Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Meseszép mesevilág

2018.12.14

dscn3815.jpg

Amikor Lili kicsi volt

Az álomtündér meglátogatta Lilit. Egy mesét mutatott neki abból az időből, amikor még kicsi volt.

Karácsony szeretettel áldott napján, csodás hóesésben, gyönyörű hegyek között autóztak hazafelé apával és anyával, amikor megállt az autójuk és sehogy nem akart elindulni. Lili álmosan oda súgta apukájának, hogy ő tudja, mert a tündérek álmában megsúgták neki, hogy itt a közelben van egy házikó, amit lilára festettek és minden utazót szeretettel fogad. Apa ölbe vette lányát, anya a csomagokat vette magához és mentek a behavazott ösvényen, amit Lili mutatott nekik. A fenyőfák boldogan susogtak, úgy üdvözölték a kis családot és felébresztették az ágaik között szundikáló kismadarakat, mókusokat, hogy együtt örülhessenek, ma éjszaka nem sem lesz üres a házikó. Apa, anya és Lili már messziről látták, hogy valóban van ott egy ház. Felső ablakai fényesen, sárgán világítottak, az alsó ablakok pedig kékes fényt árasztottak, mert égőket aggattak, az odabent felállított fenyőfára, amely egy hatalmas láda földben állt. Lili, amikor látta, hogy hamarosan megérkeznek, elaludt apa ölében, és a ház udvarán kiesett a kezéből a kék plüss nyuszi.

A nyuszi először félt, hiába volt tele a szíve szeretettel és kicsit nyüsszögöt, amikor a hóember, aki az udvaron álldogált megszólította:

- Ne félj Nyusszogó nem vagy egyedül! Engem Hó Döncinek hívnak. Tegnap készített két fiú és a csillagoktól varázserőt kaptam.

- Neked tényleg varázserőd lehet, hiszen ismeretlenül is tudod a nevem – suttogta Nyusszogó.

- Bizony ám! És hamarosan neked is varázserőd lesz, ha szépen, türelmesen vársz.

- Félek, hogy jönnek a medvék és elhurcolnak a bocsuknak és akkor többé nem láthatom az én szőke Lilikémet.

Hó Dönci akkor kétszer meglengette fekete kalapját és alig tette vissza kerek, fehér kobakjára már ott is termett Csoda Cili a szarvas.  Hó Dönci és Csoda Cili egymásra kacsintottak.

- Akkor megérkeztek ők is – mondta a szarvas és lenézett a völgybe, hogy ellenőrizze minden rendben van-e a kis család autójával. A táj azonban nyugodt volt. Az autó biztonságban volt. Akkor Cili és Dönci az égre nézett. Nyusszogó is feltekintett és a csodálattól még a száját is tátva felejtette. Az égen ugyanis közeledett egy fényes szikrázó pont, ami messziről pontosan úgy nézett ki, mintha csillagszóró lenne. Körbe járta Nyusszogót, majd Döncit és végül Cilit, azután édesen kacagva vissza repült az égre.

- Na, most már neked is varázserőd van – mondta Csoda Cili és egy szívecskét tűzött Nyusszogó mellkasára. – Az lesz a feladatod, hogy vigyázz Lilire, segíts neki, hogy jó emberré váljon, mert nagyon nagy feladatok várnak rá. Azok közé tartozik, akiknek széppé és jobbá kell tenniük az emberek elrontott világát.

Nyusszogó egészen ellágyult, de aztán kihúzta magát és boldog mosollyal ígérte meg, hogy vigyázni fog Lilire.

 

 

dominik-a-szepseg.jpg

Nem a régmúltban történt, és nem is az Óperencián, meg az Üveghegyen túl, hanem mostanában, egy hete, éppen szeptember tizenötödikén, amikor az idők és a sorsokat formáló alakzatok a terek pókhálóján összetalálkoztak, arról sugdolóztak bájosan, mit is tehetnének ők, hogy a zűrzavarba forduló földi életet a harmónia, a békesség felé irányítsák. Olyan világot sóvárogtak, amilyenekről a mesékben olvashatnak az emberek, mégis megértik, hogy vágyaikat megvalósíthatják, csak hitüket erősíteni kell. Ha meg már elhitték, hogy elérhetik a boldogságot, akkor ráeszmélnek, hogy a jóságot mindannyian megérdemlik.

Az idők, az időnélküliség és a dimenziók épp együttállásban voltak, amikor erről beszélgetniük kellett. Ők tudták, hogy az indigó- és a kristálygyerekek már rég a Föld nevű bolygón élnek, már lassan fel is nőttek, ezért egy meseszép mesevilág képeit kezdték levetíteni nekik. Mindenkinek egyenként, mindenki másként élte meg, mást látott, de a szépség, a jóság, és az, hogy teremtő erővel élnek, minden mesegondolat-filmben benne van.

Igen, igen: van, mert a filmek forognak, csak hunyd le a szemed, és akard látni azt a szeretetteljes, segítőkész emberekkel teli jó világot és szándékod megérezve lelki szemed előtt a te mesefilmed is peregni kezd!

Én magam is lehunytam tegnap a szemem, hogy kipróbáljam működik-e napjaink „legendája”, és valóban látni kezdtem az új világ megnyugtató képeit. Elmesélem neked a tegnapi vágymese képeit.

♥ ∞ ♥

Éltető fény járta be a völgyet. A Nap melege szelíd volt. Nem harapott. Nem is késztetett futásra senkit úgy, mint az előző nyáron, amikor még nem hitték az emberek, hogy elméjükkel egy új, egy szebb világot tudnak alkotni, annál, amiben addig léteztek.

Most minden más volt. A levegő üde és friss volt. Keveredett az élet többi táplálékával, a földdel, a vízzel, a fénnyel és minden élőlényt gyógyított, amelyik csak a völgybe lépett.

A völgy volt az a hely, ahol az arra sétáló ember ráeszmélt, hogy sóvárgásából erős vágyat, a vágyából erős hittel képes megváltoztatni a világot.

A völgy pedig boldog volt. Legalacsonyabb pontján kristálytiszta patak futott ismeretlen célja felé. Ismeretlen volt a cél, ő mégis tudta, ahová érkezik, ott örömmel fogadják majd. A patak vízcseppjei, hegyikristály folyosókból érkeztek a völgybe. A hegy gyűjtötte össze esőből őket, hogy együtt képesek legyenek patakká nőni. A hegy lábánál összetalálkoztak a mélyből feltörő termálvízzel és összeölelkeztek, vízkacajjal üdvözölték egymást.

Hihetetlenül nagy csoda történt, hiszen a kristályok erejével felruházott vízcsapat, és a föld mélyén az olvadt kőzetek, ásványok erejét magukba szívó vizek éltető heve összekapcsolódott. Nyomukba tündöklés szegődött végig a völgyön, hogy több kilométer vidámság után a másik hegy lábánál elérjék a cseppkőbarlang lejáratát.

Tapinthatóvá vált a vidámság és a remény bizonyossággá érett. A patak egyik oldalán feléledtek és ezüst zöldbe öltöztek a fenyőfák, a másik oldalon színesbe öltöztek a tölgyek, a bükkök és a galagonya vörösen villogott, lévén hogy kezdődött az ősz.

♥ ∞ ♥

Ezt láttam tegnap.

Ma majd megint lehunyom a szemem, és holnap elmesélem, hogyan folytatódik a film.

♥ ∞ ♥

A tölgyest - mint egy szélesre tárt kezű óriás – egy mező választotta ketté. Lili ott feküdt a magasra nőtt fűben. Alig egy méterre tőle, vidáman csörgedezve a kövek között futott tova a tündöklő patak.

A lányka apró testét elbujtatták az őszi növények. Ember nem láthatta, csak a magasba köröző sólyom, akit egyébként Balabánnak neveztek, és az utolsó nektárokat begyűjtő méhek. Őket nem zavarta a szőke kislány jelenléte. Érezték a belőle áradó ártatlanságot és jóságot. És pont ezért, még örültek is, hogy pihentető álmodozása helyéül az ő rétjüket választotta.

Igen, igen. Lili gondolatait terelgette, próbálgatta új képességét, ami ugyan nem volt új, csak eddig ismeretlen. Ami ismeretlen az hihetetlen is sokaknak. A kislánynak is az volt, de fiatalsága hozzásegítette, hogy könnyebben elhiggye. Édesanyja néhány napja, amikor a kicsi falu meseszép fagerendás házába költöztek, azt mondta neki, hogy most már gondolatai segítségével megtervezheti a saját szobáját. A szoba majd olyan lesz, amilyennek ő maga megálmodja.

  • Kincsem! Álmodd meg magadnak! – mondta az anyja. – Ha olyanná álmodod, mint amilyen te vagy, akkor jó érzés lesz laknod benne.

Az új, a szép világ egészen váratlanul, szinte rászakadt az emberekre. Sokan nem is tudták kezelni és elsodorta őket az általuk kigondolt ár, vagy valami tragédia, amely elméjüket félelemként eluralta. Lili nem értette mi történik, de szülei összepakolták a legfontosabbakat és hátrahagyva lakásukat, bútoraikat, minden addigi vagyonukat erre a békés, hegyvidéki falucskába utaztak. Lilinek tetszett. Itt minden szinte ragyogott. Itt mindenki kedves és megértő volt velük. Segítettek a hozzájuk illő házat megkeresni és átalakítani nekik. A többi az ő dolguk lett, de ha kérték, akkor bárki szívesen segített, amiben csak tudott.

  • Képzeletünkkel teremtjük a világot – emlékezett most is tanítója szavaira Lili, aki egyszer a rajzórán mondta ezt tanítványainak, amikor egy képzeletbeli világot kellett rajzolniuk.

Lili a patak dalát hallgatva, lehunyt szemmel a szobájára gondolt, ahol majd jó lesz tanulni, játszani, pihenni és új álmokat álmodni. Tetszett neki ez az új világ. Új élet, más környezet, más emberek. Minden egy kissé idegen volt és mégis valahonnét ismerős.

Még nem tudta, de emlékezett.

♥ ∞ ♥

Az emberi idők már nem fedték egymást. Mint ahogy a nap- vagy a holdfogyatkozás is lassan véget ér, az emberi idők is széthúzódtak, ahogyan a terek is. A dimenziók katonás sorba, egymás mögött álltak. Egyikben felsír halálos  kínjában egy anya, miközben a másikban egy új ember születik.

A fák és a patak is, mindent tudtak. De szájuk nem lévén a sorskéz által vigaszt nem adhattak. A fákat csak azok értik, akik őket nem röstellik hosszasan átölelni. Csak azok hallhatják meg csöndes, bánatszabadító szavukat, akik képesek elcsöndesedni és gondolataikat mesére bírni.

A patak is hosszasan tud mesélni annak, aki fülét hallásra képes bírni, hogy az őt alkotó cseppek miféle dimenziókon haladtak keresztül, míg eddig elértek.

Lilinek senki nem mondta, ő mégis hitt, hogy a dimenziók között utak vannak, bizonyításra nem volt szükség.

A gondolatok huncut kis kalandorok ám! Nehéz őket kordában tartani. Nehezen állnak meg, nehezen vehetők rá, hogy szolgálják azt, aki által teremtődtek. Lili a szobáját próbálta megálmodni. Addig jutott, hogy az egyik sarokban egy igazi élő fa áll, rajta pedig vastag indákon lóg egy nagyapu által faragott hinta. A gondolatok pedig máris csíntalan módra elröppentek a műhelybe, ahol faforgács illatok terjengtek és ahol a férfi az utóbbi napokban az ideje nagy részét tölti.

♥ ∞ ♥

 A rét tündéi az őszbúcsúztatóra készültek, éppen az össztáncot próbálták a virágok szirmain. Mezítlábas, nesztelen és kecses táncukat csak Ajándok, a tündérfi - aki ebben az évben a rendezője volt a bálnak -, no meg a szellők látták. A szellők, akik folyton-folyvást kergetőztek. Egymást kergették, meg a lehulló faleveleket, a pillangókat és a méheket, amíg csak anyjuk, Szélné, vagy vihar apjuk Sebők jött értük, hogy beterelje őket barlangjukba, onnan is a mélybe, a hegy gyomrába, közel az ősi kőzetekig, ahol éppen kezdődött valami, ami közös, mondjuk tanítás, ebéd, vagy éppen fürdés, amikor lefekvéshez készülődtek.

Lili figyelmét a szoba tervéről elterelte ezernyi nesz és nóta. A közeli lóistálló mellett egy seregnyi tücsök ciripelt és Lili máris látta lelki szemeivel Lónyát a szép fekete lovukat, akinek a jobb hátsó tomporát egy hófehér folt díszíti.

Lónya szerette ezeket a mélabús őszi dalokat, főleg azokat, melyeket tücsök Tihamér zenélt. A többi állathoz hasonlóan ő is tudta, hogy közeleg már a vad és féktelen Taksony, a tél szele és mindenható ura, és akkor csönd lesz, mert a zenész komák is mind elbújnak a föld alá, hogy téli álmot aludjanak.

Az istállótól balra vezetett egy keskeny ösvény, egy kőkeményre taposott földutacska a kis tóig, amelyet ebben az órában a szellőcskék fésültek éppen fodrosra, mert most éppen ez volt a dolguk, amit igen szerettek. Megsimogatták Csík halacska orrát, aki egy pillanatra kibújt a vízből, hogy megmondja anyjának milyen odakint az idő. Csík, prüszkölt egyet, a szellőcskék meg kacagva csónakáztatták tovább a víz felszínére hullott faleveleket a túlsó parton álló nádasig.

♥ ∞ ♥

Mindeközben a nagyvilágban lázongások törtek ki. Lili persze erről mit sem tudott. Szülei időben elköltöztek, mert megtehették, mert sok-sok jó barátjuk volt, akik segítettek, és mert látta, hogy fékevesztett idők közelednek. Nem akarták, hogy a nagy lehetőségek időfolyamába belevesszenek mindahányan. Az erő birtoklása ugyanis szívet és lelket követel. Akinek csöndes vagy mélyen hallgat, mert senki nem mondta el neki, miként hozza azt tudata mélyéről a felszínre azok mostanra dühödten verték szét a város civilizációját. Az erő amennyire alkotni képes, annyira tud rombolni is, mint a kígyóméreg, ami ha marás halálos, de értő kezekben balzsamba keverve gyógyszer.

♥ ∞ ♥

Lili mosollyal az arcán feküdt a fűben. A magas légben felhők gyülekeztek. Szíra a szürke felhő, az örök létező, a kis csalogató, most is azon volt, hogy a többieket a táj fölé csalja, hogy igazi esős őszt varázsoljanak a dimbes-dombos vidékre. Jöttek is azok. Kicsik és nagyok. Lassan eltakarták a napot. A kislány azonnal érezte a bőrén, behunyt szeme ellenére, hogy valami elterelte a fényt. Feltekintett, aztán fel is állt, mert amint meglátta az összesereglett felhőket már tudta is, hogy eső lesz. Aki megtanulja figyelni a természetet, az csak akkor ázik meg, ha akar, vagy ha dolgát mindenképp bevégezni akarja, még a zivatar előtt. Lili is szerette az esőt. A hangját, az illatát, az ízét és cseppjeinek simogatását, vagy éppen csípős ütéseit is. Esőben állni, az a jó, de édesanyja nem szerette, ha megáztatja magát. A megfázást akarta mindenképp elkerülni.

Ahogy felállt Lili a fűből, a tündérek – Arina, Bejke, Fehéra, Firtos, no meg Tulipán – abbahagyták a táncot, mert Ajándok csendet intett. Lili mégis észrevette őket.

Hogy tündéreket lát, számára roppant szokatlan volt. Hallott már róluk. Tudta, hogy Meseországot lakják, de hogy mesevilág eddig elérjen, az hallatlan képtelenség. Azt még senki nem mondta, hogy az a bizonyos Óperencián és Üveghegyen túl az ennyire közel van hozzájuk.

  • Eltévedtetek? – kérdezte szinte suttogva a megilletődöttségtől. De a tündérek, Ajándok intésére azon nyomban köddé váltak, a láthatatlanság porától, amit a bált rendező tündérfi előrelátón magával hozott a próbára. Lili pedig ott állt az őszi mező szélén a tündöklő patak partján nagy szemeket meresztve, és hirtelenjében nem is tudta látott e tényleg valamit, vagy csak a képzelete űz vele furcsa játékot.
  • Ott vannak. Én is láttam őket – hallotta meg ekkor Lili a magasból a sólyom, recsegő hangját.
  • Hát én meg hogyan érthetlek téged? Ki vagy? Te is a Mesevilágból jöttél?
  • Mesevilág? – kérdezte nevetve a szót a sólyom. – Én, kérlek, Balabán vagyok, e terület felügyelője, a rend őre. Mesevilág csak addig mese és addig távoli Lilikém, amíg a szeretet, az őszinteség és a jóság meg nem nyitják a kapuit.
  • Tudod a nevem és ismered mesevilágot is… Akkor te jóságos lehetsz nagyon – mondta őszinte csodálattal, elismeréssel a még mindig álmélkodó kislány. A sólyom felnevetett, de azért komoly képpel ült le egy ott felejtett kerítéskaróra, amely valamennyire kimagasodott a száradni készülő fűtengerből.
  • Én nem tudom ezt megítélni kicsi lányka, élem az életem, teszem a dolgom, amit feladatul kaptam azt teljesítem. Figyelek. Ha kell, viták bírája vagyok. A rendbontókat rendbe szedem. Távolabbra nem nézek, csak a mára figyelek, és arra, hogy ami az én területem, ott lehetőleg mindenki tisztelje a természet rendjét. A tündérek táncát láttam, de azt is, hogy már hazarepültek, és azt is érzi minden porcikám, hogy hamar itt a hideg eső és neked is menned kell, hacsak nincs szándékodban bőrig ázni.

Lili bólintott. Szeme még most is kerekre nyílva figyelte Balabánt és hallgatta. Csodálkozott, hogy érti szavait. El sem tudta képzelni, hogy mi történhetett vele, ami által tündéreket lát és sólymok szavát érti. Mivel Balabán elég érthetően és komoly határozottsággal, szárnyával utat mutatott neki,  futni kezdett hazafelé. A madár, a levegőben egészen hazáig követte. Amikor aztán a lány a ház eresze alá ért, a madár  eltűnt a szeme elő. A tó felé repült.

♥ ∞ ♥

Az időtlenség, az örökkévaló, ami nem mást jelent, mint, hogy a világ összes dolgai mindig is léteztek és nincs se kezdet, se vég, de minden ismétlődhet örökkön örökké… szóval ez az örökkévaló összesúgott a térrel és oly illúziót teremtett, amiben azt hihetik az emberek, hogy minden véget ér.

Csillagokat festett sötétkék vászonra a festő, és belőle, a fizikus, kiszámolta milyen szabályok szerint tágul a Világegyetem.

Ahogy a jóság és a reménység is egy tőről fakad, úgy a gonosz és reménytelenség a másik tő. Rajtunk áll, hogy melyikről szakajtunk magunknak vázánkba virágot. Minden attól függ, milyen az anyag vágya és álma, mit akar elérni most, és mit szeretne elérni az időtlen végtelenben, és fő kérdés itt leginkább az, hisz-e benne, hogy léte végtelen kör.

Amilyen a „most” parányi részecskéje olyanná lesz a jövő. A kicsi ott van a nagyban és a nagy a még nagyobban. Rémképek, gonosz tettek vagy bájos vidámság, meg boldog alkotás… egyre megy, minden ismétlődik az emberi elmében, soha nem törlődnek, csak ha az anyag elporlad. Ahogyan nem törölheti ki semmi egy anya elméjéből, szívéből, lelkéből magzata emlékét, születését, növekedését és elvesztését, úgy semmi nem törölheti ki az Világegyem elméjéből a bűnnek az emlékét. Örök lenyomat marad, örök teher, a végtelenben örökké ismétlődő sikoly.

♥ ∞ ♥

A Sarkcsillag még kacsintott egyet a tájra, azután a felhők eltakarták ezt a kicsi kilátást is a Tejútra. Lili gondolatban elköszönt Balabántól, aki szigorúan hazaparancsolta. Kicsit fájt ugyan neki, hogy a sólyom, köszönés nélkül távozott, de valahol szíve legmélyén mégis inkább hálát érzett, mert alig ért lihegve az eresz alá, máris eleredt az eső. Hideg szél hozta. Hóról érkezett. A hegyek közelében nem ritka az ilyen hirtelen időjárás változás.

A tízesztendős, aprócska szőkeség – mindenki elsősnek nézte, amiért kissé duzzogni szokott – beült a teraszon álló kétszemélyes hintaszékbe, onnan figyelte az egymást kergető esőcseppeket.

- Pont úgy ülsz ott, ahogyan nagyanyud ült a régi ház erkélyén és pontosan olyan imádattal lesed az esőt, ahogyan ő tette – mondta gyöngéd, csöndes hangon, mosollyal az arcán, szeretettel a szemében Lili anyukája. Enid, akinek a neve életet jelent, a lánya mellé ült.

- Ha nem éltem volna már, amikor ő meghalt, azt hihetnéd, hogy ő született bennem újjá. Olyan sok dologban hasonlítok rá – jegyezte meg Lili.

- Igen, tényleg – bólintott az asszony. – Nagyon szeretett téged. Sokat ringatott és dalolt neked. Amikor elköltözött abba a másik életbe, bizonyára osztott neked az ő bölcsességéből. Tudod kincsem, így működnek a dolgok még akkor is, ha az emberekből kiölték a hitet.

Lili értette. Sokat beszélgettek már ezekről a dolgokról. Most mégis valami más járt a kis fejében. Nagyon mély levegőt vett. Nem tudta hogyan mondja, egyáltalán mondhatja-e, bár szíve azt súgta édesnek elmondhatja nyugodtan.

- Lehet, hogy nagyanyu is értette a madarak nyelvét, és látta a tündéreket?

Enid előre csúszott a hintán, hogy lánya szemébe nézhessen. Lába a földre ért, a hinta pedig megállt.

- Csak nem…?

- De – mondta félénken Lili, és kicsit még a nyakát is behúzta, ahogy meglátta anyja döbbenetét. – Ma… az előbb… a sólyom hazaküldött a patak mellől, nehogy megázzak és láttuk a tündéreket, ahogy táncoltak a virágokon.

Csak fél percig, vagy talán még addig se tartott Enid mozdulatlansága, aztán visszacsúszott a hintába Lili mellé. Mellkasára vonta kislánya fejét, és csókokkal halmozta el. Szeme átnedvesedett, de arca felragyogott. „Ez csodálatos! Eljött az idő Kicsim. Beszélnünk kell.”

♥ ∞ ♥

A rózsák nappal széthajoltak. Csak éjszaka nyúltak egymás felé, párát sóhajtva a légbe, ami vitte történetüket a felhők felé. A fehér rózsa és a rózsaszínű rózsa szépen lassan összeborultak mikor emberi szem nem láthatta őket és egész éjjel beszélgettek. Elmesélték mit láttak. A fehér a baloldalon, a rózsaszínű a jobboldalon látottakról suttogott az aprócska sírhanton. Most ősz lett, és ők búcsúztak. „Álmodj szépséges téli álmokat szerelmem!”

A lélek, mi élő anyagban lakik és a lélek, amely már kiköltözött és szabadon szárnyal, száll és száll fel, és feljebb a magas égbe. A felhők alatt megpihennek, majd kacagva befúrják magukat a párába, átszelik a kavargó vízcseppek tömegét, ezernyi mesét gyűjtve, élő anyagok emlékezetét. Felszállnak a felhők fölé, hol villámok tisztogatják a sztratoszférát. Túlrepülnek a képzelet és álom vizes gyűjtőládáján, a mágnesesség vasmarkából kiszabadulva fel-fel a légüres térbe, hol már eltörpül minden emberóriás. Elhagyják az álmok és vágyak mezejét, hol képzeletkockákból, szeretet töltelékkel építettek várat, melynek falain nem hatolhat át semmi rosszindulat és közöny, amely megmérgezi a földi életet.

♥ ∞ ♥

Szivárványszínű csipkefüggönyök takarták a tündérek dísztermének ablakait, mely ablakokon át a tündeőrök mindig szemmel tarthatták a tájat északtól délig, és nyugattól keletig. Tíz tündecsalád vigyázta a vidéket, benne minden élőt. Vigyáztak a virágokra, a mókusokra, sünökre és mindenféle erdei és mezei állatra, de nagyon vigyáztak az emberekre, köztük is a gyerekekre a legjobban. No, nem mintha a felnőttek nem lettek volna ugyanannyira esetlenek és gyarlók sokszor, de őket bizony már nehezebb volt tündérsuttogással irányítani.

A díszterem színpadán Ajándok állt és beszélt az összesereglett tündéreknek. Elmesélte a próbát és azt, hogyan törte ketté az a váratlan esemény, hogy egy embergyerek megpillantotta őket.

- Már a legjobban ment az össztánc, és úgy éreztem ez világraszóló nyertes szám lesz, amikor csodálkozó szempár tekintetét éreztem magunkon. Komolyan mondom nem értem, hogyan történhetett ez meg. És éppen velem – hangja a felháborodásból, mondandója végére a kétségbeesettig jutott és aprócska fejét kezecskéibe hajtotta szégyenkezve a táncmester tündérfi.

- Nem kell szégyenkezned Ajándok – lépett mellé a tündérek vezetője Egyed. – Óriási változások jöttek a világban – fordult a várakozó tündérek felé. -  Felerősödtek a vágyak teljesülései. Lilinek csak a vágya teljesült azzal, hogy megláthatta a táncolókat. Még szerencsénk is van ezzel a kicsi lánnyal. Rossz belegondolni, hogyan védhettük volna ki, ha egy vásott kölyök vágyik látásunkra és ránk támad, amikor megpillant bennünket. Mert még ilyesmi is előfordulhat és nekünk sajnos erre is fel kell készülnünk. El is rendelem, hogy mától kezdve minden tündér hordjon magánál láthatatlansági port, és ne csak a csoportok vezetőinél legyen. Elrendelem, hogy haladéktalanul kezdődjön meg a por gyártása, a portartó zsákocskák szövésével egyetemben. Egyúttal elrendelem, hogy a port csak abban az esetben szabad használni, ha életveszélyes helyzet áll elő.

A csodálatos szépségű cseppkőbarlangban olyan nyüzsgés támadt, amilyet még nem látott a barlang szelleme. A tündérpalotaként szolgáló hegy gyomrában mindig volt tennivaló. Nem csak azért, mert osztoztak a helyen a denevérekkel, akik tudvalevő, hogy nem szerettek takarítani, hanem, mert állandó volt a díszítés a szépítés is. A fiatal százéves tündérek még gyereknek számítottak. A lányoknak a csillogó tüll szoknyácskájuk, a fiúknak köpönyegük lebbent a nagy serénykedésben, amikor takarítottak aprócska seprőjükkel. Amikor Egyed kihirdette az új szabályt mindenki szétrebbent az étkezőből, a tantermekből is és vitte a hírt a családjának, a lakószobákban tartózkodóknak. Az ötszáz éves tündérek kint voltak és a tájat vigyázták, ők még semmiről nem tudtak, mert nekik nem volt mobiltelefonjuk, mint az embereknek. Ők csak akkor értesültek a történtekről, amikor hazatértek és az ajtónálló tündérek elmesélték nekik. Lassan azért mindenki értesült Liliről, akit ugyan már ismertek mind egy szálig, de nem várta egyikük sem, hogy ilyen hamar képessé válik látni a tündéreket. A sólyomról tudták, hogy látja őket, de mivel a sólymok magyar nép vezérmadarai, Balabán pedig közülük is a legdolgosabb, és önzetlen, valamint a jó terjesztésének a vezérszónoka, ezért tőle nem tartottak a tündérek.

- Lili nem fogja senkinek elárulni…

- Már el is mesélte édesanyjának – vágott Tulipán szavába Pötölön, az imént őrjáratból visszatért öreg tündér.

- Az nem jelent gondot – legyintett Szörény. – Enid a jóságot keresi és követi.

- Én is mindent édesanyával szoktam megbeszélni – folytatta a gondolatot Tulipán, aki fiatalsága ellenére sokat tudott a világról. – Lili hasonlít hozzám.

- Drága Tulipánom! – Nevetett fel Pötölön. – Bölcsebb volna nem összehasonlítani velünk.

- A tündérek között is vannak rosszak – állapította meg egyébként okosan Tulipán.

- Igen, őket ki is zárta a Tündérközösség, nincs varázspálcájuk, nincs varázsporuk, és nem kapnak ölelést minden nap, ezért varázserejük nem nagy.

- Igazad van Pötölön, de Lili akkor is jobb mindenkinél. Én nagyon szeretem.

- A jövőben többen is lehetnek majd, amik látni tudnak bennünket – lépett a kis csoporthoz Egyed. – Most kaptam a táviratot a Kárpátokból, hogy kinyílt a Világ Virág és a tündérmanók már osztogatják a belőle csepegő nektárt. Magambál, a tündérek aranyasszonya üzent.

- Ó! Hát létezik a Világ Virág! – Kiáltott föl boldogan Tulipán. – Azt hittem csak legenda.

♥ ∞ ♥

Reggel lett. Amerre a szem elláthatott volna, mindenfelé párát lehelt a táj. Az őszi melegre érkezett késő délutáni, éjszakai esőcseppek átalakulóban voltak. Párájuk vagy visszaült a növényekre, vagy lassan a magasba emelkedett. A szántóföldek hatalmasakat sóhajtoztak, szinte hallani lehetett ébredezésük zaját. A mezők, a rétek az erdők növényei boldogan nyújtóztak, széttárt karokkal üdvözölték a reggelt.

A tó partja most üres volt. A felhők elvonultak. A víz felett vastag párafelhő lebegett, amely nem engedte látni, hogy odafenn kék az ég. A csűrben kacsák, libák tollászkodtak a szalmán és hallgatták a kinti szeleket, melyek hidegről regéltek.

♥ ∞ ♥

Amikor a köd megritkult és a napsugarak itt-ott már átütötték a fehér függönyt, kinyílt a csűr ajtaja. Tarján érkezett két vödör vízzel. Inni adott az állatoknak, majd felnyitotta a hordók tetejét és a szemes takarmányból is szórt a pajtába külön elkerített libáknak, és a kacsáknak is az etetőtálakba.

Lónya kapott egy kis sikálást a keféjével, némi biztató jó szót is, aztán megjelent Apor és kivezette a fekete foltos lovat a csűrből. Szó nem hangzott el, csak a testük beszélt. A két férfi mégis tudta, mi a következő munkafázis, kinek mi a feladata szinte olvastak egymás gondolataiban, pedig nem voltak rokonok, csak egy asszonyt szerettek, Enidet. Apor, mert az édesapja volt, Tarján meg, mert a férje.

Előbb a libákat terelte ki a fiatalabb férfi a csűrt körül ölelő rétre, amely kerítésének vége a tóban végződött, majd a kacsák is mehettek. A tó üres volt. A vadkacsák megbújtak a Vizi növények között, a háziállatoknak meg nem volt kedvük még a hideg vízbe gázolni.

Csacsapá és barátja Fülbevaló a parton tollászkodott. Ők ketten mindig egy picit távolabb álltak a többiektől, ők különlegesek voltak. Lili kedvencei. Ezért a többiek nagyon tisztelték őket.

Szíra már elcsalta a felhőket máshol öntözni a földeket, de a szeleburdi kis szellőcskék még nem tudták elkergetni a ködfüggöny maradékait. Fülbevaló remélte, hogy ma látja Lilit, hogy ki fog jönni hozzájuk és, hogy jön majd vele a cicafi is, akit Lili, viccesen, Orvgolyónak nevezett el. Azért, mert baba kiscica korában, amikor először kivitte a legelőre annyira örült a szabadságnak, hogy bukfencezett, ugrándozott és akkor olyan volt, mintha gurulna. Meg folyton rávetette magát Süti kutya hátára, aki ijedséget játszott el a cicababa kedvéért, amikor nem volt túl fáradt, hogy felugorjon fektéből. Lili kacagott, meg a kint lévő összes baromfi, akik látták.

Fülbevaló és Csacsapá se panaszkodhatott a nevére. Azt is Lili adta nekik. Ez különlegessé tette helyzetüket a többi kacsa szemében. Csacsapá olyan különleges hangokat adott ki, amikor Lili etette őket, ami valamiféle csattogásra hasonlított. „Csa-csa-pápá, csa-csa-pápá – mondogatta a kacsa, miközben Lili körül futkosott. Többször is körbe futotta Lilit, aki nem győzött forogni, hogy lássa, mit akar csinál a kacsa körötte. Aztán egy nap, amikor Lili hasalt a fűben, nagy bátran oda totyogott egy kicsi kacsa a sok közül mellé és megcsipkedte a fülcimpáját, mert szerette volna, ha kicsit vele is foglalkozott volna. Az a kacsa volt Fülbevaló. „No, mi van te kis sárga pamacs? Csak nem fülbevaló akarsz lenni?” – emlékezett Fülbevaló a gyönyörű napra. Azóta van neve neki is, és ez, rettentő boldoggá tette.

Volt ebben a reggelben valami különleges. Minden annyira ezüstösen és vidáman csillogott, és mintha az aludni készülő fák titkos óhajtása is az lenne emiatt, hogy az idén maradjon el az ősz. A tollazatuk rendbetétele, úszásra előkészítése közben a két kacsa éppen erről beszélgetett.

- Olyan más a fény – mondta bizonytalanul, szinte súgva Fülbevaló -, másképp rezeg.

- Épp erre gondoltam. Furcsa. Kicsit félek is.

- Jaj, ne félj! Akkor csak félig vagy itt és megtámad minket Harapdara.

- Jó-jó, csak könnyebb mondani, mint nem félni – morgolódott Csacsapá.

- Én még nem láttam ennyire gyönyörűnek a tó fölött oszladozó ködfüggönyt – jegyezte meg, hogy ezzel is próbálja elterelni barátja figyelmét.

- Én se. Mintha a tündérek játszanának benne.

- Ott is lehetnek, csak láthatatlanok.

- Most a fák is furák – sápítozott tovább Csacsapá. Hanglejtésében érezni lehetett, hogy nem nyugodott meg.  - Nem hullnak a levelek, és mintha a színeik is világítanának.

- Nincs semmi baj, csak csillognak a harmattól.

- A fű is, még nem jó enni. Pedig én már nagyon bele csípnék!

Akkor rontott rájuk Harapdara. Észrevétlen közelítette meg őket, aztán már meg is csípte Fülbevaló lábát, mert ő állt közelebb az orv támadóhoz. A két kacsa hatalmas jajveszékelést csapott és próbáltak elmenekülni a rosszindulattól fűtött liba elől. Csacsapá vissza is fordult egyszer, és szembefordult az ellenséggel, de csak azt érte el, hogy az a nyakába csípett és csőre nyomán a kiskacsa vérezni kezdett. Szerencsére Apor, Lónya hátán lovagolva, éppen a kerítés épségét ellenőrizte a birtokon végig, amikor a támadás történt. Elkapta Harapdara nyakát úgy a lovon ülve, csak lenyúlt és a rosszindulatú liba máris fenn volt a férfi ölében.

- Ebéd lesz belőled szombaton – csak ennyit mondott a kacsák füle hallatára és ellovagolt a ház felé Harapdarával.

A két kiskacsa a rémületből már felocsódva, döbbenten, tehetetlenül állt a legelőn. Fülbevalónak a lába, Csacsapának a nyaka vérzett egy kicsit. Fájt ugyan, ők mégis azon tanakodtak, hogy szegény Harapdara mégsem érdemel halált, csak mert megcsípte kicsit őket. Fülbevaló éppen társa nyakát tapogatta a csőrével, hogy mennyire sérült, amikor Orvgolyó nagyot nyávogva közéjük ugrott.

- Háp-háp-háp! – Kiáltott föl Fülbevaló ijedtében, aztán boldogan a cicafi nyakába ugrott. – Szia, édes cicuskám! De jó, hogy jöttél! Képzeld Harapdara megcsípett minket, vérzik is! De most nem kérlek meg, hogy karmold meg a lábát, mert elvitte Apor és azt mondta megeszi őt szombaton.

- Hallottam - mondta Orvgolyó. - Azért jöttem gyorsan, hogy megnézzem a sebeiteket. Mindjárt jön Lili is, csak csizmát kell húznia, meg gondolom, hoz valami sebtisztítót is nektek.

♥ ∞ ♥

Az éjszaka feltartóztathatatlanul közelgett. A Nap fénye már csak a völgy legmélyebb pontján jutott el a rétre. Egyetlen fénycsík volt csupán, amely csak pár percig élt, ezzel is jelezve a forgás nem állt meg. Az élet lüktet, pörög rendületlen. Valaki nagyon szépen mondta valamikor, valahol: „Szellemünk minden irányban határtalan.”

Ha szeretet van, akkor rend van. Ha szeretet van, akkor kapcsolat van. A szeretet, a rend és a kapcsolat táplál, vagyis „etet”. A szeretet alkalmazkodik, és közben elfogad. Fogadja egymás lelkének rezdüléseit. Olyankor a lélek felszabadultan lebeg, vidáman felsóhajt, felszabadul és felrepül, mint napfényben a víz.

Aki, vagy ami azt akarja, hogy féljenek az élők, a világlétezők, az megfelez. Felet csinál mindenből, olyankor az elme megremeg (a természet többi létezője a természet rendjében meg nem rendíthető), és azt súgja a lélek felé: "...Véget ér a végtelen, ha csak egyet is nyikkansz."

A végtelen elvesztésének félelme szétszakítja a kapcsolatokat, megoszt és a szeretetet haraggá, gyűlöletté gyúrja.

Olyankor a lélek a sarokban remeg. Behunyt szemmel. Behunyt szemmel nem látni a fényt. Fény nélkül beteggé lesz minden élő, hisz a Világtengeren fény van, és ahol fény van, ott élet van. Szeretni kell.

Ezt súgták (és súgják minden alkonyon) a Tündérek minden aludni készülő embernek, de az állatoknak és még a fának, bokornak és a legkisebb fűszálnak is, a szirmait összezáró pipacsnak is, miközben szorgos kezek ringatták a nyugtalan anyagot.

pipacs-fenyben.jpg

 

♥ ∞ ♥

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.