Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vonzásban

2008.03.22

BÓDI ILDIKÓ:

VONZÁSBAN

 

- Evelyne! Evelyne! Hol vagy? Gyere vacsorázni! - hallotta meg nevelőanyja hangját, amely most, nagyon valószerűtlennek tűnt.

 

Evelyne nem felelt.

 

Órák óta a fűben hevert és nézte a kék eget. Figyelte a tovasuhanó felhőfoszlányok gyors formaváltozásait, a sirályok fenséges reptét. Hallgatta a tücskök ciripelését, a madárdalt és a tengerbe lebukni készülő Nap fényének zenéjét, ahogy átfolyt a bokrokon és egyre gyengülő erővel, csíkokba rendeződve a fűre hullott.

 

 

Kép

 

Elképesztő érzések hatalmába került. Mindez, valamikor éjszaka kezdődött. Amikor felébredt, a mindennapi dolgok hihetetlenül ismeretlennek, egészen újnak tűntek. Gyermek lett, egy másfajta gyermek, mint amilyen volt. Rácsodálkozott a világra, mindenre, ami körülvette. Nem tudott betelni a tenger morajával sem, amely most egyszeriben ősi bölcsességeket suttogó titokzatos óriás hangjává változott képzeletében.

 

Elvágyódott. Sóvárgása az idő múlásával egyre elviselhetetlenebbé vált. Foglya lett ennek az érzésnek.

 

Ismeretlen eredetű hangok vibráltak körülötte, a tárgyak időnként hullámmozgást végeztek, de csak egy pillanatra, mintha csak a szeme játszana vele. Ez is a változás szerves része volt, és Evelyne nem értette. A minden neszre felfigyelő, a váratlan hangoktól összerezzenő lány most csodálatot érzett. A levegő is égette a bőrét, de őt most ez sem érdekelte. Boldog kábulatban a múltra emlékezett. Összegzést készített életéről.

 

- Ugye, jó volt gyereknek lenni? - hallotta meg újra a lelkében megszólaló hangot, mely az előbb, anyja kiáltásától megrettenve, elhallgatott.

 

- Végre! - sóhajtott fel magában Evelyne, - már azt hittem, vége! Igen. Nagyon jó volt gyermeknek lenni. Csakhogy nem élveztem igazán, mert akkor felnőtt akartam lenni. De most, így visszagondolva, be kell vallanom, hogy jobb volt. Talán, mert Alexander is velem volt. Együtt játszottunk a tengerparton. Köveket kerestünk reggeltől estig. Mindig két egyformát akartunk, hogy neki is, nekem is legyen belőle. Sokat kellett járni, amíg meglett a párjuk. Biztosan volt valami jelentősége! Szerinted is szeretett engem Alexander?

 

- Igen – válaszolt a másik. - Ő úgy szeretett, ahogyan senki nem tud. A vágyakozásnak, ami benned él, ez a lényege, az okozója. Az emberek legtöbbje a testet, a külső, mulandó anyagot szereti. De ez, csak felszín. Egyébként maguk sem tudják, mit akarnak. Hiányzik neked az a fajta rajongás, amit Alexander irántad érzett.

 

- Szeretet! - nézett Evelyne a fölötte emelkedő végtelenre. - Mit szerethetünk egymáson? A vidámságot...? A butaságot...? A sejtjeinket...? Vagy a színjátékot, amit egymásnak eljátszunk? A szőke vagy a barna hajunk?

 

- Evelyne! - hasított gondolatai közé újra anyja hangja. - Gyere már! Apád nagyon megharagszik!

 

Evelyne elakadt. A megszólalni készülő elfutott. Formálódó válasza szétesett.

 

Csakazértsem válaszolt. Biztonságban érezte magát. A fák és a sűrűn nőtt bokrok eltakarták. Tudta, hogy egyhamar nem találhat rá senki. Akarta, hogy így legyen.

 

Sokkal jobb volt nézni a lágyan fölé omló ágakat, beleszimatolni a levegőbe és érezni a tenger illatát. Félt teljesíti anyja kérését. Ha most visszamegy a házba, szertefoszlik a varázs.

 

- Neked már a hetes körzetben lenne a helyed! – szólalt meg váratlanul ismét a másik, mert tudta, ő tudta, hogy közel a leleplezés, hogy nem sok idejük van, és ha most elmegy a lány, akkor elveszíti az oly nehezen megtalált kapcsolatot.

 

- Ugyan! Az csak álom volt! - legyintett Evelyne, bár lelke mélyén vágyott arra, hogy valóság legyen. - Butaság! Mi alapján hiszem, hogy az a vidék a hetes körzet, mi alapján vélem úgy, hogy én más vagyok, mint a többi? Nem! Ez hülyeség! Inkább beszéljünk arról, milyen csodálatos volt, amikor hatalmas homokvárakat építettünk! - próbálta elterelni a gondolatait. - Azokat Thomas építette, Alexander meg én csak segítettünk neki. Azután leültünk és vártuk a dagályt. Elkeseredetten küzdöttünk a tengerrel. Azóta sem értem, miért kellett nekünk megvívni azokat az eleve kilátástalan harcokat! Vajon hová lett Alexander? Egyszerűen nyoma veszett. Jól emlékszem arra a napra. Eltűnt a szobájából. Senki sem látta, mikor jött ki onnan, pedig Dédi a nappaliban ült.

 

- Én tudom, hol van. Ha velem jönnél, találkozhatnál vele.

 

- Hogyan mehetnék? És egyáltalán, hová? - nevetett fel Evelyne. - Hiszen te bennem élsz! Ejnye! Már máskor is észrevettem, hogy a mesék, a legendák világában maradtál! Te vagy bennem az örök gyerek! Te is érzed ezt a vibrálást? - ütötte fel hirtelen a fejét, mert a halk, sistergő hangok felerősödtek.

 

- Igen - válaszolt a másik. Hangja tele volt nyugalommal.

 

- Akkor mondd meg, mi ez?! - kérlelte a lány izgatottan.

 

- Most itt húzódik a határ, melyen túl más a tér, nincs idő, ahol ez a világ véget ér. Eljött érted. Ennyi volt. A feladatod teljesítetted. Most vége, haza kell menned. De ne mondd, hogy butaság!

 

- De mondom! Naná, hogy mondom! - Evelyne kacagott saját képzeletének tulajdonított gondolatain, de szinte azonnal elkomorult.

 

Eszébe jutott gyermekkora, melynek egy része teljesen kitörlődött emlékezetéből. Amikor ez a család rátalált, rongyos és piszkos volt. Testét sebek borították, azt sem tudta, hogyan és mikor került az országútra, mint ahogy Alexander sem, akivel véletlenül találkoztak. Addig Alexander is egyedül kóborolt. Csak körülbelül tudják, hogy hány évesek. Nevük sem volt. Amikor rájuk találtak, az út szélén feküdtek és már sírni sem tudtak.

 

- Olyan jó lenne megérteni a fákat!

 

- Ne kertelj! Erre nincs időnk. Most nincs.  - figyelmeztette a hang. - Elégedj meg azzal, hogy ők értenek téged. Szólítanak, de ők sem segíthetnek, ha te nem akarod! Emlékezz! Éjszaka volt egy álmod! Készülnöd kell!

 

Evelyne, hasra fordult. Fogta a naplóját és írni kezdett:

 
 

"Alexander jutott az eszembe. A találkozásunk, mely számomra azóta is a születést jelenti. Gyermekkorunk, és későbbi szerelmünk, melyet elleneztek. Vágyódom utána. Nélküle nem vagyok teljes egész. Gyáva voltam, mikor anyára hallgattam, aki nem engedte, hogy a felesége legyek. Nagyon fájt, amikor búcsú nélkül elment. Az élet eltelik, és ami bennünk megmarad, csak töredék. Elhatároztam, hogy megkeresem. Azt hiszem, még nem késtem el. Mi itt nem jól élünk. Mindent kívül keresünk, mindent anyagba gondolunk, még Istent is, aki pedig bennünk él. A lényeges gondolatokat, érzéseket elfelejtjük, vagy észre sem vesszük. Az emberek, piti és lényegtelen dolgoknak élnek. Pazarlók, figyelmetlenek, nem ismerik önvalójukat. Ami bennük adott, elnyomják. Pedig a sorsunkat író, és irányító bennünk él. Az a fontos, hogy mi árad belőlünk, nem az, hogy mi jön vissza a külvilágból. Sok ember mindent meg akarnak szerezni magának, és ettől embertelenné válnak, mert nem érdekli, mit okoz ezzel másnak. Gyengék, mert nem néznek önnön középpontjukba, ezért zsarnokká válnak. Hűtlenek, mert hatalmas bennük a kéjvágy. Rossz helyen keresik a kiteljesedést.  Elfelejtették, hogy a gondolat erő és..."

 

 

Kép

 

Le kellett tennie a tollat, mert írás közben is megpillantotta az egyik fa tövében a homályos, ködszerű foltot. Párás légrétegnek tűnt, mozgott, mintha élne, vagy mintha a föld füstölögne. Látványa az őszi, ködös hajnalokra emlékeztette Evelynét. Éles, fehér villanások cikáztak a belsejében, majd az embermagasságú folt sötétedni kezdett. Ütemesen tágult és húzódott össze. Evelyne tágra nyílt szemmel, megbabonázva, mozdulatlanul bámulta a furcsa jelenséget, de amikor a folt mélyén kirajzolódott Alexander alakja, már futott, lelkének elveszettnek hitt másik feléhez. 

 

 

Csak a nyitva hagyott napló, a félbeszakított mondat, és a testének nyomait sokáig őrző, letiport fű maradt utána.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.