Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az utolsó perc

2008.06.18

Bódi Ildikó

AZ UTOLSÓ PERC

 

Reményeit elvesztette, amikor hosszas töprengés után sem tudta eldönteni, hogy álmodik, vagy mindaz, amit átél, a valóság…

Halványuló emlékei szerint ilyenek voltak az álmok, csakhogy azoknál mindig sikerült valahogy rájönnie, hogy amit lát, álom csupán és akkor már nem félt az elé táruló eseményektől.

Most viszont semmit nem értett.

Tudata nem sietett segítségére, hagyta, hogy kételyek között vergődjék. Minden gondolat különös erőfeszítésbe került.

Érzései azt súgták: rohan az idő, és napok is eltelnek egyetlen esemény értelmezése felett. Ő meg sajnálta az elpocsékolt időt.

Volt egy másik érzés is, amely azt sejtette, hogy az idő nem is létezik, az emberi lények által kitalált valami.

Hát ezért volt benne olyan nagy a kavarodás. Úgy tűnt, az életben szerzett minden tapasztalat, tudományos nézet, törvények, melyek szépen érthetővé tették a világot, most kiszökött agyának raktáraiból.

    Hol vagyok?

    Az otthonodban – felelte egy hang.

    Hát persze! – nézett szét.  – Hol fekhetnék máshol? De akkor miért olyan ismeretlen minden?

Az ismerős dolgok eme mérhetetlen ismeretlensége már jóval több volt, mint kényelmetlen.

Gyanakodva ismét körbenézett. Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy az ágyból felkeljen. Előbb a szekrény felé indult, ám keze, sima, hideg üvegfelületet érintett.

    Ez a tükör. – állapította meg. – A szekrény szemben van. – megfordult és erősen eltökélte, bármennyire nehezére esett is, el fog jutni a szekrényig. – Meg kell érkeznem!

Ott is tükröt talált…

A pillanat tört része alatt elvesztette a szekrény keresésének eltökélt vágyát. Azon, hogy hol van – ha ő látja, de mégsem találja -, már egy pillanatig sem töprengett. Rádöbbent, hogy önmagát egyik tükörben sem látja.

    Létezem egyáltalán? – kérdezte, de erre nem válaszolt az előbb megszólaló különös hang.

Felvillant lelkében a felismerés: az összefüggések hatalmas egységében, ennek nincs jelentősége. Inkább azon kezdett rágódni, hogy vajon miért és mitől van az, hogy az ember képtelen felismerni Önmagát… meg hogy ami oly közel áll az ember szívéhez, ami sok-sok éven át szíve melege, lelke kedvese… egyik napról a másikra idegenné válik. Lényegét elveszíti és ismeretlenné lesz…

A szép emlékek eltűnnek, mint a hajnali köd, mintha nem is léteztek volna egykor… A fájdalmak is elenyésznek, nevetséges semmiségekké válnak… a szerelem megfakul… a részletek elolvadnak, mint a jég…

Már nem akarta gondolatait szavakká formálni, már nem akarta megosztani senkivel sem bánatát, sem örömét: - Nem kell senki… senki! Jobb egyedül.

Ekkor röppent ki belőle az a valami, ami olyan könnyű volt, mint a cigarettafüst. Egészen a mennyezetig kúszott.

    … ez nagyon fájt …! – mondta, és az ágyra zuhant. Onnan nézték egymást. Sokáig. Mozdulatlanul, hangtalanul.

    Szerinted éjszaka van, vagy nappal? – szólalt meg végül a test, mintha a világ legtermészetesebb eseménye volna, hogy szembesül saját lelkével…

    Azt hiszem éjszaka – felelte a lebegő megértő gyöngédséggel.

    Amolyan világos éjszaka? Szeretném látni!

Felsegítette az ágyon fekvőt, és az ablakhoz támogatta. A táj félelmetes volt. A test, némán, megrökönyödve bámulta a kietlen, egyszínű világot. A fák, száraz ágakkal meredeztek az ég felé. Eltűnt minden levél és a fű is kiszáradt…

Egyszeriben vad forgással feltűnt a domb felett a Jupiter. Egyikük sem tudta honnan tudják ezt, de amint megpillantották, egyszerre kiáltották a nevét. Hatalmas volt. Gyorsan forgott szemmel is látható tengelye körül. Szinte súrolta a domb tetejét. Vad szél támadt, hordta a száraz gallyakat és a földet.

— A Jupiter évében születtél. – suttogta a fenti. A lenti csak bólintott, le se vette a szemét a bolygóról, amelyen előbb egy sárga sáv jelent meg, ami lassan szétterült a felületén, majd narancssárgára váltott, vörösbe, utána zöld szín indult középről és végül kék lett. E színjáték után a bolygó egyetlen villanással eltűnt.

A felzaklatott, kietlen táj ismét nyugodt lett, és kék.

A fű, a kiszáradt fák, a domboldali szőlőkarók, a présház, az ég és a föld. Kék. Hideg, érzéketlen, közönyös kék.

A test lába megroggyant. Kezét csak nagy erőfeszítéssel tudta homlokához emelni, hogy letörölje a legördülni készülő verejtékcseppeket.

— Nagyon elkeseredtem - sóhajtotta, és a lebegőre tekintett. – Mondd csak! Hová lettek a világ színei? Annyira szép volt még nem olyan régen, minden! Kár, hogy nem úgy élünk, ahogyan Jézus meghagyta nekünk! A világegyetem részei vagyunk mind, és mégis úgy teszünk, mintha különállnánk mindentől és mindenkitől. Pedig ugyanolyan védtelenek, kiszolgáltatottak vagyunk, mint az űr bármelyik bolygója. És esendők, vétkezők, gőgösek és bántók… utána meg eljő az utolsó perc…!

A dombról száraz földdarabok gurultak az udvar felé. Mindketten féltek, mert azt hitték megindult a föld, de egy perc sem telt el máris rájöttek a göröngyök nem azok, aminek látszanak, hanem sündisznók. Nagyon gyorsan megtelt az udvar állatokkal. A nyulak füle lekonyult valami ismeretlen bánattól. A fácánok szeme szomorú volt. A test még a szarvasbogarat is észrevette, amely a domboldalon előbújt rejtekéből és fejvesztve rohant ő is az udvar felé.

    Olyan lett a szemem, mint egy távcső – mondta a test, majd eszébe ötlött, hogy az előbb látott egy rést a falon.

Akkor nem tartotta fontosnak, de most nagyon jól jött. Kidugta rajta a kezét.

    Lehet, hogy hideg van odakinn. Lehet, hogy melegedni akarnak. – mondta, bár a résen kidugott keze nem érzett hideget.

A bizonyosság kedvéért leemelte a falról a szobahőmérőt, de az, nem fért ki a résen. – Te érted ezt? – nézett a lebegőre, aki ugyanolyan értetlenül bámult le rá, mint ahogy ő fel. – Beeresztem őket. – döntötte el.

Elsőként a szarvasbogár rontott be a lakásba, amikor még csak résnyire nyitotta ki az ajtót, és azonnal a szenesládába mászott. Nagyon úgy tűnt, hogy ismeri a járást, és már jó előre kitervelte, oda fog bújni, ha kitárul az ajtó.

Néhány pillanat alatt zsúfolásig megtelt a lakás. A test a konyhaszekrény tetejére kényszerült. Feltornázta magát a szárítókötélen, amely addig, amíg mászott rajta vasrúddá változott. Addigra odakinn, fekete lett az éjszaka. Már csak a lakásban élt az előbb még kinti kék fény, mintha az is élőlény volna, ő is beköltözött.

A csigák a fotelban halmozódtak, a bogarak a lámpaburán telepedtek meg, egymás hegyén-hátán. A rókák és a nyulak, az asztal alatt találtak biztonságosnak vélt menedéket. A fácánok az ágy alá menekültek. A sündisznóknak semmi gondot nem jelentett, hogy felguruljanak az ágyra. Mintha megszűnt volna a fent és a lent, a tömegvonzás, és minden a megszokott törvények ellen működött.

Így ültek. Időtlennek tűnt…

Váratlanul változott meg minden.

Az apró fekete bogarak és legyek mozdultak. A pókok hálót kezdtek szőni. A rókák vicsorítottak, ugrásra készültek. A fácánok kiröppentek az ágy alól és az egyik nekirepült az ablaknak.

Nagyon lassan omlott a padlóra, az apró szilánkokra törött üveg. Vákuum keletkezett, és minden élőlényt kíméletlenül kiszippantott a lakásból.

A lebegő megremegett, a test leugrott a szekrény tetejéről.

    Tarts ki! – sikoltotta és az ablakhoz rohant, mert a fenti már az udvaron lebegett.

Két kézzel markolta még az ablakkeretet, ami fájdalmasan recsegett a szokatlan terheléstől.

A test szemében félelem ült. Remegve nyúlt a lebegő keze után, aki reménykedve nyújtotta jobbját.

Minden hiába…

Eljött az utolsó perc bizonyossága… a búcsú ideje.

A lebegőt magával ragadta egy felvillanó fény… és a test, élettelenül terült el a kitörött ablak előtt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.