Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


HOLDSARLÓ

2009.01.25

Az Avana Arcképcsarnok további cikkei letölthetők a www.avana.hu weboldalról.

 

Bódi Ildikó

HOLDSARLÓ

 

2095. október 25. Helyi idő: 13:31 h Kékes, II/A bázis védett, külső területe.

 

A kreol bőrű Hunor, váratlanul lépett az egyik tuké[1] mögül,  a hazafelé tartó férfi elé. Mozdulata gyors volt, szem nem követhette. Egy roppanás hallatszott. Még a madarak is elhallgattak, a levegő szinte megfagyott, mintha az eseményt az örökkévalóság naplójába akarná feljegyezni. A férfi elvágódott volna, ha  Hunor nem mozdul. Finoman a talajra fektette az ájult testet. Kezét, lábát megkötötte, majd a bokor takarásába húzta. Zsebeit átkutatta, meg is találta, amit keresett.

— Hunor! – hallotta ekkor a férfi az apró adóvevőn át Marcell hangját. – Azonnal menj onnét! – Hunor engedelmeskedett. Felszólítás nélkül is bevetette volna magát a bokrok sűrejébe, de nem azért, amit Marcellel megbeszéltek, hanem, hogy a lehető leghamarabb a dimenzióhatárhoz érjen. Csak egyszer nézett hátra, hogy megbizonyosodjon, a férfi jó helyen van, majd tovább rohant. „Bevégeztetett…” – mondta csak magának, mintha biztosítani akarná önnön lelkiismeretét, hogy amit tett, az jogos. A madarak éneke ismét felcsendült mögötte.  A levegő megtelt kesernyés illattal, mintha marókát[2] daráltak volna a közelben. Az erdő neszezése a régi lett. A napfény itt-ott átszűrődött a sűrű lombok között, és a lezuhanó fénycsíkok nyomokat hagytak a bokrokon. Odafenn az égen, ezüstösen csillant meg a holdsarló. A Hold … amelynek változásai, rá, egész életében oly nagy hatást gyakoroltak. A Hold … amelyet anyjával mindig megcsodáltak…

Hunor elfutott a megkötözött klónandroidtól. A „sas” ott körözött felette. Könnyű célpont volt. Elsőre eltalálta. Arra gondolt, hogy Marcell most mond istenhozzádot, de Hunor valami egészen mást tervezett … és megcselekedte.

Futott, ahogy csak a futástól elszokott lába bírta. Zsebében ott lapultak a kék kristályok – szám szerint három -, melyeket néhány éve a Holdon talált egy űrhajós. A férfi később a Cég embere lett. A kristályokat magának tartotta meg. Egészen véletlenül jöttek rá, hogy a kristályok láthatóvá, sőt, átjárhatóvá tesznek egy másik dimenziót. Óriási felfedezés volt, de ők, titokban tartották. Létrehozta a Cég a bázist és figyeltette a párhuzamos dimenzióbelieket. Hunor nem tudta miért, értelmét nem látta, csak érezte, hogy valami  rossz szándék áll mögötte.

2095. október 21. Helyi idő: 12:57 h Kékes, II/A bázis földalatti ellenőrző szektor.

Marcell megfordult a székén, amikor Hunor belépett a megfigyelőszobába, hogy felváltsa délelőtti ügyeletéből. Meg se várta, hogy az ajtó bezáruljon a másik mögött, máris támadott.

— Ne is próbálj tagadni! Tegnap is kint voltál. Azt hitted, hogy nem fogom észrevenni, hogy kitörölted a felvételt? Mi bajod?

— Nincs bajom. – válaszolt a férfi.

— Akkor miért csinálod? Nagyon megváltoztál, mióta először átmentél. A barátod vagyok, azért mondom; nagyon megbánhatod, ha eltitkolsz valamit, ami a kutatás szempontjából fontos lenne. – fenyegette meg Hunort az őszülő férfi.

Hunor elbizonytalanodott. Nem nézett Marcellre, kerülte a tekintetét, zavarta a támadó, fenyegető hangnem. Képtelen volt barátinak tekinteni ezt a viselkedést. Inkább a felelősségre vonás szándékát érezte, meg valamiféle büntetés előtti eltávolodást.

— Megint nem nézel a szemembe, pedig hamarosan huszonkilenc éves leszel. Meg kell tanulnod, hogy ez a legrosszabb, amit tehetsz! Olyan vagy,  mint egy vétkét elismerő kutya. Nem akarok rosszat. Ezt kellene végre tudatosítanod.

— Tudom – válaszolta csöndesen Hunor, és felhúzott szemöldökkel, nyílt tekintettel egyenesen Marcell szemébe nézett, de nem tartott ki sokáig. Gyorsan elfordult és a virtuálablakhoz sétált.

— Ne csináld ezt a műnézést! – fordult el kissé a férfi. – Veszélyes, amiben sántikálsz. Jót akarok neked. – Marcell lassan, tagoltan beszélt. Próbált rövid lenni és egyértelmű, mert tudta, hogy Hunor nem szereti a hosszú mondatokat. – Ideges vagy. Levert. Magadban beszélsz. Hanyagolod a munkád.

— Nem beszélek magamban –  ismételte meg helyesen, a nem helyt álló mondatot Hunor. Elfordult a virtuálablaktól, amelyen át, egy sziklás tengerpartra nyílt kilátás, ahol a tenger hullámai rendíthetetlenül ostromolták a kőfalat. – Nem magamban beszélek.

— Nem is a mostról van szó, hanem arról, amikor magadban beszélsz. Ne csináld már! Ne ragadj le egy mondatnál! Abba hagyhatnád már ezt a múlt idős vacakolást, nem bírok így beszélgetni. A falra kell mászni tőle.
Hunor tisztába volt vele, hogy idegesítő a többiek számára, de képtelen volt minden alkalommal elviselni a pontatlan beszédet. Az idő, mindig is fontos tényezőként létezett az életében. Ami most van, az most történik, de ami volt, az elmúlt. Érzéseit viszont nem tudta szavakba önteni. Gondolataiban ezerszer átélte, lezajlott előtte minden, helyesen. Ám mindazt, amit gondolt, elmondani, szavakba önteni … az nem ment.

— Titokban átmentél? – hallotta meg ismét Marcell hangját. Zavaró volt, ahogy gondolatának csöndjébe hirtelen belevágott a másik ember éles hangja.

— Nem! – kiáltotta a szót. – Csak kint sétáltam. – tette hozzá azután halkabban. Sejtelme sem volt, hogyan lehetne kifejezni azt, ami szavakkal kifejezhetetlen, és mindenki csak beszél, meg beszél, és tovább beszél, amíg már azt se tudják, hogy miről karattyolnak. Töprengett, most mit mondjon, miért ment ki? Ha azt mondja, hogy szorította az agyát a földalatti vakondélet, a hülye virtuálablak, ami több száz kilométerre a tengertől tengerpartot vizionál eléjük, meg a monitorok vibrálása behatolt az agya mélyére, nem értik meg. És  ha azt mondaná, hogy a vibrálás ütemére kényszerül pislogni, hogy szétfeszíti sejtjeit a düh, amiért nem mehet ki a szabadba, és nem láthatja a valódi kék eget, a Holdat, nem érezheti bőrén az esőcseppeket, akkor meg még inkább őrültnek tartanák.

    És átsétáltál.

    Nem vittem a kristályt. De már bánom.

Marcell felhúzta a szemöldökét, mert ez, egy nagyon egészséges mondat volt. Olyan, ami Hunornál ritkán tapasztalt. Valahányszor megtörtént, meglepődött.  Mindent tudott Hunorról, felkészült belőle. Az Asperger-szindrómásokról szóló tanulmányokat alaposan átnézte, és tudta, ők végtelenül őszinték, de az ilyenfajta, kicsit hazugsággal párosuló őszinteség roppantul érdekelte. Azt is tudta, hogy egy dolog a tanulmány, és teljesen más egy hús-vér ember.

    Szeretsz ott lenni? Jobb ott?

    Jobb – vallotta be Hunor, és a tenyerébe temette arcát, mintha szégyellnie kellene 

érzéseit. Marcell felszólítását, hogy mondja el miért jobb, már hallatlanná tette. Ez ismét olyan nehéz téma volt, amiről nem tudta, hogyan lehetne beszélni. Ott jobb, és főleg más. Minden sokkal egyszerűbb. Ha tudnák…!
— Nem tudod elmondani? Kérlek, szedd össze magad! – türelmetlenkedett Marcell, elfeledve, hogy a sürgetés és főleg a türelmetlenség megzavarja a férfit. – Nagyon fontos a kutatás szempontjából, hogy végre szavakba öntsd, mit éreztél. Már régóta erre várunk.
— Az csak az én dolgom.
— No, ebben tévedsz! – kiáltotta Marcell. Kimondhatatlanul dühös lett, már nem érdekelte a finomkodás, se a másik különlegessége. – Egy csapat tagja vagy, barátocskám. Még akkor is, ha a többiek Budapesten vannak, mi meg itt kuksolunk a Kékes csúcsa alatt. Áttörés lehetne a tudomány számára, ha pontosan megtudnánk végre, hogy mi zajlik le az emberi elmében, amikor átlépi a dimenzióhatárt. És te azt mondod, hogy az csak a te dolgod?
— Ott jó volt. Mindenki értett – tört ki váratlanul Hunorból a vallomás, ami gykorta előfordult, ha valaki keményebben fogalmazta meg az ő felelősségét.
— No látod!? Ez így jó. Koncentrálj!
— Nem megy Marcell. Kérlek, most menj ki! Ennyi elég volt.
— Már csak két „sasunk” van. Ma is elromlott egy, és sajnos nem tudtam áthozni a határon, mielőtt lezuhant. Lassan elveszítjük az összes kristályt. Már csak három van. Kettő a „sasokban”, és egy amivel te szoktál átjárni. Kérlek, nagyon figyelj! Ha látod, hogy baja lesz, próbáld kihozni. – azzal átadta a naplót Hunornak és kiment.
Hunor leült a még  közvetítő monitorok elé, de semmit sem látott. Átnézett a valóság falán és saját emlékeibe menekült. Ismét lepergette az elmúlt hónapok eseményeit, és alig győzte kiszakadni készülő szívét a helyén tartani. Hogyan is lehetne szavakká gyúrni a kimondhatatlant, hogy a megélteket legalább megközelítőleg átérezhessék azok, akik nem voltak ott, és főleg nem élték meg az ő életét. Amikor átlépett a dimenzióhatáron először egy  intenziv borzongás futott végig testén, mintha jeges rétegen hatolna át, ám ez a következő pillanatban eltűnt, és a hőmérséklet megint normális volt. Az erdő néhány száz méter után ritkult, majd elfogyott, és ő megművelt földek mellett haladt, amíg abba a kis faluba nem ért. Apró kerek házak, valamiféle növényből készült tetővel. Leginkább egy középkori településre emlékeztették. Az emberek, pont olyanok voltak, mint ideát, csakhogy nem gyanakvók, nem tolakodók. Kedvesen üdvözölték, nem kérdezték honnan, hová. Ami még őt, magát is meglepte, hogy tudott beszélni velük. Érzéseit ki tudta fejezni, gondolatait szavakká formálta és meg tudta állni, hogy ne mondja el, ő egy másik, egy párhuzamos dimenzióból érkezett. Mintha autizmusa az átlépéskor eltörlődött volna. Ezért volt jó. Nagyon jó. Amikor visszatért ismét az lett, aki volt.

Boldog volt, amikor ismét átküldték. A falu lakói már ismerősként üdvözölték, és Glória örült neki a leginkább. Étellel kínálta, hosszasan mosolyogva nézte. Hunor akkor ébredt rá, hogy az eltelt egy hét alatt ő is minduntalan a lányra gondolt. Harmadik alkalommal már fát vágott, segített a lánynak növényeket gyűjteni, melyekkel Glória a falu lakóit gyógyította, ha betegek lettek. Boldogan vágta a nagyon magasra nőtt nacsót[3], amivel megjavította Glória házának fedelét. A „sasnak” álcázott  egyik kémkamera a közelben körözött, meg is jegyezték a falubeliek, hogy azelőtt soha nem láttak ilyen madarat. A „sas” küldte a felvételeket, de hangokat nem tudott továbbítani. A felvételeket elemezték a budapesti kutatók. Hunor ezért is nem értette, mit akarnak tőle. Amikor már az ötödik alkalommal  vizsgálták testét, hogy nincs-e valami fiziológiai elváltozás, elaltatták. Mikor felébredt, és rájött, mit tettek, dühös lett. Azért pedig méginkább haragudott, hogy csak annyit mondtak az eset kapcsán; gyorsan öregszik, de hogy  akkor, mi műveltek vele három teljes napon át, arról hallgattak.
Most mégis az volt számára a legfontosabb, hogyan szervezze meg a Glóriával való találkozást. Már tíz napja nem látta. Úgy érezte, beleőrül, ha nem ölelheti meg többé. 
A monitorokra nézett, ahol tovább futottak a képek, amit a „sasok” küldtek. Nem értette miért maradt még működőképes ez a kettő, amikor pedig az apró, jótékony beavatkozása hatására,  már le kellett volna állniuk. Eszébe jutott a beszélgetés, amit Marcellel folytatott két napja, amikor azt reklamálta, hogy már egy hete nem érkezett utasítás, hogy menjen át.
— Az a parancs érkezett, hogy nem mehetsz át többé. – ezt mondta akkor Marcell.

Mintha arcul csapták volna. – Ezt nem tehetik! – kiabálta akkor, és Marcellhez rohant. Megragadta a vállát. Látta Marcell arcán a rémületet. Olyat soha senkivel nem tett azelőtt.
— Nem én adtam rá parancsot! – védekezett a férfi. 
— És velem mikor akarták közölni?
— Elégnek tartották, ha velem közlik és nekem kellett megmondani. Bocsáss meg, de nem tudtam, hogyan mondjam el! Tudod, hogy nem értek egyet, de az én szavam az övék mellett, semmi.
— Nem tartanak teljes értékűnek. Ez van. Igaz? – kérdezte Hunor, és Marcell bólintott.”


Ez fájt a legjobban Hunornak.  Sokáig hallotta visszacsengeni saját szavait és látta Marcellt, ahogy bólint.
„Szóval nem vagyok teljes értékű? Nem mehetek át többé.” Most ismét belényilallt a tehetetlen fájdalom és a vágy. Glóriával ezüst szállal kötődtek. Eggyé lettek. Összefonódtak, és a szálak átfutottak a dimenzióhatáron is. Látta a „sasok” által a tulsó világot, azt a helyet, ahol boldog volt, és most neki mégis egy  földalatti szobában kell ülnie…  Fölugrott és a szoba közepén álló asztalt megkerülve, a túlsó falra szerelt telefonhoz rohant. Marcellt hívta.
— Nem vagyok autista odaát – mondta hadarva. Elengedte a gombot, és visszaült a helyére.
— Azt állítod, hogy odaát nem voltál autista? – rontott a szobába, alig egy perc elteltével Marcell. – Látszott, hogy futva tette meg az utat pihenőjétől idáig.
— Pont ezt mondtam.
— De hát ez óriási! Ezt jelentenünk kell. És eddig titkoltad?
— Át kell mennem Glóriához.

— De megtiltották.
— Nem érdekel. Glóriához kell mennem. – Hunor felugrott és a sarokszekrényhez indult, ahol a kristályt őrizték. Marcell azonban karjánál megragadta és dühösen a fotelba penderítette, amitől Hunor is mérges lett.
— Lehetetlen, hogy visszamenj, mert már ott vagy – ordította bele Hunor arcába.
— Tessék?
— Igen. Azt hiszed, viccelek? Ez az igazság. Amikor altattak, akkor készült rólad egy másolat. Tesztelték, és egy hete küldték át. Jól működik.
— Egy android? – nyögte döbbenten Hunor.
— Klónandroid. Alig van benne fém. – Marcell szinte belezuhant az asztal másik oldalán álló fotelba. Töltött magának egy pohár vizet, mert kiszáradt a torka, hiszen amit most mondott, az hétpecsétes titok volt, ezidáig. Zsebkendőt kotort elő a zsebéből és letörölte homlokát. Hunor mozdulatlanul ült, Marcell meg sokáig szótlanul nézte a magába roskadt férfit. Már csaknem egy éve voltak összezárva a bázison. Az első hetekben azt gondolta, könnyen fog menni, amit várnak tőle, vagyis, hogy Hunor naivságát a Cég javára fordítsák. Belelkesült, amikor felkérték, legyen a munkatársuk, és még inkább, amikor megtudta, hogy milyen felfedezést tettek. Egy másik dimenzió! Ez minden képzeletét felülmúlta.

Ahogy telt az idő, úgy nőtt egyre jobban a szívéhez az őszinte fiatalember. Hunor intelligens volt. Olyan épületeket tervezett a számítógépes programjával, hogy csodájára jártak a Cégnél. A mini maketteknek is, amit a tervezés után készített. Mindent elvittek a központba, ahol  jó pénzért értékesítették. Néhányukat már el is kezdték építeni. A házak önmagukat látták el energiával és földrengésbiztosak voltak. A Cégnek nagy bevételeket hoztak Hunor tervei. És Marcell idővel belátta, hogy amit tesznek, az aljas. Kihasználták Hunort, aki húszévesen veszítette el édesanyját, és onnantól már nem védte senki. A Cég, egy autistáknak épített lakóotthonban kutakodva talált rá. Magányos autistákat kerestek a dimenzióhatáron való átlépéshez, mert senki nem akadt, aki vállalta volna azt a gyors öregedést, amit az előzetes állatkísérletekben tapasztaltak.  A lakóotthon örült, hogy megszabadul egy tehertől, amikor bejelentették, hogy gyámságuk alá veszik Hunort.  Megszokott volt, hogy egy-egy fogyatékos fiatalt egy nagyvállalat, vagy egy pénzesebb család istápol.
— Sajnálsz? – szólalt meg hosszú csönd után Hunor. – Sárga vagy. Szeretsz, vagy gyűlölsz?
— Sajnállak Hunor. – mondta maga elé nézve Marcell, aki már nagyon régóta küzdött saját érdekeivel. – Valamit ki kell találnunk.



2095. október 25. Helyi idő: 12:59 h Kékes, II/A bázis földalatti ellenőrző szektor.

 

Mivel a „sasok” közül már csak egy működött, kénytelenek voltak jelentést tenni. Marcell beszélt a budapesti főnökséggel. Megkapta az engedélyt  az átkelésre, a lezuhant „sasok” felkutatására és begyűjtésére.

– Valakinek, muszáj átmenni, hogy visszahozza a sasokba beépített kristályokat. – mondta a kutatásvezető. – Csak azt nem értem, hogy amikor ott voltunk, miért nem szólt! Ha kiderül, hogy összejátszik azzal a fogyatékossal…! – a főnök hangja fenyegetővé vált. –  Akkor annak következményei lesznek! Ennyivel nem zárjuk le ezt az ügyet. Teljes beszámolót kérek, a meghibásodásokról. És … legyen benne a jelentésben annak az indoklását is, hogy miért csak napokkal a meghibásodások után jelentett!
— Indulnod kell. – fordult Hunorhoz Marcell, miután főnöke bontotta a vonalat. Arca sápadt volt. – Levadászod az utolsó „sast”, és soha többé eszedbe se jusson, hogy visszagyere!. Senki nem tud utánad menni. Megértetted?
— Hacsak nem találnak újabb kristályokat a Holdon.
— Reménykedjünk. – mondta halkan a férfi.

Hunor érezékelte, barátja rossz a hangulatát. Mindenkin érezte,  de Marcellel már rég csak ketten voltak a bázison. Annakidején, szüleiről is minden ilyet tudott, még akkor is, ha anyja a konyhában dolgozott, és elfogta a keserűség, ő meg a szobájában játszott. Olyankor kifutott és csak annyit mondott: „Anya sír.” Pedig nem sírt, csak sírni készült. Megérezte a haragot és a betegségeket is. Anyjához gyakran odabújt és szótlanul ölelte, ha annak fájt a feje, vagy a háta. Kezét a fájó testrészre helyezte, oda, ahol a fájdalmat „látta”. Anyja olyankor mozdulatlanná dermedt, csak némán ölelte őt. A sokadik alkalommal se nagyon hitte, hogy ilyen létezik. Ölelés közben Hunor mindig úgy érezte, eltűnik a testük, és valamiféle sűrű folyadékká válnak, melyek lassan egybefolynak. Amikor enyhülni kezdett anyja fájdalma és kezdett megnyugodni, akkor ismét két test lettek. Jó volt emlékezni anyja szívverésére, és arra, amit oly sokszor mondott: „Nagyon büszke vagyok rád kisfiam!” Mondta, ha meggyógyította, ha jól tanult,  ha a buszon előre engedte a nőket, ha felszólítás nélkül is eszébe jutott, hogy köszönni kell, és mondta akkor is, amikor arról beszélt, hogy  az ő lelke milyen kemény életet vállalt, amikor a Földre költözött.

Marcell most félt, szomorú volt, hogy el kell válniuk, és nem tudta, milyen következményei lesznek cselekedetüknek. Marcell a haláltól félt. Attól Hunor is. Nem fért tudatába az elmúlás ténye. Mindig úgy látta, hogy az élet örök. Néha azt képzelte, olyan sűrű folyadékká lesznek, mint amit anyjával érzett, de mégis félt a különállóság megszűnésétől. Marcell ezekben a percekben többféle halált is vizionált, amit Hunor érzékelt, és ami végtelenül megrettentette. Szörnyű volt. Hiába beszélték át több tízszer, hogy Hunor ne törődjön most mással, csak saját magával, majd ő elintéz itt mindent, hogy nem lesz semmi baj, ha az érzések, melyek Marcell felől érkeztek teljesen mást sugalltak. Nem volt egyszerű elmenni, itt hagyni Marcellt … soha többé nem látni … mint apját, utána meg anyját. Ennek a tudata maga volt a megtestesült fájdalom. Biztatta elméjét, hogy ott lesz Glóriánál, de a következő pillanatban már azt kérdezte másik énje, hogy vajon lehet boldog azzal a tudattal, hogy Marcellt hátrahagyta?
— Indulnod kell. – térítette vissza a valóságba Marcell hangja.  – Itt a kristály… indulj! Megjegyeztél mindent? – ránézett a férfira, aki most nem hajtotta le a fejét. Dacosan, összeszorított ajkakkal egyenesen rámeredt, de olyan tüntetően, hogy Marcell elnevette magát. – Nocsak! Te ilyet is tudsz? Nem is rossz, kisbarátom! Nyugi. Jól leszek. Ne aggódj! Levadászod az utolsó „sast” is, és soha nem zaklat titeket senki. Nem hinném, hogy egyszer is  a Holdra  menne valaki a Cégtől, és a kristályok se hevernek ott halmokban!

2095. október 25. Helyi idő: 13:35 h Kékes, II/A bázis védett, külső területe.


 Hunor, miután levadászta az utolsó „sast” is, a dimenzióhatárhoz futott, átvágtatott rajta, majd a bázis felé vette az irányt. Marcellért ment. Olyan tempóban futott, hogy a póló a hátára tapadt. Az izzadság, homlokáról a szemébe futott. Könnyezett tőle. Olybá tűnt, mintha sajnálná a történteket. Már egészen közel járt a bázis lejáratához, amikor ólmos,  fáradság tört rá. A  többhónapos bezártság, a szűk térben való mozgás, az edzetlenség most bosszúlta meg magát. Bordái alá, elviselhetetlen fájdalom hasított, amelytől teste megrándult és elvágódott, amikor egy, az aljnövényzet takarta  mélyedésbe lépett. Bokája pillanatok alatt kétszeresére dagadt,  megpróbált felülni, de a fájdalom olyan erővel tartotta fogva, hogy inkább fekve maradt. A napfény átszűrődött a fák lombajai között, és amikor Hunor felnézett, meglátta az égen a holdsarlót is, majd az erdő, forogni kezdett vele. Még annyi ereje volt, hogy az adóvevőbe bele szóljon.
— Marcell … gyere … a lejárattól …  keletre vagyok.  A kristályokat … -  Valami kesernyés illatot érzett, amelytől gyomra felfordult, és elveszítette az eszméletét.

Glória hajolt fölé. Arca rémült, szeme könnyes volt. Ott térdelt a faágakból összetákolt hordágya mellett. – Magához tért! – kiáltott föl, de Hunor nem látta, hogy kinek beszél. – Hunor! Jobban vagy? – kérdezte.  Hunor nem válaszolt, még nem ment a beszéd, csak bólintott. A hordágyat felemelték. Akkor látta meg. „Ez nem a valóság. Ez nem lehet. Bizosan álmodom.” Az egyik egy falubeli volt, a másik Marcell. Lehunyta szemét. „Hogy kerül ide Marcell?” Nem értette. „Vagy hogyan kerül Glória, és az a másik férfi ebbe a dimenzióba? Hol vagyok?” Glória ott haladt mellette, fogta az egyik kezét, szoknyája bele-beleakadt az ösvényt szegélyező bokrokba, és egészen valóságos volt. Az ösvényen előttük is cipeltek egy hordágyat, rajta egy férfit. „A klónandroid.” – ismerte fel Hunor. „Akkor sikerült!”
A méregzöld lombkoronák között elő-előbukkant a napfény, mint megannyi apró villanás, mint ezernyi gondolat, melyeket képtelenség kimondani. Kettős életének látomásai egymást űzve fúródtak tudatába, mint testbe az apróra tört üveg szilánkjai.
A Hold, sarló alakja  ott világított a kékségben, és mögüle,  mintha anyja arca mosolygott volna rá, aki mintha azt mondta volna: „Nagyon büszke vagyok rád kisfiam!”

Salgótarján, 2008. november 11.

 

 

 



[1] Tuké: töskés, bordó levelű bokor, kék bogyós termése ehető

[2] Maróka: mandulához hasonló gyökér, melyet kiszárítva ledarálnak, és sütéshez használnak

[3] nacsó: a sáshoz hasonló, méregzöld, csőszárú vízinövény, cérnavékony levelekkel,

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.