Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


BESZÉLGETÉS CSUPOR BÉLÁVAL

2010.09.29

Csupor Béla az Avana Egyesület alakulása után 1998-tól három éven át volt az Egyesület tagja, majd néhány évi hallgatás után 2006-ban ismét a csapatot erősítette. Egészen tavaly nyárig az Avana Egyesület helyettes elnöke volt, szerkesztett, szervezett, mígnem magánügyi és egyéb más gondok elszólították a civilek életéből. Bélával mindig igen mélyreható beszélgetéseket folytattunk. Gondolatai, elméletei továbbgondolásra érdemesek, sokszor biztatott, máskor ő szorult egy kis lelki fröccsre. Érdekelhet másokat is, mi történt vele, miért ábrándult ki - reméljük csak átmenetileg! -, a sci-fisek különleges világából, miként látja valós életünket. Erről és más egyébről is faggattam őt.

Bódi Ildikó: Mi a véleményed a mai sci-fis táborokról, egyének, egyesületek, csoportok, hogyan látod az összefogás lehetőségét, akár a Hungarocon, akár a díjak kapcsán?

Csupor Béla: — A mai magyar scifi "szervezeti" életéről főleg közvetett tapasztalatokkal rendelkezem. Személyesen csupán néhány HungaroCon rendezvényen vettem részt, a többi scifi eseményről - Írókörös tábor, Szefantor, Szíriusz Napok - csupán mások beszámolója alapján rendelkezem némi képpel. Amit le kell szögezni: ezeken a rendezvényeken majdnem mindig ugyan azok az emberek vesznek részt. Nagyon sajnálatos, de a magyar scifi rendkívül szűk. Alig félszáz ember. Ezek vannak ott a HungaroCon-on, a Szefantoron, az Írókörös táborokban. És ez nem jó. Pedig annak kellene lenni, vagyis jónak. Már ami az összefogást illeti. Ennek a maroknyi embernek vállvetve kellene dolgozni azon, hogy a magyar scifi éljen és virágozzon. De - már ahogyan én látom - ez nem így van. Hogy miért? Talán ősi magyar átok... Talán, a korunkra oly jellemző exibicionizmus... Talán az - mint ahogy velem együtt mások is hangot adtak ennek -, hogy a scifi haldoklik. Talán azért, mert mindegyik összetevő jelen van, és egymást erősítve hatnak. Pedig, ha megnézzük, a magyar scifi végre kitermelt magából valamit. Van László Zoltánunk, van Markovics Botondunk, akik végre jó, igazi, világszínvonalú scifit képesek és tudnak írni. De, megint ott tartunk, ahol az "átkos" Kuczka időkben: friss vérnek bekerülni az áramlatba szinte lehetetlen. Van egy-két kivétel, de ezek csak erősítik a szabályt, mintsem kiutat jelentenének. Megint azt érzem, amit húsz évvel ezelőtt, amikor elkezdtem írni. Lent a mélyben a scifi fortyog, de képtelen a felszínre törni, mert lefojtja egy nagyon vékony, de rendkívül erős burok. És ezt a burkot valami iszonyatos erő tartja össze, érdekek szövevényes összefonódása, ahol nem a scifi a lényeg, hanem valami más, személyes és/vagy kiadói érdekek. A fortyogás a táborokban, rendezvényeken érezhető - izgalmas emberekkel találkozhatunk, akikben ott van a kitörés lehetősége -, de a leglényegesebb helyeken, a könyvesboltok polcain ezeknek az embereknek semmi nyoma. A HungaroCon maga egy különös képződmény. A magyar scifi ünnepének kellene lennie, de - sajnos! - nem az. Pedig minden adu ott van Avana kezében - Preyer, Zsoldos, képzőművészeti díj - és mégsem. Az a maroknyi ember, aki a magyar scifi sorsát a szívén viseli, ellátogat minden évben erre a rendezvényre - is! - hogy aztán csalódottan tapasztalja: a rangosabb díjakat előre borítékolható személyek kapják. Erről persze nem az Avana tehet, de ezt nem hiszi el senki. Félreértés ne essék, nem is a zsűrit vádolom részrehajlással, a probléma inkább az, amit fentebb említettem, rendkívül szűk rétege az irodalmi alkotásoknak az, ami eljut a megjelenésig, és épp ezért, főleg az ismertebb emberek jelennek meg, ergo, ők nyerik a Zsoldos-díjat. Ezzel akarva-akaratlan az Avana is hozzájárul a mesterségesen gerjesztett belterjességhez. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy az Avana hajtja össze a pénzt a díjakra, amit aztán a kiadók lefölöznek, de vissza, az Avanának ebből semmit sem juttatnak. Pedig, ha ez így lenne, az Avana talán jobban el tudná látni egyik legfontosabb feladatát, erősíteni a hazai amatőr scifi mozgalmat. Ha ez így lenne, akkor talán remény lenne „a meg nem jelenés” reménytelen állapotából kiemelkedni jó néhány tehetségnek. Így marad a "haverkodás" a nagyhatalmú kiadókkal a szerencsétlen másod és harmadvonalbeli, amúgy tehetséges íróknak, a megjelenés reményében. Az összefogást abban látnám, ha a kiadók végre visszaforgatnának némi pénzt az Avanába és ezáltal a hazai scifi életébe. És abban, ha végre az írások, és nem a kapcsolati tőke határozná meg scifi mű értékét. Akkor ez a "hártya" végre felszakadna, és egy kis levegőt engedne alább. Akkor talán több ember olvasna scifit - mert új, izgalmas dolgokat is lehetne olvasni - nagyobb lenne a scifi közönsége, több ember látogatna a rendezvényekre, több könyv fogyna a polcokról... Folytassam? És ami a Kánaán lenne, ha ezeken a rendezvényeken nem írók tartanának előadásokat íróknak, hanem írók olvasóknak. Mert rá kellene döbbenni végre: a scifinek, olvasókra éppannyira szüksége van, mint írókra. Csak most mindenki ír a magyar scifiben. Ez van.

Elgondolkodtató dolgokat mondtál. Céloztál a Turáni átokra az összefogás képtelenségére, beszéltél pénzről. Ha már itt tartunk, azt kell mondanom, hogy az Avanának vannak olcsó kiadványai, amelyekben ezek az „mélyben fortyogó” amatőr alkotók jelenhetnek meg. A kiadványok azonban olyannyira nem fogynak, hogy az eladott példányok nem fedezik a következő kiadvány nyomdaköltségét sem. Ebből inkább nem az következik, hogy az emberek pénztelenek, és amijük van, azt nem sci-fire költik? Minap például az egyik könyvárus kérdeztem, és azt felelte, hogy mi manapság a sláger könyv, a férfiak körében a háborús-, a nőknél pedig a vámpír történetek. Mi ennek az oka szerinted, és hogyan lehetne népszerűsíteni a sci-fit?

— Igazad van, az embereknek tényleg nincs pénze. Az a kis tartalékot, amelyeket jobb érzésű ember eddig scifire fordított, ma már sajnos elengedhetetlen felhasználni a mindennapi megélhetéshez. A másik baj az, hogy az emberek ma már nem olvasnak. A gyermekeink sem, és a felnőttjeink sem. Legfeljebb a szennylapokat, a jó szaftos pletykákkal, erről-arról, a celebről. De azért álljunk meg egy pillanatra! Gyermekkoromban – ez még az átkos rendszerben volt! – a környezetemben sem szerették többen az irodalmat százalékában, mint most. De akik szerették, azok – velem együtt – falták a scifit. Jó, persze tudom, a pártállam támogatta Kuckáékat, hogy levezessék az ifjúság fölös energiáit, de ha nem lett volna jó scifi, nem lett volna mivel levezetni. Az embereknek akkor és most sem lehetett megparancsolni, hogy scifit olvassanak. És mégis, akkor olvasták a scifit, most pedig nem. Már az a kevés ember, aki olvasott illetve olvas. Az Arcképcsarnok egy nagyon jó kezdeményezés, számomra mindig is a régi időket idézte kissé. Pláne, amikor összevontuk a Hírlevéllel, és kvázi az Avana egyetlen kiadványává tettük, rendkívül nagy lehetőség került az Egyesület kezébe. De – és ezzel senkit sem akarok megsérteni! – nem vigyáztunk eléggé a színvonalra. . Persze, a másik dolog, hogy nem volt reklámja. Egyszerűen kevesen tudták, hogy létezik. A sors különös ajándékaként megkaptuk az Új galaxis-t is. Szerintem, az Avana – helyesen! – főleg erre a kiadványra összpontosított, és az is igaz, hogy az Új galaxis sikeres volt az elmúlt két évben. Az Arcképcsarnok és az Új galaxis tematikában egymást ütő kiadványok, és csak szétforgácsolná az egyesület megmaradt energiáit. Ha az egyesület az Új galaxist teljes erőbedobással viszi tovább, sokkal eredményesebben népszerűsítheti a scifit.

Miért vonultál vissza a sci-fisektől

— Huszonegynéhány évesen kezdtem el írni. Kuczka azt mondta nekem, ne siessek, mert van, aki negyven évesen lesz író. Mára elmúltam negyven, és egy valamirevaló megjelenéssel sem dicsekedhetem. Azt hiszem, a legnagyobb emberi erény felismerni saját határainkat. Én szembesültem ezzel, bármi legyen is az oka, hogy nem jelentem meg; tehetségtelenség, hazai kiadói viszonyok, gazdasági válság. Nem vagyok az az ember, aki hiú ábrándokat kerget. Túl sok energiát forgattam a scifibe, eredménytelenül. Belefáradtam.


Nem lehet, hogy inkább az az igen széles körben terjesztett rettenetes állítás riasztott vissza a további reménytől, a harctól, hogy a „hazai sci-fi haldoklik”? És ha valóban „haldoklik” – bár én nem nagyon hiszem, hogy egy irodalmi irányvonal képes legyen erre –, annak nem inkább az értelmetlen egymás szapulása az okozója?

— Az ok nem az, hogy a scifi haldoklik. Leírtam amúgy az eddigi egyetlen esszémben, hogy szerintem, nem haldoklik. A klasszikus értelemben vett scifi fölött eljárt az idő. Megváltozott a világ, amiben ma élünk, pontosan az a miliő, amit a hetvenes-nyolcvanas évek scifi irodalma ábrázolt. Igaz, emberevő űrszörnyek nem támadtak még ránk, és hipertérugrással működő űrjárműveink sincsenek. Van viszont rengeteg dolog, amelyről a scifi klasszikusai még álmodni sem mertek. Az emberek technikai civilizációban élnek, ahol a technika és a tudomány csodáit szinte pillanatonként használják. Mi újat tud még nekik mondani a scifi? Még az is beigazolódni látszik a szemünk láttára, hogy a jóléti társadalom önmagát emészti fel. Én ebben látom a scifi kvázi haldoklásának a fő okát. Az pedig, hogy a hazai kiadói viszonyok alkalmazkodva ehhez, megpróbálnak a legtöbbet kifacsarni ebből a haldoklásból… nem írom le, minek tartom! A lényeg az, hogy ez a hozzáállás csak még jobban felgyorsítja a folyamatot.
Tudod, egy kicsit úgy éreztem, nem kellek ahhoz, hogy segítsem a magyar scifi feléledését. De nem kell Szabó Sanyi zseniális ötlete sem, az omagyar.blog.hu. És nem kell az a sok tehetséges író, aki nem jut szóhoz. Én ebből nem kértem. Ennyi.

Igen, sajnos hallottam, hogy az Ómagyar pályázatra kevés használható pályázat érkezett, és a sci-fi mai „nagy” nevei egyáltalán nem írtak hozzá anyagot, pedig Szabó Sándor ezzel talán éppen nyitni szeretett volna az írók felé. Említetted a HungaroCont. Te milyen HungaroCont szerveznél?

— Országra szólót. Amihez sajnos pénz kellene. Nagyon sok pénz. Neves magyar és külföldi írókkal, médiás csinnadrattával, könyvfesztivállal, zenei koncertekkel. Amihez az Avana kevés. Kell mellé egy vagy több neves szervezet, szinte mindenki kellene, aki a magyar scifiben tesz vagy tett valaha valamit. Hisz ez benne van a nevében is: HungaroCon. És mindezt jól megszervezni. El kell hagyni azt a gondolatot, hogy a HungaroCon egy kellemes nyári szórakozás. Nem az, komoly feladata van, vagyis lenne, a magyar scifi népszerűsítése. Az elmúlt nyár tapasztalataiból okulni kell, a HungaroCon-on semmi helye annak, ami nem scifi. De mindennek ott a helye, ami scifi.

A média információt közvetítő nagyhatalom, és pénzért manipulál. Hogyan lehetne pénz nélkül elérni, hogy hírt adjon olyan kulturális rendezvényekről, mint a HungaroCon?

— Sajnos a pénzen kívül a média két dologra ugrik még: a politikára és a botrányra. Nem hiszem, hogy az Avanának bármelyiket be kellene vállalnia csak azért, hogy világra szóló HungaroCont szervezhessen. Pénzt kell szerezni, de hogy honnan, azt leírtam. Összefogás által.

Szerinted miért volna szükség egy magyar találkozón külföldi írókra? Arra ott van az EuroCon. Nem?

— Az EuroCon-ra halandó magyar nehezen jut ki. A HungaroCon-ra több esélye van. És ha egy külföldi név feltűnik a programban – neves, befutott író – talán megmozgat néhány embert.

Milyen írói terveid vannak akár sci-fi, akár szépirodalom, vagy éppen grafika?

— Írói terveim? J De hát fentebb írtam, hogy abbahagytam. Bár, nem tudom, mit hoz még a jövő.

Én hiszek abban, hogy az író nem azért ír, mert grafomániás, hanem mert üzenete van az emberek számára. Hogy ez az üzenet a génjeibe van kódolva, vagy egy magasabb szférától kapja az ösztönzést, az már mindegy. A lényeg: nem hiszem, hogy ezt a kényelmetlenség érzése nélkül csak úgy abba lehetne hagyni.

— Igazad van. Kényelmetlenül érzem magam, mert imádtam írni. Csodálatos élmény volt, amikor megszületett egy-egy írás. Csodálatos, semmivel össze nem hasonlítható érzés. De aztán jött a keserűség. Nem a pénzben bíztam – Magyarországon csak Nemere tud megélni az írásból. A siker? Az elismerés? Az igen. Gyarló vagyok, mint bármelyikünk. De még erre sem mondanám, hogy kiverte nálam a biztosítékot. A legjobban az tört le, hogy ott álltam a beteljesülés kapujában – legalábbis, szerintem – és aztán ez ilyen-olyan okok miatt elmaradt, amely okoknak semmi, de semmi köze sincs a tehetségemhez, vagy akár a scifihez. A másik pedig az, hogy én is érzem, nem tudok olyat írni, amely kiutat mutatna a scifi válságából. Olyat talán tudnék, amelyik hagyományos értelemben jó scifi, de olyat nem, amelyik az új, megváltozott körülmények között is jó.
Ismerem magam, nem lehetetlen, hogy egyszer csak elkap a "forró szél", és megírok egy novellát, vagy többet is, esetleg egy regényt. Most annyi konkrét tervem van, hogy az elkészült regényemet megjelentetem. Mivel a kiadókon keresztül ez nem ment, a magánkiadásra pedig nincs pénzem, marad az internetes terjesztés. Kirakom a honlapomra, esetleg a Solariára. Ne vesszen már el, ha egyszer megszenvedtem vele. A szépirodalom terén már konkrétabb terveim vannak, lazán egymáshoz kötődő novellák, amely azt a húsz évet dolgozná fel, ami a rendszerváltás/változás óta történt velem, velünk.

Sejtettem, hogy a feladás csak időleges! Az elmúlt húsz évre való visszaemlékezés nagyon izgalmasnak hangzik. Sok dolgot elvesztettünk a két évtized alatt. Szerinted milyen változásokra volna szükség ahhoz, hogy civilizációnk visszanyerje valódi emberi értékeit, a környezettel való harmóniáját?

— Csak egy dolgot tudok elképzelni, egy irtózatosan nagy pofont. Ami letörli a gőgöt az ember arcáról, és megmutatja, hogy ennek a felfoghatatlan dolognak, amit nevezhetünk Természetnek, Univerzumnak, Világegyetemnek, nem irányítói, hanem részei vagyunk, annak is a legjelentéktelenebb és a legparányibb fajtájából. Én biztos vagyok benne, hogy ezt a pofont meg is fogjuk kapni. Kegyetlen lesz, sebezni fog, de rászolgálunk. És utána sem azért fogunk beilleszkedni a természet rendjébe, mert tanulunk az esetből, hanem azért, mert egyszerűen nem lesz más választásunk. Az atomi részecskéket babráljuk, Istent játszva a DNS-ben turkálunk, és azt hisszük, azért mert van mobiltelefonunk, számítógépünk, 3D-s mozink mi vagyunk az evolúció csúcsa. Azt hazudjuk magunknak, hogy a világ végtelen fejlődési ciklusba kényszeríthető, és elfelejtjük azt az egyszerű mondatot, ami a Mátrixban is benne van: Aminek kezdete van, annak vége is kell hogy legyen. Jelenlegi világunk elfedi az igazi emberi értékeket, mert nem akar tudni róluk. Nem akar tudni, mert nem hoz azonnali és konkrét hasznot. Fennen hirdetjük a tudomány mindenhatóságát. Én azt mondom, csak nevetséges próbálkozás. A Világegyetemet sosem ismerhetjük meg, mert egy rendszer belülről soha nem fogható fel teljesen. Kellene hozzá az objektivitás, ami lehetetlen. Valaminek a részeként nem ismerhetjük meg az egészet. A Galaxis útikalauzban ott van a végleges válasz: 42. Szerintem épp ilyen profán és felfoghatatlan számunkra a világ valódi rendje. Egyszerűen megismerhetetlen. Az értékek? Eltakarjuk a szemünket, és nem is akarjuk megismerni a valódi értékeket. A gyermekeinkben a gyermeket, az öregekben az érett embert, a halálban a méltóságot. A gyermekinket nem neveljük, az öregeinkre nem hallgatunk. A gyermekinktől azt követeljük, hogy felnőttek legyenek, az öregeinket eldugjuk még saját magunk elől is, magunkat pedig szilikonnal, gyógyszerekkel, pénzzel, hazugságokkal igyekszünk megtartani a legszebb korban. Nem akarok hazudni, én sem vagyok sokkal különb, de mentségem talán annyi, nekem is ebben a világban kell élnem.

Tetszik a mondatod a hazug hitről, a végtelen fejlődés lehetőségében. Mondj erről többet! Arra gondolsz, hogy miközben 3D-s mozit nézünk, elfelejtettük, hogyan kell pl. tüzet csiholni?

— Most ezt minden gúny vagy irónia nélkül mondom! Elképzelhető, hogy nemsokára nagy szükségünk lenne rá! Ha így folytatjuk! Ne legyen igazam!

Úgy látom, hogy az emberek egy része éppen hogy csalódott a tudományban, a „nem elegendő fejlődésben”. És ebben tán nem is a tudomány a ludas, hanem a „pénzpiac”. Nem lehet, hogy ezek a „gazdasági érdekkörök” azok, akik igyekeznek eltakarni a valódi emberi értékeket?

— Ostoba, hazug elvek vezérlik a világot. Tudtad, hogy ha a zsebedben van száz forint, akkor gazdagabb vagy, mint a Föld össznépességének 93%-a? És mire mész te a száz forintoddal? Akkor hány ember gazdagabb nálad, hány ember kezében összpontosulnak a milliók, a milliárdok, a billiók? Nem ezzel van nekem gondom. Amióta emberi civilizáció létezik, ez mindig így volt. De ez a mi modern kori demokráciánk az első, amelyik pofátlanul kihasználja az embereket, a képükbe hazudja, hogy neked is lehetnek millióid, és az emberek ezt el is hiszik. Kergetik ezt az álmot, miközben tönkre teszik magukat, a gyermekeiket, a környezetüket. És a mindennapos küzdelemben felemésztődik minden, ami emberi érték. A helyzet az, hogy én is ezt teszem nap, mint nap. Bár, most már inkább csak arról szól az én küzdelmem, hogy a mindennapi betevőt megkeressem. Igaz az is, hogy volt korszaka az életemnek, amikor az emberi értékeket magam is elvetendőnek tartottam, mert megszédített a siker és a csillogás hamis boldogság-ígérete, de csak annyit értem el vele, hogy most nem vagyok boldog, és a csillogásból és a sikerből sem maradt semmi.

Te tanár vagy, iskolaigazgató is sokáig voltál. Létezik olyan a ma iskolájában, hogy „értékóra”, vagy vitakultúrára való nevelés? Van a ma iskolájában olyan, hogy képességek feltérképezése? Képességfejlesztés? És ezek az egyéni képességek alapján való szelektált tananyagoktatás és nevelés?

— Ma az iskolákban egy dolog nincs, pénz. Sajnos, az oktatás nem produktív tevékenység, mármint abban az értelemben nem az, hogy nem hoz azonnali, kézzel fogható hasznot, ezért nem adnak bele pénzt. Az oktatás ugyanis csak bő tíz, esetleg húsz év múlva térül meg. Az oktatás valójában a jövő produktivitásának letéteményese. Épp ezt tettük tönkre az elmúlt húsz évben. Meg kell mondjam, sikeresen. Nincsenek jó tanárok, akik egyszerre tudnak tanítani, értéket felismerni, képességet fejleszteni, és felkészíteni a gyerekeket arra, hogyan éljen majd a világban, ha kikerül az iskolából. Egy kicsit vitatkoznék az egyéni képességek fontosságáról. Alapokat kell tanítani, olyan jó tanárokkal, akik az alapok megtanítása közben felismerik az egyéni képességeket, és pluszt adnak hozzá. A helyzet az, hogy rendkívül sok „értékes” ember van a társadalmunkban, egyéni ambícióktól fűtöttek, individualisták, és mire mentünk vele? Gazdasági válság, amelyet a sok rendkívül okos bankárunk okozott. Van egy társadalmunk, ahol szinte semmi sem működik, mert a legtöbb tagja önző, individualista, ambiciózus. Én úgy látom, alul nincs semmi. Nincs ember – vagy csak nagyon kevés! – aki dolgozni szeret, termelni, családot összetartani, gyermeket nevelni. Ami az alap lenne. Lehet ezzel vitatkozni, és kell is. De alapok nélkül nincs felépítmény. A legtehetségesebb gyermek is elvész, ha nincs benne mire építeni. Értékóra? Vitakultúra? A mai oktatás a Kőmíves Kelemenhez hasonlatos; „amit felraknak reggelre, az leomlik estére”. Ezért persze mindenki a tanárokat hibáztatja. Pedig, az otthon és a társadalmi környezet legalább olyan fontos személyiségformáló és tanító tényező, mint az iskola. Az iskola pedig nem képes kompenzálni a másik kettő hiányát vagy torzulásait.

Milyen problémák vannak még az oktatásban?

— A fentebb vázolt problémák. De a legnagyobb probléma, az a hazugság, amivel magunkat is áltatjuk. Bárkiből lehet bármi! Ezt mondjuk. És nem igaz. Van, aki csak arra való, hogy fizikai munkát végezzen - ami szerintem a legfontosabb társadalmi réteg! - és van, aki arra, hogy bonyolult matematikai összefüggéseket elemezzen, vagy épp scifit írjon. Az, hogy mindenki az esélyegyenlőség álságos mosolyával az arcunkon a rajtvonalhoz állítunk, és aztán kíméletlenül kergetünk végig a pályán - iskolán - tönkre tesz embereket, sorsokat, életeket. A magyar oktatást az elmúlt húsz évben gyökeresen felforgatták, és mi lett az eredménye? Nem hogy jobb lett volna, még rosszabb. Őrületes mértékben megnövekedett a diplomások száma. Jobb lett? Nem lett jobb. Ráadásul a gyermekeink az iskolában - hála a liberális értékeknek - nem szembesülnek olyan egyszerű dolgokkal, mint felelősség, küzdelem, kötelesség. Értem én, hogy ma már őrületes annak az ismeretrendszernek a nagysága és bonyolultságra, amivel a világ leírható. De tegyük már fel a kérdést, ha egyszerű alapdolgokat nem tanítunk meg az iskolába: írás, értő olvasás, számolás, ugyan mennyi esélye van egy gyermeknek, hogy ebből a hatalmas ismeret tömegből bármennyit is elsajátítson? Nem tanítunk szilárd alapokat, és félreértés ne essék, ezért nem minden esetben az oktatáspolitika a hibás. Az iskola, és benne a pedagógustársadalom is az. A pedagógus, aki elfelejti, hogy neki írni, olvasni és számolni kellene a gyermeket megtanítani, nem pedig a modern pedagógiai módszerek bűvöletében - mint éjjeli lepke a lámpa körül keringve - lehetetlen dolgokra kényszeríteni a gyermekeket. Persze, ezt várja el tőle a világ: innováció, kooperáció, kompetencia bűvszavaknak kell megfelelni. Pedig ezek nem célok. Az emberi kultúra évezredei során szépen beilleszkedtek a világ rendjébe, a tanító, ha tanított, igyekezett megújulni, együttműködni, használható ismereteket átadni, de közben nem felejtette el, hogy a legfontosabb feladata, alapokat adni a gyermek kezébe. Így volt ez a görög iskolákban, a kolostori iskolákban, az egyházi iskolákban, majd később, a múlt század elején az állami iskolákban. És a görögök már tudták, hogy a világ atomokból áll, a középkorban megőrizték a kódexekben felhalmozott tudást, az újkorban felfedezték a gépeket, és azért mi is tanultunk valahol.

Milyen változásokat eszközölnél, ha beavatnának az új nevelés-oktatáspolitika tervezésében?

— Központosítanék. Kíméletlenül. Tanterv, tanment, módszer tekintetében. A pedagógus nem tudós, hanem szakmunkás. Nem neki kell kitalálnia mit és hogyan tanítson, meg kell neki mondani. Ettől nagyobb káosz nem lenne, hidd el. A másik a rend. Rend nélkül nincs hatékony tanulás. Játszva nem lehet tanítani, a tanítás-tanulás komoly dolog. Mint ahogy az élet is az, ahová később a gyermekek kikerülnek. A rend kereteket ad, erkölcsi kereteket. A rendben pedig benne van a kudarc és a siker is. Alapfokon alapokat, szilárd alapokat kell tanítani. Tudományoskodni ráérünk az egyetemen. Lehet, hogy ezen most sokat felszisszennek. Lehet persze mindezekkel vitatkozni, de most is csak azt tudom mondani, az elmúlt húsz év bebizonyította, az, amit eddig tettünk, egy tökéletes zsákutca. Ezt lehet fel nem ismerni, és izmozni még egy kicsit abban a hitben ringatva magunkat, hogy mi, a Világegyetem csúcsai majd kitalálunk valami jót, ami egy csapásra megoldja a gondjainkat, de mindez elég régen zajlik már ahhoz, hogy rá kellene jönnünk, nem jó irányba haladunk. Megint csak a Mátrix egyik csodálatos mondatát kell idézzem: el kell hinnünk, hogy nincs kanál. ...és a kanál meghajlik.

Akkor én most vitatkoznék! Szerintem éppen az a baj, hogy nem játszva tanítunk/tanulunk. De az igaz, hogy játszani is csak a „rendben” lehet, megadott szabályokkal. Nem inkább az a baj, hogy nincsenek alternatív oktatási módszerek, ehhez szükséges eszközrendszerek megadva a tanárok számára, amiből kedvükre választhatnának? És ebből következőleg, be is van szorítva egy szűk mozgástérbe tanár is, diák is?

— Játszva tanítani, vagy tanulva játszani nem ugyan az a dolog. A játék és a tanulás nagyban függ az életkortól. Az óvodás gyermeknél mindez természetes, az alsós gyermeknél kívánatos, a felsős tanuló figyelmét a játék már elvonja a tanulástól, feljebb pedig már egyszerűen működésképtelen a dolog. De most is azt mondom, a tanító-tanári pálya nem szakmát, hanem hivatást kíván. A jó pedagógus úgy tanít, hogy amikor szükséges, akkor játszva tanít, amikor nem szükséges, akkor szó sem lehet a játékról. Az sem jó, ha nincs mosoly és derű a tanítási órán, és az sem, ha csak az van. A tanulás komoly dolog. Minél nagyobb a gyermek, annál jobban kell neki ezt érezni. Ma a gyerekek már alapból nem veszik komolyan a tanulást. Hát még ha „csak”, vagy főleg játszanak az órán! Vannak módszerek! Tömkelegével. Csakhogy az elmúlt húsz év mindent felforgató közegében kondicionálódott pedagógus úgy kereng közöttük, mint elcsábított lepke az utcai lámpa fényében. Csinálja, mert muszáj. Módszert vált, mert azt mondják: csináld!,mert mi mást tehetne? És közben nem érti. Még ha jó is lenne az a módszer, akkor sem jól használja. Kérdezz meg tíz pedagógust! Nyolc azt fogja mondani, hogy ő végre nem módszereket akar, hanem egyszerűen tanítani. És ha ezt az egyszerű tényt rábíznák, akkor tudna úgy tanítani, hogy eredménye is lenne a munkájának, és a gyermek is jól érezné magát. Ismerem magunkat annyira, hogy ebben biztos legyek.

Alapoz ma a nevelés-oktatás a gyermeki kíváncsiságra? Ki viszi a gyermeket a természetbe, hogy gyakorlatban tanuljon?

— Most mondjam azt, hogy a legtöbb iskolában már nincs olyan, hogy gyakorlókert? Épp ma volt technika órám. A nyolcadikosok azt se tudták, mi az a vályog, vagy mi az a tapicsfal. De még a vasbetongerendát se ismerték fel, se képről, se amikor az udvaron, a bontásból maradt törmeléket mutattam nekik. Sajnos, újra a technikai civilizációnk fals értékeit kell, szapuljam. Minden azt sugallja, a természet másodrendű eleme a világnak. Első sorban áll az ember, második sorban az a technikai burok, amit maga köré épített. Ma édesanyámnak segítettem krumplit felszedni. Eszembe jutottak a gyerekek – köztük az enyém is -, akinek már az a természetes, hogy ez ott van az áruházak polcain, szépen, tisztára mosva, becsomagolva. Nem tudhatja, mert nem érzékeli, hogy a krumpli megszerzésének ősi módja az a sárgyúrással, a nehéz zsákok emelgetésével jár. Egyszerű, szép alternatívát ad neki a világ; leveszed a polcról, kifizetetd a pénztárnál és már a tied. A gyorséttermek még ezt is elrejtik előlük. Készen adják, hasábra szelve, megpirítva, szép, színes papírzacskóban. Különben, azt tapasztaltam, hogy amelyik iskola csak megteheti, kiviszi a gyermekeket a természetbe. Amíg igazgató voltam, egy tanösvényt terveztem az iskola udvarára. Nem tudom, a mostani vezetés megvalósítja-e.

Jónak találod, hogy a fogyatékkal élőket elszeparálják az ép-egészséges, átlagos gyerekektől?

— Ha a tanórákról van szó, akkor igen. De minden más tekintetben ellenzem. Megint csak a saját iskolámról beszélhetek, nálunk külön osztályokban voltak ezek a gyermekek – igaz nem organikus okokból lettek oda sorolva. Ugyanakkor a szünetekben, az ebédlőben, a rendezvényeken – szóval minden más, tanórán kívüli esetben – a többi gyermek között voltak, és vannak a mai napig.

Nem túl lazára engedték az oktatásirányítók az iskolába való tartózkodást? Most arra gondolok, hogy amikor én kisdiák voltam, reggelente sorba álltunk a folyosón, az udvaron, jött a védőnő és megnézte mindannyiunk körmét, fülét, haját, ruházatát -a kötelező köpenyt-, és ha koszosnak talált valakit, azt haza- vagy mosakodni küldte, addig be se léphetett az osztályterembe, amíg nem volt tiszta. Nagy szégyen volt, ha valakit ilyesmiért hazavitt az éppen lyukas órás tanár, vagy egy nyolcadikos. Most van ilyen fegyelem?

— A liberális eszmék legnagyobb hibája a rend ellenzése. Pedig a rend elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy egy rendszer működőképes legyen. A túlzott, vak rend sem jó persze, meggátolja a fejlődést. De a rend ilyen „zsigerből” való elutasítása csak egy dolgot szülhet, a káoszt. Az pedig nem hogy csak a fejlődést akadályozza, hanem magát a rendszert szünteti meg. Ma már oda jutottunk, hogy a gyerekekben nincs szégyen. De hadd védjem meg őket! A felnőttek világában van? Azt nem tudom, hány iskolában van ilyen fegyelem, de hogy egyre több iskolában lesz az elkövetkező években, azt biztosra veszem. Nem azért, mert bármilyen politika ezt kiadná parancsba. Egyszerűen azért, mert a szülők – a felnőttek társadalma – fel fogja ismerni, nincs más útja annak, hogy a gyermeke egy olyan világban éljen, ahol mindazok az anomáliák, amelyeket ma magunk körül tapasztalunk, ne tudjanak létezni. Én hiszek benne, hogy minden szülő EMBERT akar nevelni/neveltetni a saját véréből. Így, csupa nagybetűvel.

Köszönöm Béla!

http://csuporbela.hu/node/29

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.