Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Várjuk a csodát...

2008.01.17

Várjuk a csodát…

 

„ Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!”

 

Hankiss Elemér  A tízparancsolat ma című könyvében olvasom Jókai Annától: „… Addig, amíg hazugsággal előnyösebb pozíciót lehet kiverekedni, úgy, hogy valaki mást feketítünk be, addig ez a parancsolat égeti az ember szívét...”

Mikor kell az igazság mellett tanúságot tenni, amikor nem elég hallgatni, amikor ki kell nyitni a számat? Ki kell nyitni, ha csak úgy általában van szó az emberekről, történetesen egy város, vagy mondjuk egy megyényi szegény, hátrányos helyzetű emberről? Kell mellettük szólnom? De olyan kényelmetlen… és ők most olyan valószerűtlenek. Nem ismerem őket, csak tudom, hogy vannak. Ha szólok, lehet, tudatlannak, butának mondanak. Kinevetnek. Hazugság vajon az elhallgatás, a titkolózás? Ha én is hallgatok, akkor én is hazug leszek?

Hankiss azt írja, hogy a hazug sokféle lehet. Szélhámos, szédelgő, csaló, cselszövő, de lehet irgalmas, jószívű, aki azért nem mond igazat, mert félti a másik embert. Viszont lehet a hazug hatalmaskodó, hamis, szemfényvesztő, és lehet gyáva. Lehet álszent is… Akkor most melyikkel állok én itt szembe? Szeretném megérteni, mi történik körülöttem, miért kell hazudni. Persze ez így nem jó, mert konkrétan nem is hazudott, csak azt mondta el, ami igaz, ami volt néhány hónapig, kevés ember számára. Nem általában, közel mindenkinek.

Pilinszky szerint… a hazugság, nyílt késleltetése az isteni elgondolások kibontakozásának. Mert a hazugság nem elég, hogy vétek, de egyenesen az a fajta bűn, mely tájékozódásunk normáit kuszálja össze…

Hát, eléggé összekuszálódtak érzéseim!  Tanulom a szociális segítés különféle formáit, előttem a szociális munka etikai kódexe, arról álmodozom, hogy képesek leszünk valamennyi igazságot az életünkbe vinni, hogy jobb, elviselhetőbb lészen a szakadékot szemlélni, ami a szegények és a gazdagok között ma tátong.

 Minden embernek van önbecsülése, ha nincs, önpusztító. Vége. Aki hazudik, megfosztja a másikat a tisztességtől. És önmagával mit tesz? Vagy ő nem érzi? Mitől válik egy ember olyanná, hogy elhallgat, vagy nem mond igazat? Vagy ez számára olyan kis dolog, hogy már nem is bűn? Hogyan tud így boldog lenni? De hát, mi is a boldogság?

Egyszer már írtam arról, hogy az emberek sokszor azt hiszik egy-egy tárgy megszerzése a boldogság forrása. A novella címe „A „miértek” nyomában volt. „… Azt hitte, ha minden tárgyat megszerez, amire csak vágyik, akkor majd boldog lesz. Közben a nagy hajszában, amit a tárgyak megszerzéséért folytatott, leépült lelki adó-vevője. A tárgyak ne lelkizzenek…! nem is teszik…! A tárgyak szépek, értékesek, olykor vonzóak, majd elveszítik színüket, varázsukat, újdonságuk okozta vonzásukat. És vége! A pillanatnyi boldogság tovaszáll!”

Az Erkölcstani vázlatok c. könyvben, amit Szabó Pál Tivadar szerkesztett azt olvasom, hogy „a boldogsághoz testi, lelki, szellemi igényeink megfelelő kielégítésére és az embertársak segítésére van szükség”. Ez is relatív. Embere válogatja, hogy kinek mire, és abból milyen mértékben van igénye…

 

Ez a „hazugság, vagy sem” dilemma azzal kezdődött, hogy a Civil Ház vezetője szólt, arra gondolt nekem mindenképp el kellene mennem egy rendezvényre, amit az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium szervez. Készül ugyanis a második Nemzeti Fejlesztési Terv, amelynek keretében 2007-2013 között elképesztően sok pénzt kaphat Magyarország az Európai Uniótól, de csak szociális fejlesztési célokra. Tehát segélyre, lakásépítésre nem. A tervezés társadalmi véleményezését részben szociális szakemberek, részben az érintettekkel történő egyeztetés jelenti. A szervezők úgy gondolták, hogy azok, akik a szociális szolgáltatásokat ténylegesen igénybe veszik, akik érdekében működnek a szociális ellátó rendszerek, jó, ha kifejtik igényeiket, elmondják véleményüket, legyenek befolyással a döntésekre. Ehhez a közös gondolkodáshoz keresték azokat az „önsegítő önkénteseket”, klienseket, akik szívesen hangot adnának kritikájuknak, és elmondanák megvalósítható ötleteiket. Azt írták, hogy ez a tervezés, nem igényel előképzettséget, mert úgy gondolják, hogy saját életében mindenki szakértő, a saját helyzetét senki nem éli meg  nála intenzívebben. Azt kérték, hogy egy szakember 5 érintettel utazzon a rendezvényre.

 

Ez jól esett. Hiszen ez nagyszerű!… segíthetek. Kíváncsiak a véleményünkre! Végre tényleg rádöbbentek, hogy távol a valóságtól a jó meleg és kényelmes irodában nem lehet látni a valódi, az igazi életet, a mindennapok problémáit, a visszaéléseket. Azt mondják, jogom van beleszólni. Elismerik azon emberi értékeimet, hogy képes vagyok meglátni a rosszul működő rendszert, hogy vannak céljaim, szándékaim. Ahogyan azt a szociális munka etikai kódexe le is írja az alapelvek első pontjában.

 

Vártam a napot, amikor találkozhatok azokkal az emberekkel, akik erre az ajánlatra szintén igent mondtak, akik ebben a „kirakatilag kisegítő” társadalomban még megőrizték hitüket. Hitüket abban, hogy lehetnek öntevékenyek, hogy képesek még hinni abban; vannak az állami intézményrendszerben olyanok, akik kíváncsiak az ő véleményükre. Mert bármennyire is hihetetlen – hinni abban, hogy önállóságot kapsz, szabadon elmondhatod véleményed, és azt nem becsülik alá a szociális, az oktatási, az egészségügyi szakemberek – ez az egyik legnehezebb dolog, itt és most társadalmunkban. Mert megrendül a hited abban, hogy gondolkodó embernek tartanak, amikor az orvosnál azt hallod: … hát tényleg nagyon rossz az Ön gerince, ha nagyon fáj, akkor írok föl egy erősebb fájdalomcsillapítót… És te erre azt mondod: … ne tegye drága doktornő, mert én meggyógyulni szeretnék és nem morfinizálni magamat, mert ez csak tüneti kezelés… No akkor azt kapod: mit okoskodik itt maga?! Mintha veszett kóbor kutya lennél. Hogy tovább tudjon lépni az ember, azt mondja, ez csak egyedi eset és másik orvost keres.

Szóval nagyon nehéz elhinni, hogy ha elmondod a véleményed, azt valóban fontolóra is veszi valaki és nem te vagy a buta „okos tojás”.

Várom hát a napot. Készítem a lelkem a találkozásra. Összegzem önmagam, az életem. Mindazt, amit átéltem, ami megtörtént velem, annak mekkora volt a súlya, és mi lett volna jó, ha van, de nem volt.

És eljött az a nap is. Ünneplőbe öltöztetett szívvel indultam a megbeszélt helyre, ahol aztán, ahogy érkeztek a résztvevők, úgy omlott le a reménység fala. A végeredmény: 3 érintett velem együtt, és 6 szakember, ill. egyéb (pl. a könyvelő). De kérem! Hol van a fogyatékkal élő, a szegény család, a munkanélküli, a hajléktalan? Nem szólok, mert mit tehetnek ők. És egyébként is… kedvesek. „Hátha jó lesz, bízom benne. Tán ők képviselik azokat, akik nem tudnak olyan könnyen utazni.”

Amikor már a rendezvényen ülünk, és a tervről beszélgetünk, mindenki elmondhatja a véleményét. Mindent, ami jó ötlet, ír A Minisztériumból érkezett hölgy, a falra kivetítve láthatjuk, hogy mit. Beszélek én is, hiszen ezért jöttem, mondom, mi van, és mi kellene… Ebből a valóságban az lett… és hogy ne legyen továbbra is így, arra volna szükség, hogy… Talán.

Utánam mindig felszólal a szakember. Muszáj elmondania, dicsekednie, hogy mi van, vagy volt. Náluk. Az egyesületben.

„Most akkor miért is jöttünk?… hogy elmondjuk: …nálunk minden szuper!… és  ha a  tervet készítitek, tegyétek azt úgy, hogy a mi térségünknek nem kell semmi, mert itt már van! Volt, és lehet.”

Letűnt, mikro-sikereinek felsorolásával rabolja mások idejét. Figyelmet elterel, dicsőíti pályázatos munkáját. Ezek voltak a reklámhelyek. Vagy szégyen a szegénység? Netalán azt gondolja: elítéljük, mert rosszul végezte a munkáját? Itt mindenki tudja, hogy körülbelül mennyi ereje van egy civil szervezetnek! Ja! Vagy nem hiszi, hogy van annyi értelmünk, hogy ezt mi is tudjuk! Kevés a tudásom, csak gyanúval élhetek, és további, csak önmagamnak feltett kérdéseim már magam előtt is szégyellem. Eltökélem, hogy jobbá válok. Naponta gyakorlom is, mindaddig, amíg ismét találkozunk.

 

A második találkozón már ülnek olyanok, akik kimondják félő gondolataink. „Minek ez az egész? Nem hiszem, hogy bárkit is érdekel. Ez képmutatás, mert kötelezte rá a kormányt az EU. Jártatjuk a szánkat, valaki megint fölveszi a nagy pénzt, mondván ezt mind ő készítette, de a szegényeknek akkor sem lesz jobb, mert a vezetők akkor is meg fogják találni a módját annak, hogy leszedjék a tej fölét.”

„Nem! Hallgass el! Ez nem lehet igazság!” Tiltakozik minden porcikám. Ezt nem építhetem be értékeim, elveim, életfelfogásom, filozófiám közé! Ez rombolás. Terror! Ha így hinném, blokkolna, megtörné hitem, hogy a dolgok megváltoztathatók, csak össze kell fognunk, és egy irányba kell indulnunk. Már mondom is, hogy ezt ne állítsd! Igenis van értelme a kimondott szónak, a kicsi dolgoknak is, mert építi, gazdagítja azokat, akik itt ülnek. Ne mondd, hogy haszontalan, ha egy töredékét mondod el életednek! Hiszen a többiek általa többek lesznek –  ha most még nem is sejtik a „gazdagodást” -, és ha nem is tudsz megoldást, azt ne szégyelld! Mondd ki! Soha nem tudhatod! Hátha ül itt valaki, akinek itt most „együtt gondolkodva”, a te mondataid törik fel elméje mélyére rejtőzött gondolatát, ami csak a te szavaidra várt! A kimondott szavak ereje megváltoztatja a világot, még akkor is, ha vannak érzések, amiket nem kell kimondani, mert csak kimondatlanul őrzik meg varázsukat, de hidd el, hogy ezek nem azok az érzelmek, amiket nem szabad kimondani!

Számkivetett megyénkből ebédig ismét hárman képviseltük az érintetteket, utána a két siket leányzó hazament. A szakembereink közül ketten még maradtak. A délutáni második szünet után, amolyan csoportfoglalkozás szerű alakzatot vettünk föl. Összesen 16-án maradtunk, az Észak-Magyarországi régiót képviselők. (Hatott a férfi beszéde, hogy teljesen hiábavaló, hogy itt ülünk? És az enyém meg nem? Miért? Mert a rosszat könnyebben fogadjuk el? Tán ezt támogatja a múlt tapasztalata.) Négy szakember ül a körön kívül.  Három  szervező, beült a körbe. Akkor mondták el, hogy e szervezetük október 15-én rendezi meg a Szegénységben Élők Első Találkozóját a Parlamentben. Az országból 130 ember mehet, mi is. Elmondhatjuk a véleményünket, a visszásságokról, a törvények és rendeletek, a kormányzat, a társadalmi intézményrendszer működéséről, hogy miként járulnak hozzá mindezek a nélkülözéshez. Az egészet filmre veszik, de ha ezt nem akarjuk, akkor az arcunkat nem fogják mutatni.

Néhány mondatban bemutatkozunk. Kiderül, hogy megyénket egymagam képviselem. Meg vagyok rendülve. Itt ülök megyeszékhelyünk egy intézményében, egyedül. Miért csak én? Zakatol az agyam, töprengek. Ezt tudták a szakemberek? Vagy ők se? És amikor beáll egy hosszabb csönd a csoportban, mert azt kérdezték, hogyan éltük meg ezt a napot. A szervezőt látom, amint mosolyogva körbe-nézeget, és egyszer csak hallom a saját hangom. Csodálkozom, mintha nem is én lennék. Hé! Még végig sem gondoltam, hogy mit szabad és mit nem mondani! Még nem jutottam el addig, hogy józanul mérlegeljem a következményeket! Még nem adtam ki a parancsot a beszédre. Még csak ott tartottam, hogy a szegények, a hátrányos helyzetűek valószerűtlenek a számomra! A valóság az, hogy beszélek.

„- Azon töprengek – ez az én hangom! – mióta bemutatkoztunk és tudom, honnan érkeztetek, miért van az, hogy szeretett városomból, sőt, az egész megyéből egyedül ülök itt? Ezzel úgy tűnhet, hogy a környékünkön nincsenek problémák. Vagy ez szerintetek csak egy rossz beidegződés, miszerint szégyen a szegénység?”

Ez utóbbi mondat közben jutott az eszembe, és tényleg! A szegénységet valóban sok ember szégyelli, megpróbálja palástolni, de ez valószínűleg azért van, mert a történelmet végigkísérte az a téves felfogás, hogy a szegénységének mindenki maga az okozója. A saját tehetetlenség, a lustaság és hasonló negatív tulajdonságok eredménye. Mint ahogyan a fogyatékossággal, a betegségekkel is hasonlóan bánnak az emberek. Azt is megpróbálják eltitkolni – már ha nem látható első ránézésre -, mert a közvélemény úgy tartja, ez Isten büntetése az elkövetett, vagy csak gondolt bűnök miatt. A szervező hölgy ezzel is egyetért, de végül csak elmeséli, hogy hogyan zajlott ennek a találkozónak a szervezése. Nem mond helyet, nem ad közelebbi megnevezést. A kérdés az volt, hogyan, miképp tudnának eljutni az érintettekhez, a kliensekhez tekintve az egész ország területét. Minden esetben a szociális intézmények vezetőit kellett, hogy megkeressék. Nekik mutatkoztak be, hogy ők ennek, és ennek a szervezetnek a dolgozói, és azon munkálkodnak, hogy eljussanak az érintettekig, mert, hogy lehetne menni a Parlamentbe. Az Észak-Magyarországi régióban, érdekes élményekben volt részük. Az intézményvezetők az alábbiakat reagálták:

- Ó ugyan, hölgyem! Hol él maga? A Holdon? Nekünk nincs olyan kliensünk, akit el lehetne küldeni a Parlamentbe!

Volt másféle válasz is, valami olyasmi, hogy: „… mit képzel! Nekünk nincsenek olyan problémáink, amiről a Parlamentben lehetne beszélni, mert mi mindent meg tudunk oldani helyben. Vagy: Nálunk nincsenek problémák.” A rendező, nem fűz ehhez semmit.

De mi mindannyian tudjuk, kimondatlanul is. A találkozóról szóló információ a szociális intézményvezetői szinten megrekedt, de hogy miért, és hogy mi játszódott le fejükben akkor és ott, az most már örökre az ő titkuk marad. Csak „rosszmájú” találgatásokba kezdhetünk. Mindenesetre meglátásom szerint azok a vezetők, akik ilyen válaszokkal reagálnak nagyszerű társadalmi, érdekérvényesítő szervezetek kezdeményezéseire, azok maximálisan megsértik a szociális munka Etikai Kódexét. De megsértik hazugságaikkal a kilencedik isteni parancsolatot is.

Az egyik vezető annyiba sem nézte az intézmény kliensét, hogy elképzelte róla, meg tud szólalni. Nem gondolta, hogy olyan emberi lény, aki képes megfogalmazni sérelmeit, elmondani, hogy neki hogyan lenne jobb. Valamiféle beszélni képtelen „szerszámnak” tartotta, akit szégyen lenne a történelmi falak közé, a nagy és mindenható politika színterére engedni.

A rabszolgatartó legalább „beszélő szerszámnak” tartotta rabszolgáját.

Mi is van a Szociális Munka Etikai Kódexében erről?

„ 8. A szociális munkás tiszteletben tartja minden ember méltóságát, értékeit, jogait, céljait és szándékait.

9. A szociális munkás – az Alkotmány 70/A.§ (1) bekezdésének megfelelően – a kliens vagy kliensek hátrányos megkülönböztetése nélkül végzi munkáját.

10. A szociális munkás felelőssége a döntéshozók, valamint a közvélemény figyelmét felhívni mindarra, amiben a kormányzat, a társadalom vagy egyes intézmények felelősek a nélkülözés és a szenvedés kialakulásáért, illetve amivel akadályozzák ezek enyhítését. A szociális munkás joga és kötelessége, hogy ennek érdekében szakmai és társadalmi érdekérvényesítő szervezetekhez forduljon. Az Etikai Kódexet aláíró és csatlakozó szakmai szervezetek joga és kötelessége eljárni ezen ügyekben.”

 

És azt mondja: nincs probléma. Mert ha kiderülne, hogy mégis van, az ugyebár az intézmény nem hatékony működését jelezné. Igaz, hogy minden második ember munkanélküli, és minden harmadikat feketén dolgoztat a kisvállalkozó, éhbérért, meg majdan nem lesznek ledolgozott évei, a többi hátrányról nem is beszélve. Jogai nincsenek, csak kötelességei, és ha szólni merne – nem teszi, mert nem meri -, akkor mehet Isten hírével!

Hazudtak? Vagy finoman, eltitkoltak? Ők aztán szuperek! Megoldanak mindent helyben. De akkor miért van annyi nélkülöző, problémás gyermek? Mert kiegyensúlyozott a családja? Vagy kiölődött belőle a társadalmi szolidaritás érzése? „Ha én nem vagyok elégedett és boldog, akkor miért törődjek más ember bajával és boldogtalanságával?” (Manchin Róbert)

Jó, lehet azt mondani, hogy az intézményt, és annak dolgozóinak érdekét védte. De minek egy olyan intézmény, ami önmagán kívül nem hasznos senkinek? Megsérti kliensei érdekeit, akiknek megadatott a lehetőség, hogy elmondják, milyennek látják a rendszer működését, hogy az adott intézmény működne, ha lenne anyagi háttere, és akkor talán… mindenkinek jobb lenne.

Bűn e, ha azt gondoljuk a másikról, mert dadog, vagy, mert nincs sziporkázó szókincse, hogy ezzel egyenes arányban egy épkézláb gondolata sincs?

A dolog ettől válik gyanússá. Mit rejteget ez a hozzáállás?

Hazudni, mert lenézünk valakit. Semmibe venni egy embert. Hazudni, mert féltem a pozícióm, félek a felettes szervtől. Pedig van, lenne más megoldás. A kliens mellé állni, hiányosságait szakmai tudásommal, intézményi, jogi ismereteimmel kiegészíteni, és váll-vállvetve, együtt elérni az igazságosabb elosztást. Vagy ez a nehezebb megoldás? Ezért valóban meg kell dolgozni, mert felmérni kell, tervezni, informálni több irányba, tervet kell készíteni, feladatokat adni, abban partnernek lenni, segíteni, alkalmazkodni, megérteni. Hát ez a macerásabb, nem vitás! De megváltoztatható e a világ, ha hazugságot, hazugsággal leplezünk, és toleránsan védjük a kollégát?

 

„… Az emberi lélekben van egy mérleg, a lelkiismeret… minden mérleg rászorul arra, hogy néha beállítsák, ellenőrizzék… S vajon mit mér ez a mérleg? Mindenekelőtt azt, hogy a másik emberhez hogyan viszonyulunk… Magamat kell harmóniába hoznom a világgal, nem a világot a magam önzésével.” (Szigeti Jenő)

 

Ezáltal omlik össze a bizalom, a jobb jövőbe vetett hit, bénaságra kárhoztatva embereket, mondván semmit sem tudsz tenni, mert kicsi, és erőtlen vagy, és ti mind millióan! Kicsik vagytok, és buták, a ti életetek nem lehet oly értékes, tehát kevesebb az, amit a világnak adni tudtok, miattatok hazudni nem bűn. És elromlanak az emberi kapcsolatok, mert ha még a „segítőben” sem bízhat az ember, akkor kiben? Marad Isten, és mivel minden ember egyedi, és megismételhetetlen, mindenki a „maga” Istenétől várja, saját csodáját.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.