Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hagyaték

2008.03.11

BÓDI ILDIKÓ

HAGYATÉK

 

Este volt már, mire Fay a napi megfeszített munkától elgyötörten hazaért. A városra sűrű, szmogos köd telepedett és kísértetiesen gomolygott, mint a horrorfilmek díszlete. Fay alig várta, hogy a biztonságot ígérő házba léphessen. A lépcsőház azonban sötét maradt, hiába kapcsolgatta a lámpát. - A fene... - motyogta a lány, miközben magában szidta a közös képviselőt. A női táska szertelen rendetlenségében vaktában kotorászott kulcsai után. - Itt is rendet kell csinálnom – állapította meg, amikor végre kezébe akadtak.  Megpróbált beletalálni a postaláda kulcslyukába. A ládában lapuló levél - mivel a láda alulról fölfelé nyílott - a földre lavírozott. Keresgélte, végigtapogatva a  sejtése szerint bizonyára piszkos követ. A boríték, amit végül megtalált, már tapintásra is rendkívülinek mutatkozott. Selymesen puha volt, mintha nem papírból, hanem valami finom szövetből készült volna. A lakásba érve, amikor végre világosságot gyújthatott, látta meg, hogy egy ellipszis formájú, megsárgult borítékot tart a kezében. Ledobta csomagjait. Kíváncsian tépte fel és kezdte olvasni a gyöngybetűkkel rótt sorokat.

 

Drága Fay!

 

Egyik napról a másikra, minden különösebb ok nélkül, hirtelen távolodtam el az emberektől. Leírhatatlan, megmagyarázhatatlan érzés volt, mert a korábbi években inkább lett volna okom gyűlölni a világot, mint akkor. Sok emberben csalódtam. Rájöttem piti kis hazugságaikra, hogy sok embert kihasználnak - engem is - és jókat nevetnek az illető távollétében. De ezeken akkor már túltettem magam. Mégis gorombává váltam. Válogatás nélkül, mindenkihez. És nem is akartam megérteni, miért, mitől lettem ilyen. Nem kutattam magyarázatok után és nem vártam megértést. Úgy és azt mondtam ki, amit éreztem, gondoltam, és persze egyre többen megharagudtak rám. Ez sem érdekelt. Szótlan, hideg és zárkózott lettem. Csak annyit értettem az egészből, hogy létezésem megszokott rendjében felborult valami, valahol a lelkem legmélyén, és nincs többé szükségem azokra a dolgokra, emberekre, akikre addig.

 

Egy napon aztán különös dolog történt velem. Egyedül maradtam az irodában. Ez persze még önmagában nem rendkívüli. Ám abból a végtelen csöndből az értelmetlenség, a haszontalanság, a halálra vágyás gondolata bukkant elő. Néhány lépésnyire az asztalomtól, zöldes, ködszerű anyag mögött, egy férfi alakja jelent meg. Kezét lassan felém nyújtotta. Minden forogni kezdett velem. Mintha kiléptem volna az asztalnál ülő testemből, a férfi mellett találtam magam. Egy város parkjában, sűrű hóesésben. A lelassult időben, szokatlan méltósággal sétáltunk egymás mellett. A hópelyhek összekapaszkodva, gyermekkéznyi telepekbe gyülekezve zuhantak a már úgy is vastag hótakaróra. A fák roskadoztak súlyos hóruhájuktól. Kezünk egymásba fonódott, és csak mentünk rendíthetetlenül és boldogan célunk felé. Kezünk melegéből, gondolataink párbeszédéből, a hótenger vakító fehérjéből, hosszú csókunkból gyönyörű, végtelen világ nőtt ki, mely belénk olvadt, egy lett velünk.

 

- Nagy Jenő rendelője - hallottam a következő pillanatban egy nő hangját, mely a kezemben tartott telefonkagylóból szólt hozzám. Nem tudtam megszólalni. Az a hang meg egyre kérlelt, hogy nyugodjak meg, nem lesz semmi baj. Dadogva mondtam néhány szót, amaz leíratta velem a címet és az időpontot, mikor mehetek a doktor úrhoz.

 

Délután a megadott időben, már csak kíváncsiságból is, elmentem a megadott címre. Ott újabb meglepetés ért. Amikor megpillantottam a pszichológust, úgy megrökönyödtem, hogy a köszönés is a torkomon akadt. Most persze azt kérdezed, hogy miért. Mert a magas, koromfekete hajú és fekete bajszos férfi pontos hasonmása volt az én szép "fantomomnak", akivel abban a gyönyörű látomásban sétáltam. Mosolygott most is, mint akkor, de barna szemében - amit sűrű fekete szemöldök ívelt - mégis volt valami szigor.

 

Mi lehet jobb egy ilyen idegállapotúnak, mint a pihenés? Természetesen vidéki pihenést javasolt. Még aznap összepakoltam, autóbuszra ültem, és három óra múlva a nagyszüleimtől örökölt ház felé tartottam. Ott már könnyebben éreztem magam. Boldog voltam, hogy megint láthatom a magasra nőtt gesztenyefákat, melyek ilyenkor télen fekete-fehérbe öltözködtek. Az út sima és fehér volt. Felületéről visszaverődött a Hold naptól kapott fénye, és a jeges út ezen ragyogása a dolgok végtelen összefüggéseit juttatta eszembe. Szinte elém tárult a többdimenziós viszony. Nem siettem, mert úgy éreztem: ennek a látványnak minden részletét magamba kell szívnom, örökre az emlékezetemben kell maradnia, hogyha majd eltávozom a Földről, magammal vihessem ezt a gyönyörűséget.

 

Az életre gondoltam, az elfutó időre, a végtelen szeretetre, mely sokakban ugyan elrejtve, de azért mindenkiben ott él. Ott él, sokszor egy kemény kéreg mögé rejtve, mint ahogyan a fák védik belső, sérülékeny lényegük, mert az ember fél: a kéreg nélkül sebezhetőbbé válik. És sajnos, sokszor nem ok nélkül hiszi ezt. A fákkal társalogtam, meg a csillagokkal, miközben egyre erősebb lett bennem megint a vágy, hogy a "fantomom" lássam.

 

Pontosan tíz óra volt, amikor lekapcsoltam az ágy fölötti lámpát, és szinte azonnal elaludtam. A szép fekete "fantom" elém lépett, kíváncsi mosollyal nézett rám. Azért jött, mert hívtam. Egymás arcát, szemét fürkészve sokáig, sok mindenről beszélgettünk. Hogy miről? Nos, azt most itt nehéz lenne elmondani, de annyit mégis tudnod kell: kettőnkről beszélgettünk, hogy valami hiba miatt tudatosult bennem, hogy máshová tartozom, de ha visszatérek, megint együtt leszünk. Aztán szóltak, hogy lejárt az engedélyezett időnk. Álmom vonzó, ellenállhatatlan "fantomja" az ujjamra húzott egy gyűrűt, amely majd mindig biztonságérzetet ad nekem. Megcsókolt, azután eltűnt. Fájt, hogy nem láthatom, és ettől a fájdalomtól felébredtem.

 

Belebámultam a sötétségbe. Álmomra gondoltam, Nagy Jenőre, a délutáni látomásra. Felkapcsoltam a lámpát. Az óra tízet mutatott. Azt hittem, megállt, és kinyúltam a paplan alól, hogy ha lehet, elindítom. Kezem félúton megállt a levegőben, mert az ujjamon ott csillogott a gyűrű. Egy zöldköves gyűrű, melynek kövében átlósan fekete ellipszis rajzolódott ki.

 

Csak, hogy tudd, Nagy Jenő rendelőjét később hiába kerestem. Soha nem is létezett. Viszont néhány  hónap elteltével fiam született. Mivel férfi, Ő nem kaphatta meg a gyűrűt, csak Te. Viseld olyan szeretettel, ahogyan én viseltem.

 

Légy boldog, kedvesem!

 

Szíve minden szeretetével ölel a Téged Örökké Szerető Mama!

Fay megtörölte könnyes szemét. Mellkasához szorította a levelet, és bement a szobába. Az asztalon ott állt az a szelence, melyet a nagymamájától örökölt egy hete. Felnyitotta a fedelét, ismét meghallgatta a rövid keringőt, melyet a doboz minden alkalommal eljátszott. A zeneszám végén Fay kiemelte a dobozból és az ujjára húzta a zöldköves gyűrűt, melynek kövében átlósan fekete ellipszis rajzolódott ki.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.