Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Irodalmi írásaim

2008.01.17

      Bódi Ildikó

 

A MÚLT ÜZENETE

 

      "Ha kutatod a múltat, mindig találhatsz gondolatokat, melyek csak neked íródtak..."  -  emlékezett  vissza  mestere  mondatára, miközben a monitoron ballagó menüt böngészte. Minden héten beült a könyvtárba négy-öt órára, hogy a XX.  századot  tanulmányozza.  Most a XX.  századi  naplórészletek című kiadvány feliratán akadt meg a tekintete.

 

         - Kérem a tartalomjegyzéket!  - mondta, miután a kurzort az említett kiadványra visszaterelte.

 

      "Xénia! Figyelj mindig a belső hangra!"

 

      Érezte, itt van valami, amit látnia kell. Gyorsan olvasta a kötetben szereplő régen élt emberek nevét:  Margaret Gregory, Staey Stoaud, Roger Grant, Marie Thorhill, Xénia Szigeti...

       "...  Melyek csak neked íródtak... neked íródtak... neked..."

Megállította a vonuló neveket, mert a képernyőn a saját neve virított, kajánul, mintha a számítógép gúnyolódna vele.

 

         - Kérem a kötetet!  - mondta, mire a gép helyeslőleg villant egyet és megint a kötet címét írta ki.  Két perc sem telt el, az átvevőpultra emelkedett a kért könyv. Xénia Szigeti rövid naplója a kötet 127. oldalán kezdődött:

 

* * *

1979. november 3.

 

      Nem akarok - soha nem is volt szándékomban, de nem is tudnék - arra a kérdésre válaszolni, hogy miért csak akkor érkezett”tőlük” az első képeslap, amikor eladtam a családi házat, és a városba költöztem. Azt már korábban tudtam, - nem is tudom, valóban tudtam-e vagy csak sejtettem, - hogy olyan világban élek, ahol igenis léteznek megmagyarázhatatlan dolgok. Mi több!  Titokzatos ez az egész világ!  No  persze  csak akkor, ha nem ragaszkodunk   foggal   és  körömmel  a  megfogalmazott  törvényekhez  és  a fantáziánkat szabadon engedjük.

      Sokan tagadják egy másik, egy másféle világ létezését.  Mindent leegyszerűsítenek, mintha a világ valami matematikai képlet lenne. Elveszik mindkét oldalról az azonos ismeretlent és máris kész, megvan az eredmény. De nem is érdekel! Nekem teljesen mindegy, hányan és milyen módon tagadják. A hitem az enyém.

 

      Nyilvánvaló, hogy amit - úgymond tudományosan - nem tudnak magyarázni, azt csalásnak, hazugságnak, népbutításnak nevezik, mert féltik a tekintélyt, a vagyont, amit a dolgok ellenkező magyarázatával megszereztek. Több száz kötetre rúgó érveik sokakat meggyőznek, mert nekik nagyon megfelel a kétoldali egyszerűsítés. Így nyugodt az életük.

      Számomra azonban semmiféle tudomány nem pótolta és nem pótolja ma sem a mítoszt...? a  hitet...?  az Istent...? Nevezze ki-ki, aminek akarja! A név nem számít. A rejtély mindenkiben ott van, de ezt - számomra érthetetlen okok miatt - csak kevesen akarják észrevenni.  Hajthatatlanul a külső dolgokkal vannak elfoglalva, miközben elsorvad a belső életük. A fal, mellyel így körbeveszik magukat, szinte áthatolhatatlan.  A teremtő - mondom, nevezzük bárminek - elrejtette a valódi értéket és az emberek nem értik a játékot. Csak csodálkoznak, hogy nem jók az emberi kapcsolataik és riasztó számukra a belső életről, az érzelmekről, a szellemről való gondolkodás. Önmaguk elől bujkálnak, és nemcsak önmaguknak maradnak ismeretlenek.

 

      De hát mindannyian másak és másak vagyunk.  Engem ezek a kérdések foglalkoztattak.  A többieket más. Nem beszéltem hát senkivel erről, aminek az lett az eredménye, hogy "önmagam lettem a magam legmegfelelőbb társa", mint ahogyan Jung nyilatkozott önmagáról emlékirataiban. Egyébként sokat köszönhetek Jungnak.  Amíg az ő emlékeit, álmait, gondolatait nem olvastam, azt hittem, elmebajos vagyok.  Hosszú évekig senkit nem találtam, aki vallotta, elfogadta volna azon nézetemet, hogy az ember lelke hasonlatos egy feneketlen tóhoz, és aki csak a felszínen úszkál, az a külső világról ráhullott, szélhordta port, faleveleket, egyéb hulladékot fedezheti fel, de igazán nem ismeri meg belső lényegét, ha nincs bátorsága alámerülni.

 

      Eleinte megpróbáltam erről mindenkivel beszélni.  Az értetlenség, de sokkal inkább a gúny falába ütköztem. Tán bennem volt vagy van a hiba! ... Ki adhat erre választ? Lehet egyáltalán ezekről a dolgokról beszélni? Vannak erre megfelelő szavak, vagy csak érezni lehet őket?

 

      Lelkem sokféleségére, mélységeire senki nem volt kíváncsi Senkinek nem volt rá szüksége.  Azt hittem, értéktelen vagyok. Kénytelen voltam beérni önmagammal.  És időnként olyan mélyre hatoltam, hogy nem tudtam eldönteni, valójában ki vagyok. Azután persze rádöbbentem, hogy mind, mind én vagyok.

 

         - El kell adnod a házat. Nehéz itt neked!

 

      Ez a mondat egyre gyakrabban hangzott el magányom csöndjében. Hazudnék, ha azt mondanám, nem rémültem halálra az első hangoktól. Minden porcikámon végigfutott a jeges borzongás.  - Magányjelenség - próbáltam nyugtatni magam.

      A következő estén már nem féltem. Mi több... érdekelt. Honnan jön a hang? Mi ez? A saját vágyaim vagy a valóság? Azt képzeltem, a szüleim szólnak hozzám, hogy valamiféle általam ismeretlen módon ott állnak mindenhol, ahol valaha állhattak, amíg éltek.

      Amikor mindezt már nemcsak képzeltem, hanem el is hittem, úgy éreztem, birtokomba került valami, amit tudok, de amit sehonnan sem tudhatok.

      Pszichológiai könyveket kezdtem olvasni, melyek nagy része szakkifejezésekkel volt telezsúfolva és így szinte semmit nem értettem belőlük.  Végül kezembe akadt Jung emlékirata és megnyugodtam, mert az ő segítségével találtam meg feltevéseim bizonyítékát.

 

      Anyagi gondjaim nem voltak, csak az emberek voltak kegyetlenek. Összesúgtak a hátam mögött, ami eleinte idegesített, mert mindenféle mocsokkal próbáltak befeketíteni.  Azóta is az a véleményem, hogy ha az emberek látnak valamit, nem hisznek a szemüknek, de ha semmit nem látnak, akkor is ugyanezt teszik.

 

      Kislányként is megvolt mindenem. Nagy ház, két autó, divatos ruhák, finom ételek és szeretet. Imádtam a szüleimet. Ők voltak számomra a megtestesült biztonság és tökéletesség, amit végül elveszítettem.

 

      A régebbi autóval mentek kirándulni.  Eredetileg úgy volt, hogy én is velük megyek, de egy iskolai rendezvény miatt otthon kellett maradnom. Állítólag óriási szerencsém volt.  Ebben én már nem vagyok olyan biztos. Szüleim hazafelé egy út menti fának ütköztek, kikerülve egy szabálytalanul előző Ladával való ütközést.  A Lada öt utasa - köztük három gyerek – így maradhatott életben.

 

      Az autó roncsait nem engedték megnézni. A szüleim holttestét sem. Mégis, jó néhányszor lejátszódott előttem a tragédia pillanata. Hogy ez hogyan volt lehetséges?  Máig sem tudom biztosan. Azokban az években azonban egyáltalán nem gondolkodtam ezen.  Csak a költözés után töprengtem el rajta. Azon is, hogy gyermeki énem milyen természetesnek fogta fel, hogy átéli a szörnyűséget, ami azokkal történt, akikhez lelkileg szorosan kötődött.

 

      Ma is tisztán látom azokat a mindig azonos álmokat... látom, amint a szélvédőnek  csapódik  édesanyám.  Érzem a fájdalmát. Látom a szétfreccsenő vért, a millió darabra roppanó üveget, a lehántolt fát, a szerteguruló cukorkát, a zizegve szétszáguldó gyufaszálakat, a legyezővé préselődő autót és a benne rekedő édesapámat.

 

      Izzadságtól csapzottan, testi fájdalmat érezve, szédülve, saját üvöltésemre ébredtem és nem tudtam már elaludni. Riadtan hallgattam intézeti társaim egyenletes lélegzését és bámultam az ablakon bekandikáló csillagok bizonytalan hunyorgását.

 

      Később nem kísértettek az álmok. A tizennyolcat betöltve kikerültem az intézetből és nem zúdultak a nyakamba anyagi gondok, mint sok más társamnak. Volt házam, kocsim - amit azonnal eladtam - sőt, a biztosító által fizetett kártérítés és életbiztosítás az eltelt négy év alatt csaknem a duplájára kamatozott.  Hogy az intézeti ellátásért mit vontak, már nem emlékszem. Arra emlékszem, hogy a balesetet idéző álom eltűnt, de a szüleim emléke erősödött.  Néha arra a paradox következtetésre jutottam, hogy visszafordult bennem az idő.  Mintha leomlott volna a tér és az idő minden korlátja.

      Összemosódott a múlt, jelen, jövő. Megérintett a végtelen, az örök. A szó hihetetlenebbik valóságában. Valóban úgy éreztem, életemnek nincs kezdete, és ha nincs kezdete, akkor vége sincs, és amit most élek át, az csak egy rövid epizódja a nagy egésznek. Akkori álmaimban újraéltem gyermekkorom boldog perceit. Velük. Anyámmal és apámmal, miközben valahol a színfalak mögött ott állt jelenkori énem és figyelt.

 

      Volt egy pár hónapos időszak, amikor nem álmodtam róluk, de a pauza után már, mint felnőtt nőt láttam viszont önmagam. Olyan csodálatos környezetben, amilyet még nem láttam, de nem is láthattam, mert itt nincs olyan. Ezért is gondoltam, hogy az álmaim maga a valóság. Emlékképek semmiképp nem lehettek, melyek az álomban törnek felszínre. Kettős életet élek.

 

* * *

 

1979. november 4.

 

   Végül elköltöztem.  Hamar elrendeztem dolgaim, és amikor a postaládára írtam a nevem, megtudtam, hogy pont egy emelettel felettem névrokonaim laknak.  Jelentéktelen dolognak tűnik. Akkor az is volt. Mégis jó érzéssel töltött el. Létezésük puszta ténye is elegendő volt, mert a társaságukra nem vágyódtam.

 

      Névrokonaim iránt érzett tiszteletem nem sokáig tartott.  A nyitott ablakok révén hamarosan akaratlanul is fültanúja lettem gyakori veszekedéseiknek.  Az elsőre pontosan emlékszem. Annak a napnak az estéjén zajlott, amikor a postaládámban egy képeslapot találtam. A címzett Szigeti Józsefné volt. Az aláírók pedig apu és anyu. Egy pillanatig sem kételkedtem, hogy nem a felső szomszédomnak jött a lap.  Bosszankodtam, mennyire figyelmetlen a postás, az én ládámba dobja más levelét, pedig amaz biztosan várja.  Aztán kiderült, hogy én is figyelmetlen voltam, mert névrokonom István és nem József. Minderre este sikerült rádöbbennem. István miatt az asszony szülei megszakították kapcsolatukat a lányukkal. Soha nem írtak nekik se levelet, se lapot. Nem utaznak soha, sehová. És mivel a két család nem találkozgatott, tartották a haragot, István merő gúnynak tartotta nevének elírását.

      Tört-zúzott. Megpofozta a feleségét.

Mindezért magamat vádoltam. Akkor csak sírtam és nem is sejtettem, hogy ez volt a második lépésük felém... nekik! Egyik délután felkerekedtem és végigjártam a környék valamennyi lakóházát, hátha rátalálok Szigeti Józsefnéra.  Nem találtam és így a következő képeslapot megtartottam. Néztem a megörökített várost. Majdnem beleszédültem a látványba. Mintha ott álltam volna az utcán.  Szinte mozdultak az emberek.  Még az eső és a por összekeveredett illatát is éreztem.

         - Sopron - olvastam el a lap hátoldalára nyomtatott feliratot.  Nem ismertem a városra. - Hol van a Tűztorony?

 

   "Neked küldtük", hallottam megint a már jól ismert hangot "Nézd csak meg! Ezt nem lehet elpusztítani."

      Megbabonázva követtem a felszólítást.  Sem széttépni, sem elégetni nem bírtam a képeslapot. Arról, hogy egy vegyész ismerősömmel megvizsgáltassam a küldeményt, egy álom beszélt le.

      Jó volt tudni, hogy a lapok nekem érkeznek. Szerettem levelet kapni, de aki nem ír, az nem is kap. Amikor az intézeti barátaimtól elköszöntem, megígértem, hogy majd írok.  Nem lett belőle semmi. Megismertem későbbi férjemet, megszerettem, teherbe estem, ő meg... feleségül vett. Eszembe sem jutottak az intézeti barátok, mint ahogy az sem, hogy a férjem nem a lángvörös hajfürtjeimbe lett szerelmes, hanem a pénzembe.

      Csak két hónapig voltunk házasok, de ez csaknem az életembe került. Egy este részegen jött haza.  Szitkozódott és rugdosott.  Erről inkább nem beszélek, mert nagyon fáj. Jó lenne elfelejteni. Akkor is ezt akartam. Nem mentem orvoshoz.   Nem tudtam, hogy a négyhónapos magzat a rugdosás következtében meghalt.  A városban, az utcán ájultam el néhány nap múlva és csak a kórházban tértem magamhoz. Közben eltelt két nap.

      Amikor jobban éreztem magam, behívott az orvos és elmondta, hogy többé nem lehet gyerekem.

         - És a férjem - kérdeztem, - ő hol van?

         - Xénia! - sóhajtott az orvos. - Nem akartam még szólni.

         - Megbüntetik?

         - A férje beállt abba a brigádba, amelyik a Bazilika kupoláját restaurálja.

         - És? - sürgettem az orvost.

         - Elszakadt a biztonsági kötele.

      Beleborzadtam.  Valahol mélyen azt súgta egy belső hang, hogy ezt "ők"

Intézték így.

 

      A kórházból hazatérve megint a magány volt a hűséges társam. Hallottam a szüleim hangját.  Arról akartak meggyőzni, és sikerült is nekik, hogy fogadjam el életem feltételeit és önmagam. Lassan megértettem, hogy nem kell másoktól bizonyítást igényelni, elég, ha én hiszek a magam igazában, vagy abban, hogy jót és jól cselekszem a dolgokat. Azután jött a költözés és a képeslapok.  Így ment ez már vagy hat hónapja, amikor egy furcsa levél érkezett:

 

      "Bíznak benned. A feladatot feltétlenül vállad el!"

 

         - Kik bíznak bennem? ... és miféle feladatot?

 

      Hamar kiderült. A gyár vezetősége úgy határozott, hogy engem küldenek el egy tízhónapos tanfolyamra. Elvállaltam.

 

      Hozzászokhattam volna a titokhoz, mely ily módon lett része életemnek. Mégis elsírtam magam, amikor aznap hazaértem. Szerettem volna tudni, hol vannak, ha én nem látom őket, és miért nem láthatom, ha leveleiket olvashatom. És egyáltalán! Fájt, hogy nem lehetek velük.

 

      Másnap összefutottam a postással.  Kérdeztem, hozott-e most nekem képeslapot. Furcsán meresztgette rám a szemét.

         - Szigeti Xénia?  Nem, kérem, nem hoztam. Ha jól emlékszem, még soha nem hoztam.

      Megmutattam neki egy képeslapot.

         - Én, kérem, az életben nem láttam ilyen lapot. Hasonlót sem.

         - Biztos benne?

         - Erre akár meg is esküszöm.

      Gondolhatják, mennyire megdöbbentem.  Hogy kerülnek akkor a lapok a postaládámba? Megzavarodtam. Tán csak én képzelem? Nem, az nem lehet, hiszen más is látja a lapokat. Hát akkor mi ez?

 

* * *

 

1979. november 5.

 

      Nem sok időm maradt. Most értem haza és ma a férjem is korábban ér haza. Egészen biztos vagyok benne, hogy nagyon haragudna, ha megtudná, hogy mindezt leírtam és itt hagyom, hátha valaki rátalál, és érdemesnek tartja, hogy elgondolkozzon rajta.

      Ma este elmegyünk. Legalább is megpróbáljuk. Jó, hogy az első alkalommal, amikor menni akartunk, bejött a lépcsőházba egy fiatal pár. Lejárt az idő, mire kimentek.  Nem kockáztathatták meg odaát, hogy megnyissák a... Szóval jó, hogy akkor nem sikerült - olyan két hete - mert akkor nem volt eszemben, hogy le is írhatnám azt, ami velem történt. Ha ma este sikerül, ide már soha nem térhetünk vissza.  Tudom, hogy sokkal jobb lesz ott, kicsit mégis sajnálom itt hagyni ezt a világot.

 

      Szóval...  semmi  nem  volt  világos.  És nem értettem, miért mondják álmaimban a szüleim, hogy kár, amiért akkor, a balesetnél nem voltam velük. De erről tényleg nem beszélhetek. Inkább a tanfolyamvezetőről írnék, akivel megismerkedtem. Már másodszor randevúztunk, amikor be mertem vallani, hogy a nevére nem emlékszem, mert az első előadáson, amikor bemutatkozott, képtelen voltam  a  szavaira figyelni. Történt ez azért, mert amikor megpillantottam, még a lélegzetem is elállt. Hogy miért?  Ezt akkor még nem meséltem el neki, nem mertem. Még nem tudtam, ki is ő valójában... Hát igen! Az álmaim. Álmaimban láttam őt. Az álmokban, melyekben teljesebb és boldogabb voltam, mint itt.  Odaát ez a tanfolyamvezető - aki ma a férjem - üzletember volt. Odaát sokszor találkoztam vele, még jóval azelőtt, hogy a tanfolyamról egyáltalán szó lett volna.  Szüleimmel egy fogadáson álltunk, valami rózsaszerű bokor mellett, amikor hozzánk lépett. Megszerettem. Álmaimból lépett a valóságba. Amikor megláttam - ugye, érthető, - meghökkentem. De amikor a nevét is megmondta, már kezdtem szédülni.  Később összeházasodtunk és most már mindent értek.  Létezik egy világ, mely párhuzamos a miénkkel. Nemsokára találkozom a szüleimmel.

 

                                                      Xénia

 

* * *

 

      Itt véget ért Xénia Szigeti naplója. Már csak egy utóirat volt olvasható a lap alján: Levéltári kutatások alapján kiderült, hogy Xénia Szigeti és Szigeti József 1979. novemberében valóban eltűntek.  A pontos dátum ismeretlen, mert rokoni szálak híján sokáig senki nem kereste őket.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.