel a telefont.

Ilyen világban élünk. Képmutató, hazug.

 

Az én imám:

Teremtő Égi hatalom! Anya és Atya Egysége!

Kérlek, tedd félre egy percre milliónyi dolgod és szelíd kezeddel emeld szemed elé Földünk!

Míg nézel, Szerető szíved dobbanjon néhányat értünk!

Egy percet, csak egyet kérek a mi időnkből, addig öleld át Bolygónk!

Egy perc kell csak, hogy múlt, jelen és jövő végtelen szeretetfolyamodba bekapcsolódjon. Ez elég lesz tán, hogy megvilágosodjon az EMBER, és ráébredjen: a Te Igazságod NEKI is keresnie kell.

Kérlek, adj időtlenségedből időt, hogy végre méltó tisztelettel adózzunk szépséges világod előtt!

Add meg kérlek, hogy szemünk láthassa Fény és árnyék pajkos játékát!

És add meg nekünk kérlek, hogy fekhessünk selymes fűben, csilingelő patak partján! Fürödhessünk virágok illatában, hallhassuk méhek duruzsolását, madarak fenséges dalát.

És mert kérhetem, hát megteszem; tekints kicsit rám is, kérlek, és mostani különvaló voltomban adj elég erőt, hogy ködösített világunk ne tévesszen meg, hisz az igazságod keresem.

Küldj jelet nekem Istenem; mit tegyek, hogy boldog legyen mindhárom gyermekem!

Az én imám:

Teremtő forrásom! Halld meg szavam!

Látnod kell, Te mindent látó, hogy olyan vagyok most, mint a végtelen sötét szakadék felett lebegő fény, amely önmagához hűtlenül, meghazudtolva lényegét, tétován, elbizonytalanodva körbe néz.

Kérlek, mutass utat, és ha zuhannom kell, hát zuhanjak, vagy engedd meg, hogy itt álljak még kicsit, bűntelen, hisz az Időt, mit használatra teremtettél nekem, béklyóba vert testem vesztegeti, mint bölcs tudását, valami magnetikus erőtől megkergült sas madár.

Teremtőm! Engedd felderíteni végtelened ma még sötét zugait, és küldj fénylő lelkeket kihunyni készülő lámpásom köré!

Türelmet adj, vagy engedd látni gyökerem!

Kérlek, adj igazságot, vagy szakajtsd le hervadó virágom, és adj új könyvet kezembe, de már felébredt lélekkel, mert most, így, az igazság nélkül, egyedül, megvakultan, sem Idő, sem Tér, nem hozza el lelkemhez a Békét!

2021. június 5. feltöltött anyag

2014. augusztus 10.-i fejezet előtt volt a kéziratban

Enikő írta:

Lezárás

Megőrülök attól a tudattól, hogy nem tudom érthetően elmagyarázni az embereknek, hogy ne hátrafelé, hanem előre tekintsenek az életben. Nekem miért olyan egyszerű a továbblépés, s másnak miért okoz annyi nehézséget valaminek a lezárása? Mindenki csak mereng egy lerombolt kapcsolat fölött, és azon filozofál, hogy ezt meg azt, miért nem lehet megbeszélni, megoldani, megérteni. Ha valami véget ér, annak oka van. Ha ragaszkodom hozzá, akkor én is csak egy leszek a rengeteg érzelem szálból, ami mint valami élősködő kacs kapaszkodik az életerős dolgokra, hogy leszívja azok energiáit. S egyben az én energiáim is. Olyan fölösleges dolgokra pazaroljuk a pozitív dolgainkat, amik alapvetően értelmetlenek. S nem csak, hogy értelmetlenek, de élőholtak. Tudat és szeretet nélküli burkok. Azt megérteni, hogy egy kapcsolat, pl. miért ért véget… meg lehet érteni, de mindig ott maradnak az apró kérdések. Amiket másoktól hallok: olyan jó volt vele, olyan szép pillanataink voltak, azt mondta, hogy… akkor miért gondolja most másképp, úgy nézett rám, mint… akkor most miért nem tud velem lenni? A válasz egyszerű, mert egyes pontból, a célig tartott a dolog. Az, hogy ez a szakasz milyen hosszú, nem tudhatjuk előre. De addig, amíg tart bele kell adnunk magunkat. Aztán mikor véget ér, menjünk tovább. Hogy miért menjünk tovább? Mert azt a szakaszt nem lehet meghosszabbítani. Visszafelé menni az időben nem lehet. Ha az élet azt akarja, hogy ismerős útra lépjünk ismét, majd kínál lehetőségeket, de addig azokra a dolgokra kell figyelnünk, amik továbbvisznek. Adjunk időt magunknak, arra, hogy lecsengjenek bennünk a felhalmozódott érzelmek. Sírjunk, mosolyogjunk, írjuk, beszéljük ki magunkból. Köszönjük meg a szép napokat gondolatban, s gondoljunk arra, hogy mennyit adott nekünk az életünkhöz ez a kapcsolat. Vannak gyökértelen, a semmiben lebegő kérdések, amikre lehet, hogy csak évek múltán kaphatunk választ. Ezek a kérdések csak lekötnek. Tegyük föl őket, csomagoljuk egy szép, díszes dobozba és hagyjuk, hogy elpárologjon. S mikor nem is számítunk rá, mikor épp nagyon boldogok vagyunk, akkor jön majd a felismerés, hogy az élet nem összefüggéstelen, megoldhatatlan, értelem nélküli folyó. Hanem nagyon is profin teszi a dolgát. Van, hogy nem a mi számlákra utalják a nyereményt, lehet, hogy nem is tudjuk, hogy egy velünk szembe jövő ember élete miben változhat pár elkapott szó által. Az élet egy hatalmas társasjáték. Mindenki játszik, de senki nem tudhat mindenről mindent. Viszont visszafelé haladni, olyan, mint feladni a játszmát. S nem más dobálja a kockákat, hanem mi magunk. A mi kezünkben van az irányítás. A fal ketté válik, ha azt akarjuk látni, hogy van tovább.

Persze tudom, minden emberben másképp zajlanak le ezek a dolgok, s függ attól is, hogy mennyit tapasztalt már. Hisz minden lezárással könnyebb lesz a következő. Függ a kapcsolat mélységétől is, a bennünk ragadt szavaktól, amire a másik már nem kíváncsi, de egy idő után úgy is értelmüket vesztik ezek a szavak. Ha elhamarkodottan csapkodunk, akkor csak negatív megalázkodásba torkollunk, magunk előtt. Visszagondolunk és a homlokunkra csapunk, hogy „ha ezt én tudom, akkor inkább csöndben maradok”. Utólag mindenki okosabb… Talán érzelmi dolgokban nem lehet pontos tanácsot adni, de talán mutathatunk egy olyan lehetőséget a másiknak, amin elgondolkodhat, megfontolhat, és később leesik neki a tantusz. Így megy ez.

S nagyon is igaz az, hogy ha már harag nélkül tudunk gondolni valakire, akkor kijelenthetjük, az utolsó érzelmi szálat is elvágtuk. Mikor azt kívánjuk az illetőnek, legyen nagyon boldog, s mindezt tényleg szívből akarjuk! Ez az egyik legfelemelőbb érzés ebben a kategóriában.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.