Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


BESZÉLGETÉS CSEPREGI TAMÁSSAL

2010.09.27

A több mint tíz éve létező, a magyar sci-fi irodalom kiemelkedő alkotásait elismerni szándékozó, a Zsoldos Péter-díj 2010. évi nyertesét hívtunk meg augusztus 21.-re, hogy az Avana Egyesület rendkívüli Közgyűlése előtt átadhassuk neki a regénykategória győztesének járó pénzjutalmat, és a Zsoldos család által adományozott emlékplakettet, mert váratlan akadályoztatása miatt nem jutott el a HungaroConra, ahol a díjat ünnepélyes keretek között átvehette volna. Egy ilyen díj átadóján –valljuk be őszintén -, valahol lelkünk mélyén, mindig egy idősebb, érett írót várunk felállni, még akkor is, ha neve még nem cseng előttünk ismerősként. Csepregi Tamás azonban egy fiatal író, aki őrzi tekintetében a gyermekkor őszinte ártatlanságát, megjelenése szeretetet sugároz, némi félénkséggel vegyítve, amiről csak néhány perces beszélgetés után derül ki, hogy igazából a sci-fisek világát még nem ismerő józan visszafogottság.

Bódi Ildikó: 2010-ben szinte berobbantál a sci-fisek tudatába, hiszen első regényeddel, a szintetikus álommal azonnal elnyerted az 1998-tól létező Zsoldos Péter-díjat. Volt ennek azért valami előzménye?

Csepregi Tamás: — Sok előzménye volt, de semmi olyan, amit az olvasóközönség észlelhetett volna. Tizenéves korom óta írtam, de kizárólag az asztalfiók számára. Csak néhány közeli barátom olvasta ezeket az írásokat. A kezdeti próbálkozások ma már igencsak megmosolyogtatóak, de idővel azért kinőttem a kötelező gyermekbetegségeket és egyre inkább vállalható anyagokat tettem le az asztalra... illetve hát a fiókba. Mindenképp sok tanulsággal járt ez a folyamat, és bár távol áll tőlem, hogy kiforrott írónak tartsam magam, de ezek nélkül a próbálkozások nélkül nem fejlődhettem volna idáig. És azt sem bánom persze, hogy ezek a kezdeti szárnypróbálgatások nem a nagyközönség előtt zajlottak.

Sokan úgy vélik, hogy a megjelenő mű nagy felelősség, hiszen kikerül alkotója felügyelete alól és új életre kel. Ezért kell egy mester. Neked ki volt a mestered?

— Ha a mester alatt mentort vagy példaképet értünk, akkor azt kell mondanom, egyik sem volt. Sok olyan író van, akiknek műveiből, írástechnikájából, stílusából sokat tanultam, vagy akiket nagyon kedvelek, és időről-időre újraolvasok, de olyan, akit egyedüli példaként magam elé állítottam volna, nincsen. Ahogy olyan mentor-szintű személy sem volt, aki az írásban egyengetett volna. Ennél sokkal fontosabb volt annak a pár barátnak a meglátása, akik a hosszú évek során olvasták az írásaimat, és akiknek megbíztam a véleményében. Ők az első olvasóim és kritikusaim egyben.

Mit szabad tudni rólad a szélesebb nagyközönségnek? Kérlek, mesélj a gyermek és az ifjú Csepregi Tamásról!

— Tősgyökeres budapesti vagyok, születésem óta a főváros egyik külső kerületében élek. Az olvasás szeretetét a családomtól kaptam, kisgyerekkoromtól kezdve faltam a könyveket. Ez nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy később az írással is megpróbálkoztam. A középiskolát követően - miután leszámoltam pár kamaszkori ábránddal - végül az ELTE német szakán kötöttem ki. Majd egy fura váltással - elsősorban a nyelvtudásnak köszönhetően - egy multinacionális cégnél helyezkedtem el, ahol kvázi informatikusként dolgoztam. Jelenleg külsős lektorként dolgozom egy játékfejlesztő és terjesztő cégnél. Emellett próbálok az írásra is minél több időt és energiát fordítani.

Számomra kimondottan szimpatikussá tette a regényed, hogy Budapesten játszódik. Mi a véleményed, miért van az, hogy csak kevesek használják műveikhez a magyar tájakat és a magyar neveket?

— Szerintem a scifiben eleve kevesebb lehetőség van magyar vonatkozású történeteket írni, hisz a sztorik jelentős része vagy távoli világokon játszódik, vagy a távoli jövőben, vagy pedig a Földdel, mint globális egésszel foglalkoznak. Kevesebb az olyan lokális, kisebb léptékű történet, amit magyar viszonyok között lehet elmesélni. Valószínűleg a kilencvenes évek scifi- és fantasy-robbanásakor elterjedt angolszász álnevek sem befolyásolták jó irányba ezt a folyamatot. Valamint szerintem mindig kevesebb kockázat van a sztorit egy alibi helyszínre helyezni (ismerősen ismeretlen amerikai nagyvárosokba például), mint közelről megtapasztalt környezetbe. De úgy látom, hogy mostanában szerencsére egyre több scifi jelenik meg, amelyek magyar helyszínekkel, de legalábbis magyar vonatkozású elemekkel dolgoznak.

Mi a véleményed a magyar lélekről, a magyar temperamentumról? Mit üzensz a magyar embereknek, mint jövőt találgató sci-fi író?

— Nem mernék arra vállalkozni, hogy megfejtsem a magyar lélek titkát. J Nagyjából úgy látom, hogy mi nagyon szeretünk elmerengeni a múltunkon (minden balsorssal és diadallal együtt), szeretünk büszkék lenni az eredményeinkre és adottságainkra, de emellett valahogy nem jut elég figyelmünk a jövőre. Több optimizmusra és tettrekészségre lenne szükségünk, hogy ebből a borongós nosztalgiából valahogy eljussunk oda, ahova a tehetségünk megengedné. Akik ismernek engem, most biztos csodálkoznak, hogy pont én mondom ezt, sem a hozzáállásom, sem a könyvem jövőképe nem igazán optimista kicsengésű. Mégis valahol ebben látnám a jövőt, egy pozitívabb életfelfogásban és a lehetőségeink maximális kihasználásában.

Nem inkább ez a gyakori „balsors” emlegetés az, ami visszahúzza az embereket az előretekintéstől?

— Biztos része van benne, de ez ellen szerintem sokat nem tudunk tenni. Egy nemzet lelkivilága nem fog egyik napról a másikra megváltozni.

Hogyan éled meg, amit tapasztalsz a sci-fi írók és rajongók között most, hogy a figyelem középpontjába kerültél?

— Azt vettem észre, hogy a magyar scifi világa még kisebb és szorosabb, mint előtte gondoltam volna. Az írók, rajongók és a különböző SF-egyesületek, szervezetek tagjai között nagy az átfedés. Szinte mindenki ismer mindenkit. Ez egyrészt jó, mert remek közösségek jönnek létre, viszont nem feltétlenül segíti a scifi kitörését a magyar irodalom talán legkülsőbb pályájáról. Nem tudom, hogyan lehetne megint olyan népszerű és olvasott zsáner a scifi, mint a hetvenes-nyolcvanas években, a mostani helyzethez a társadalmi változások nagyban hozzájárultak. És persze eleve kevesebb ember olvas, kisebb halmazból kell rajongókat találnia magának a magyar sci-finek. Ez alatt a rövid idő alatt is rengeteg érdekes és értékes emberrel találkoztam a magyar SF-ben, nagy potenciál van még ebben a közösségben.

A kitörést mennyire segítené elő szerinted, ha az egyénileg dolgozók, és a sci-fi közösségek összefognának, például a Hungarocon országos találkozó szervezésében, amit egyelőre – és sajnos – egyedül szervez az Avana Egyesület?

— Biztos segítene, de mivel én magam csak most kezdek ismerkedni ezekkel a közösségekkel, a problémára, okaira és megoldásaira nincs rálátásom. Szerintem az ilyen célok olyan embereket követelnek, akik egyfajta küldetéstudattal rendelkeznek, nagy energiákat tudnak fektetni a szervezésbe és kapcsolattartásba, és nem tántorítják el őket a csalódások, balsikerek. Az embereket, az sf viszonylag kis számú olvasóit, alkotóit motiválni kell.

A sci-fi olvasási kedvet lendíthetné-e, ha mondjuk a filléres könyvek mintájára 2-3 novellát tartalmazó, kis füzeteket adnánk ki? Vagy van valami más ötleted?

— A legfontosabb az lenne, ha ezek a kiadványok (ahogy a jelenlegiek is) nagyobb publicitást kapnának, és több emberhez jutnának el. Tudom, hogy komoly anyagi befektetés nélkül nem lehet az országos terjesztést elérni, de sajnos azt látom, hogy a kisebb kiadványok (Avana Arcképcsarnok, Új Galaxis) csak azokhoz jutnak el, csak azok szereznek tudomást róla, akik egyébként is ebben a szcénában forognak. Ez a zárt rendszer így nem tud terjeszkedni. A Filléres Füzeteknek szerintem, akkor lenne létjogosultsága, ha az bekerülne a hivatalos lapterjesztésbe (a megfelelő minőség mellett, persze).

Sokan kritizálják különlegesen összefűzött regényed. Mit gondolsz ezekről a kritikákról? egyébként eleve így tervezted meg, vagy a végén döntöttél úgy, hogy kicsit megnehezíted az olvasó dolgát?

— A kritikák szinte kivétel nélkül a tematika választásának szóltak, az állítólag "kiüresedett cyberpunknak". Érdekes módon sokkal kevesebb szó érte a novellafüzér, mint regény figyelembevételét. Ennek pedig örülök, mert ezek a szorosan összefűzött novellák nem önálló írások, hanem egyben, sorrendben adnak ki egy egészet. Így én ezt koherens kötetnek tartom, és örülök, hogy a regény kategória "önálló kötet" értelemben is működött. Amikor a novellákat írtam, végig a szemem előtt volt, hogy átkapcsolásokkal, utalásokkal, egy-egy jelenet több szempontból való ábrázolásával is erősítsem az összefüggést, és a könyv így adja ki a város, a főbb szereplők történetét. Talán valóban lehetett volna erősebb a központi szál, ezt így utólag elismerem. De nem volt szándékomban, hogy megnehezítsem az olvasó dolgát, sőt! A cyberpunkot ért kritikákban pedig sok igazságot látok, de már többször említettem, hogy én ezt a könyvet szerelemből írtam, nem akartam vele megváltani a világot, meglovagolni a trendeket, megreformálni a magyar sci-fit. Vannak, akik ezt várják el minden új könyvtől. Őket bizonyosan nem tudta meggyőzni a kötet.

Sokszor épp azok a művek adják a „lelki feltöltődést”, vagy a „figyelmeztetést”: vigyázz jelenünkre, ha jövőt is akarsz! – melyek nem a világmegváltást célozzák, de a gyarló és esendő embert ábrázolják. Vagy te másként gondolod?

— Nem, ezzel egyetértek. Olvasóként én úgy érzem, hogy sokkal hitelesebben lehet emberi sorsokon keresztül „átadni az üzenetet”, mintsem látványos katasztrófa-ábrázolásokkal. Meg lehet ijedni egy-egy apokaliptikus víziótól, de azonosulni csak az egyén drámájával lehet.

Melyik szereplő volt a kedvenced a regényedben, amelyik egyszerűségével követendő, vagy épp ellenkezőleg, a nem követendő példát mutatja a „jobb jövő” szempontjait figyelembe véve?

— Nem tudnék egy szereplőt kiemelni a sok közül – ahogy a szó szoros értelmében vett főszereplője sincs a könyvnek. Próbáltam minden (pozitív) fő alakba valami emberit, valami esendőt belevinni, ami ismerősen szerethető, és talán azonosulni lehet vele. Ilyen Nóra, a hackerlány naivsága, a rendőrkapitány, Vince eltántoríthatatlansága vagy Drávus, a kisember esendősége és jóra törekvése. Van, aki elbukik, van, aki sikert ér el, de emberségük – remélem – mindvégig megkérdőjelezhetetlen marad.

Mit szól családod írói tevékenységedhez?

— Mindenki örült az első könyvem megjelenésének (bár sokakat meglepett, csak a legszűkebb család tudott írói ambícióimról), és büszkék rám. De azt hiszem ez így természetes.

Milyen terveket dédelgetsz lelkedben, amit el szabad nekünk is árulnod? Van-e közte még több sci-fi?

— Igen, a következő két-három könyvemet mindenképp sci-finek tervezem. Jelenleg is egy tudományos-fantasztikus regényen dolgozom, és fejben jó pár évre előre megvannak a tervek. Remélem, lesz lehetőségem ezek megvalósítására. Nem írok gyorsan és könnyen, szeretem, ha végleges, vállalható verzió kerül ki már elsőre a kezeim közül, ami megüti a mércémet. Ennek viszont az az ára, hogy sok előkészületet igényel, elsősorban fejben.

Jegyzeteket sem készítesz? Senkivel sem beszéled meg a részleteket? Nincs elő-lektorod?

— Jegyzeteket készítek, sőt, a most a készülő regényhez komoly szinopszist is írok, ami nagy segítség. A már említett néhány embert már az ötletelés, tervezés fázisában is bevonom, majd a kész írásokat is rajtuk tesztelem. Sokkal szerencsésebb ez így, nem a kiadó (szerkesztő, stb.) az első, aki véleményezi az írásokat, így nagyobb a biztonságérzetem is.

Sokszor halljuk: egyre kevesebben olvasnak könyveket és, hogy a fiatalok nem is nagyon szeretnek/tudnak olvasni. Te mit tennél, hogy ismét feléleszd az olvasási kedvet?

— Megoldást sajnos én sem tudok. Az okok szerintem elég egyértelműek: a technika fejlődésével a mai gyerekek "nem fanyalodnak" rá az olvasásra. Sokkal egyszerűbb a tévét bámulni, a számítógép előtt ülni. A készen kapott élmények nem követelik meg a fiataloktól a gondolkodást, sokkal kényelmesebb így a helyzet. Amikor én gyerek voltam, egy (majd két) csatorna volt a tévében, nem volt PC, nem voltak videojátékok. Egyértelmű volt, hogy a könyvekhez fordultunk, és a saját fejünkben hoztuk létre a világokat a regény olvasása közben. Erre ma sajnos sokkal kisebb az igény. Mindig lesznek, akiknek a könyv lesz a legfontosabb, de egyre kevesebben. Úgyhogy egy technikai katasztrófán kívül nem nagyon látok megoldást a jelenség visszafordítására. De remélem, mások megtalálják a megoldást!

Milyen érzés kerített hatalmába először, másodszor majd harmadszor, amikor megtudtad, hogy te lettél az idei Zsoldos-díjas regénykategóriában?

— Az első érzés a meglepetés volt. A második az öröm. A harmadik pedig annak a felismerése, hogy ezt követően kénytelen leszek kibújni a csigaházamból, és legalább egy kicsit megjelenni a magyar scifi közösségekben. Ami - mint azóta kiderült -, egyáltalán nem rossz dolog.

Mint minden Zsoldos Péter-díjas szerzőt, az Avana Egyesület téged is meghívott tagjának tekint. Sajnos, kevesek lépnek be rendes tagnak. Szerinted, miért van ez? Te mikor csatlakozol majd hozzánk?

— Én azt figyeltem meg, aki ír, sokkal jobban szeret kicsit hátrahúzódva alkotni, és nem részt venni a sok energiát felemésztő szervezésben, „politikában”. Nemigen vannak főállású sf-íróink, aki nálunk írásra adja a fejét, minden szabad percét, energiáját a könyvére, novelláira szeretné fordítani. Én magam sem jó szervező nem vagyok, de még írónak sem szeretem nevezni magam. Majd a harmadik könyv után térjünk vissza erre.

Köszönöm a beszélgetést Tamás!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.