Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hát nem boldog akartál lenni? (14-15. fejezet)

2012.07.10

14.

A tavasz ilyen kemény tanulással telt és azzal a fájó érzéssel, hogy hiába is akarom Istvánt, ha neki nem kellek. Anya tanácsát megfogadtam, és azzal adtam át a klubvezetést Lacinak, hogy sokat kell tanulnom. Három hét telt el, mire mégis elmentem a klubba, mert nem bírtam, de Pityu mit se változott. Folytatta azt az édes-keserű játékot, mint azelőtt. Macska-egér játék volt. Májusra – mivel többször is megkíséreltem a pár napos távolmaradást -, eljutottunk addig, hogy Laci és Pityu is eljött a ballagásomra. A május tizenhárom kísértetiesen emlékeztetett Attilára, hiszen decemberben éppen e számú napon szakított velem. Az emlékeknek sikerült megríkatniuk, de ez másoknak nem volt gyanús. Azt hitték, az iskolától való búcsú miatt bömbölök. Az iskola udvaráról, ahol felsorakoztunk látni lehetett az Acélgyár kéményét, az iroda épületének a sarkát. Ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy az én szőkémet is magam elé képzeljem. Tekintetem végigsiklott az ünnepre érkezettek tömegén. Megtalálta szemem anyáékat és Istvánt is Laci oldalán. És mérlegeltem. Nem hogy örültem volna, de még boldogtalan is lettem, mert ráébredtem, hogy csak akkor örülnék, ha Pityu helyén Attila állna. Én magam se értettem ezt a furcsa mérleget magamban, hiszen végre elértem, hogy István egy kicsivel komolyabban vegyen, és most, hogy itt van, már nem is okoz örömet. Olyan bizonytalanságba tartott, hogy már nem tudtam hinni neki. Inkább volt kapcsolatunk idegeket cincáló, mint biztonságot adó, és este be is bizonyosodott, hogy ez a „kicsivel komolyabban vesz” csak illúzió. István nem jött el a klubba, holott megbeszéltük. Akkor telt be a pohár, és ezt Lacinak el is mondtam.

— Nem baj Ildikó – próbált Laci vidítani. – Lesz ez még így se!

— Szerintem is, mert én most itt befejeztem.

— Figyelj kislány! – nézett rám komolyan Laci és én nagyon, de nagyon szerettem volna megölelni, amiért annyira jó haverom. – Meg fog változni. Már az is óriási lépés volt, hogy sikerült rávennem, jöjjön el velem a ballagásra. Hidd el!

— Azért jött el, mert hívtad? – néztem Lacira csodálkozva. – Ó én bolond! Azt hittem miattam jött. No, kész. Ezzel kész. Ez megy január óta. Egyik nap kedves, másnap meg nem is köszön, és röhögve vonul el mellettem.

— Röhög? – Laci meglepetten nézett rám, mint aki nem akarja elhinni, hogy az egyik legjobb barátja ilyeneket is képes megtenni.

— Szó szerint – mondtam. – Elmegy mellettem, és köszönni nem tud, de röhög. Én meg kinőttem ebből. Amit művel, az határos az aljassággal. Most, hogy elmondtad, csak a te unszolásodra jött el a ballagásra, nem ringatom tovább abba a hitbe magam, hogy ebből valaha is kisülhet egy normális kapcsolat.

— Úristen! – sóhajtott fel Laci. – Nem gondoltam volna. Nekem a haverom, de azt hiszem, nem ismerem igazán. Úgy látszik, nem tud már különbséget tenni nő és nő között.

— Hát ezt meg hogy kell értenem? – most rajtam volt a csodálkozás sora. Eszembe jutott anya, amikor arról beszélt, hogy az asszonyok pletykálnak Pityuról, és derengni kezdett előttem valami iszonyatos valóság.

— Vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tudsz. Hidd el.

— Sejtem mire gondolsz, de a sejtések soha nem bizonyosságok. Az biztos viszont, hogy a szeretet, a szerelem vagy van, vagy nincs. Vagyis olyan nem létezik, hogy egyik nap szeret, a másik nap meg szinte belém rúg. – Laci bólogatott, arcára keserűség ült. – Igazából lehet, hogy eleinte én is csak menekülni akartam Attila után, a valóságtól, de mostanra már más lett a helyzet. Viszont ezzel véget is ért. Ez van.

Igyekeztem mindent kisöpörni a tudatomból, mert hétfőn már az érettségi írásbeli várt rám. Sehová nem mentem a lakáson kívül egész hétvégén. Tanultam nappal, hajnaltól késő estig. Nehéz volt nem sértettnek lenni, de nagyon úgy tűnt, nem lehetetlen. A következő hét első három napja fontos volt a jövőm szempontjából és ez átsegített minden mellékgondolatra tévedésen. Kissé szórakozott voltam, otthon hagytam a tustoll-készletet. Anyukám hozta utánam az iskolába, amikor már a pánikrohamon túl, kölcsönbe kaptam a megfelelő méretű tollakat a vizsgarajz elkészítéséhez. Láttam anyát az ablakból. Olyan végtelen szeretet áradt szét bennem, a látványától, hogy tőlem akár a világ összes férfinépe hátat fordíthatott volna nekem, hogy egy szikrányit is érdekel. Akkor értettem meg igazán, hogy az önzetlen szeretet mi mindenre képes. Akkor, ott a vizsgarajz előtt, a kölcsön tollakkal anyát, rohanni látni az iskola felé... Valamelyik vizsgáztató behozta a saját tollaimat és én boldogan öleltem magamhoz, mintha csak anyát ölelném. A rajz persze nem sikerült, de hátra volt még a szóbeli és ahhoz még volt időm tanulni. Így lettem végül épületszerkezettanból kettes. Akkor már nagyon jól tudtam, hogy Kibédi tanárnőnek igaza volt: „Ildi nem neked való az építőipar. Neked valami humán tárgyat kellene tanulnod.” Ott visszhangzott ez minduntalan a fejemben, de én makacs voltam és meg akartam mutatni, hogy képes vagyok ezt is megtanulni. Az, hogy elvesztegettem négy évet az életemből akkor még nem nagyon érdekelt, hiszen húsz előtt az ember még hajlamos azt gondolni, hogy elég ideje van. Ma már tudom, hogy ez az egyik önbecsapás, amit sajnos gyakran alkalmazunk. Az idő… no, ez az, amit nem szabad elherdálnunk. Soha nincs annyi időnk, hogy mindent megtegyünk, amit meg kellene tennünk. Aztán eljön az a nap, amikor be kell vallanunk, hogy kár volt. Kár volt megtenni, vagy kár, hogy nem tettük meg.

Az érettségi szóbelire való felkészülés idején is remete életet éltem. Érkezett levél Loszitól, Macától, és beszámoltak a matek vizsgáról, meg arról, hogy mikor vannak az előkészítők, ahová én soha nem mentem el és arról is írtak, hogy hová szervezték az érettségi bankettet. Olyan passzív voltam az élet minden területén, mintha megszűntem volna létezni. Csak a tanulás érdekelt, csak a vizsgák lebegtek a szemem előtt. Aztán egyszercsak vége lett. Ott álltunk a teremben és én, mint a holdkóros vártam, hogy szólítsanak, és átvehessem az érettségi bizonyítványt. Ma is olyan sűrű köd fedi azokat a napokat, mint amilyen köd lebegett akkor körülöttem. Minden összemosódik. A bankettünkről is csak az maradt meg, hogy bocsánatot kértem Szatmári tanár úrtól.

        Nagyon sajnálom tanár úr, hogy csak kettesre sikerült az épületszerkezettan! – mondtam, amikor sorra kerültünk, amikor végre oda ült mellénk.

        Ugyan miért mondod ezt Ildikó?

        Azt szokták mondani, hogy a diák abból a tantárgyból nem teljesít jól, amelyiknek a tanárát nem szereti. Biztosíthatom róla, hogy ez az esetemben nem így van.

        Tudod Ildikó – mondta elgondolkodva a szakállas, egyébként szobrász és építész tanárom – én tudom, hogy a Hajnalka építész családban nőtt fel, hogy az anyatejjel szívta magába az épületek szerkezettanát. Nagyon örülök, hogy a Hajnalka ötös lett és, hogy felvételizett a főiskolára, ahová nagyon valószínű, hogy fel is veszik, de a te kettesednek még jobban örülök, mert tudom, hogy amit te ezért tettél, az a tiszta akarat volt, és az sokkal többet jelent nekem, mint amit Hajnalka a kisujjából kirázott.

Amíg megmarad az ép elmém, addig szeretnék szavaira emlékezni. Ha nem veszítem el emlékeim, akkor ezeket a mondatokat vinném magammal majd, ha az Istenek „haza szólítanak”.

A folytatás furcsa és homályos. Valami történt Istvánnal, és hirtelen szóba állt velem, én meg minden öröm nélkül tudomásul vettem, mert elég buta voltam ahhoz, hogy ne elküldjem a balfenéken. Mai napig se tudom, miért – tán a büszkeség vezérelt, ami egyébként nagyon rossz tanácsadó -, de úgy tettem, mintha minden ott folytatódna, ahol abbamaradt. A Loszi által szervezett nyaralást azonban nem voltam hajlandó lemondani még a megváltozott hapsim kedvéért se. Úgy volt, hogy hatan megyünk Verőcemarosra egy sátorral, végül csak öten mentünk, mert Attila, aki egyébként negyedik félévétől nem járt velünk a középiskolába, az utolsó pillanatban lemondta.

 

15.

Egy motor túráztatására ébredtem, amely – mint később kiderült – a Dunán vesztegelő motorcsónaktól származott. Félálomban még nem tudtam mi a zaj forrása, és falusi lány lévén nem voltam hozzá szokva az ilyen hajnali ricsajokhoz. Lassan visszatértem a való világba, kitisztult a tudatom és arra is ráeszméltem hol vagyok: Sződliget, kemping, sátor, és most már csak a „volt” osztálytársak.

Nem akartam felébreszteni a többieket, de tudnom kellett, ha más is ébren van már, ezért suttogva megjegyeztem: „Olyan eső esett az éjjel, hogy beázott a sátor sarka.” Senki nem reagált. Loszi ugyan a másik oldalára fordult, de nem történt más. Kicsit fájt a fejem jobb oldala, talán mert a vizes sátorlaphoz ért. A gumimatrac is keservesen nyüsszögöt, amint megmozdultam és a sarka összedörzsölődött a vizes anyaggal. A pléd viszont kétszer tekeredett körém. Nem találtam egyik végpontját sem, pedig nagyon szerettem volna minél hamarabb a szabadban tudni magam. Néma harcom után, amit a pokróccal vívtam, még két pár lábon kellett keresztülmásznom, mivel legbelül kaptam helyet, ami a lehető legrosszabb alvóhelyelosztás volt, tekintettel, hogy korán kelő vagyok. A húzózárral is folytattam némi csitt-krrr-csitt játékot, mire kijutottam a sátor előterébe, ahol teljes összevisszaságban hevertek az utazótáskáink.

A Nap magasabban járt már, hogy kora reggelről lehessen beszélni, és iszonyatos meleget küldött Szinte szikrázott a levegő. A fűről minden vízcsepp felszáradt, nyoma sem volt már a hűsítő zivatarnak. Körbejártam ideiglenes lakhelyünk, amelyet egy öreg akác árnyékában állítottunk fel. Csak ott ázott be a sátorlap, ahol én feküdtem. „Nagy baj nincs. Rácsorgott a fáról a víz.” – gondoltam, és visszamentem, hogy előbányásszam csomagomból a törölközőt és a tisztálkodó szereket. Vállamon a törölközővel a kabinok felé vettem az irányt, és reménykedtem, hogy találok egy nyitott mosdót. A bejáratnál tovább azonban nem jutottam. Az ajtólap nélküli nyílásban olyan mennyiségű szemét tornyosult, hogy nem mertem kockáztatni. „Mit rejt a benti félhomály?” – kérdezte elmém, miközben fantáziám szárnyra kapott.  Azonnal felfigyeltem a kísérteties csöndre. „Miért nem csivitel egy madár se? Miért nem kuruttyolnak a békák? Miért nem ugat a büfé mögött megláncolt kutya?” Lemondtam a reggeli tisztálkodásról, de a fák között felfedeztem egy kerti csapot. Jéghideg vizet locsoltam arcomra, nyakamra. A víz végig futott a hátamon, a hasamon és végérvényesen felébredtem. Másodjára már nem tűnt olyan hidegnek a víz, és én élveztem, hogy lemoshatom magamról a tegnapi út porát. Előző este, mire a kempingbe értünk ez a mostani néma hely zsongott a mulatozó fiataloktól. Szabadtéri disco dobta fel a hely hangulatát. Mi meg? Mi meg holt fáradtan, helyet kerestünk a kacsingató félhomályban, hogy felverjük a sátrat, hogy felfújtassuk a matracokat, és mint kivágott fák dőljünk le aludni. Nem volt idő megnézni hová is telepedtünk. Sürgetett a közeledő sötétség.

Mosakodás közben láthattam, hogy a kemping üres. Kivéve a mi sátrunkat és velünk szemben egy miniatűr kéglit, ami egy bernáthegyinek valószínű szűk lett volna. Alig látszódott ki a fűből, amit egyébként biztosan rég kaszáltak, de attól még a sátor egyszemélyes volt.

Eredetileg Verőcére indultunk, a sikeres érettségit megünnepelni, a nagybetűs élet előtt, csakhogy a helyet zárva találtuk. Egy plakát adta hírül, hogy a kempinget fertőzés miatt az ÁNTSZ bizonytalan időre bezáratta. Hát nem igazán örültünk, hogy ebéd helyett a vasútállomásra kellett visszacaplatnunk! Ott aztán sikerült rossz vonatra szállnunk, és elzötyögtünk egészen Nagymarosig. Több óra is eltelt, mire ismét Verőcemaros koszos peronján fetrengtünk a fáradtságtól, majd időztünk kicsit Vácott, amíg kiderítettük, hogy Sződligeten van egy kemping, amit nem zártak be, megfizethető áraik vannak és tán még helyünk is lesz. Nagy kaland volt. Nem szeretném megismételni.

A felhősödő égbolt miatt sötétebb volt a szokásosnál, és mi már rettentő elgyötörtek voltunk. Reméltük: nem dől ránk a sátor. A hideg matracon a sátorlaphoz szorulva, egy ideig még hallgattam a zenét, majd félálomban tudatosult bennem az apró női sikoltozásokból, a lábdobogások ütemérő, és a sátorlapra csapódó vízcseppek puffanásából, hogy eleredt az eső, de utána hirtelen reggel lett. És akkor reggel egy egészen más arcát mutatta meg a hely. Átalakult. Az előző esti folyamatos mozgás, kavalkád, lárma, vidámság, zene helyét felváltotta a mozdulatlan, sejtelmes csönd. Olyan érzés ébredt bennem, mintha a fák csak tettetnék, hogy gyökeret eresztett lények, mintha titkolt szemükkel minden mozdulatom figyelnék. Körbe is fordultam, de csak a kutyát láttam, amelyik árgus szemekkel meredt rám a kerítés mögül. Egy teremtett lelket nem láttam. Csak a kaviccsal leszórt ösvény pöffeszkedett tőlem három méterre, mellette a sorba ültetett fák, a távolban pedig a tánctérré alakított terasz, ahol álló és felborogatott vizes székek, és töméntelen szemét jelezte, hogy néhány órája még itt lüktetett az élet. Üres sörösüvegek, cigarettacsikkek, dobozok, csoki papírok. A büfé zárva. A megláncolt németjuhász kutya közeledtemre támadóállásba helyezkedett és csaholni kezdett. Szemetes ládának szánva, felkaptam az eresz alatt álló, szárazan maradt sport csokis dobozt és már startoltam is vissza a sátorhoz, nehogy felverjen mindenkit a dühös ugatás.

Az akáca árnyékába hasaltam le a törölközőre, és ott elmélkedtem azon, hogy ez még csak a második nap reggele és nekem máris elegem van a búcsútáborozásból. Nagy kedvem lett volna összekapni a csomagom és hazamenni, mert hiányoztak az otthon megszokott kényelmei. Előző nap hirtelen azt vettem észre, hogy fölösleges ötödik lettem. Csúf óriáskacsának éreztem magam a kecses hattyúk között. Tudtam Losziról és Pistiről, de Anikó és Zoli valamikor a kalandos úton jöttek össze, és én észre se vettem csak este, amikor a jó éjt puszik elcsattantak.

— Maradt valami kaja? – hallottam, és már fölöttem állt Pisti.

— Neked is szép jó reggelt! – mondtam. Egyébként se volt fogalmam arról, hogy mit rejt a hűtőtáska.

— Szia! Bocs, de hangosan korog a gyomrom.

— Minden elfogyott! – kiabált ki a sátorból Loszi.

— Ó, jaj, nekem! – sóhajtott a félkész férfi, és halottnak tettetve magát elterült a füvön.

— Aki éhes, az induljon a boltba! – folytatta Loszi.

— Iiggeenn? Hát ilyen háziasszony vagy te? No, akkor Loszi evés lesz! – azzal berontott a sátorba. Pillanatokon belül dulakodás neszei és sikongatások hallatszottak, majd ezt követően Ani és Zoli már kint is volt a sátor előtt.

— Ezek nem normálisak – állapította meg Anikó. – Valamelyik belekönyökölt az oldalamba.

— Nyugi picim, majd meggyógyítom! – ígérte Zoli és én jobbnak láttam, ha visszafektetem a fejem karjaimra. Sok baj is származhat abból, ha az ember sokat tud.

Nem sokkal később Anikó, Zoli és jómagam Sződliget utcáit róttuk bolt után kutatva, kezünkben a hűtőtáskával. Egy óra múlva pedig megreggeliztünk.

Ebéd után, ami a büfé menüje volt – gulyás és sült hal – bebuszoztunk Vácra. A komppal átrándultunk a Pokol-szigetre, és sokáig kóboroltunk a szigeten, majd az aranysárgán, és fehéren virító parton, a milliónyi Menyecskeszem és Margitvirág között. Az előző napi hosszú menetelés és ez a szigetfelfedezés kicsit már sok volt iskolapadhoz szokott lábainknak. Lehevertünk hát a parton, egy virágtengerbe. Én egy fűz árnyékát szemeltem ki magamnak, és csöndben szemléltem a folyó piszkosnak látszó vízszőnyegét. Nemsokára Loszi felpattant. Virágot szedni indult. Pistivel figyeltük. Olyan volt, mint egy vidám, gondtalan kicsi lány. Ani és Zoli a bandukoló bárányfelhőket figyelték és a csillagászat szépségeiről beszélgettek.

— Mi lesz ezzel a halom virággal? – nézett felhúzott szemöldökkel Pisti Loszira, amikor az, visszatelepedett mellé. – Olyan szépek itt a parton. Minek tépted le őket?

— Koszorút kell fonnom.

— Kelll?

— Igen. Kell. Sőt! A fejemre kell tennem és úgy kell visszamennem Sződligetre – mondta Loszi, kihangsúlyozva a „kelleket” apró mosollyal a szája szögletében.

Pisti is mosolygott, de tekintetében megmaradt az értetlenség, és Loszi sejtelmes mosolya csak még jobban megzavarta. A napfényben még jobban csillogó sima szálú barna hajába túrt, majd így, hajába hagyott tenyérrel végigdőlt a fűben. Még a szemét is lehunyta, jelezvén, hogy nem egészen érti a „kelleket”, azok elengedhetetlen fontosságát. Én viszont valamiért megértettem. Akkor és ott sejlett fel bennem. Ezt jelképezte a virágkoszorú, amelynek ilyen értelemben valóban nem hogy „kell”, de muszáj volt, Loszi fejére kerülnie.

— Mit gondoltok? Hülyének fognak nézni, ha ezzel a fejemen megyek végig a városon? – állt fel Loszi egy óra elteltével, fején a sárga-fehér koszorúval, amit még zöldre maszatolt ujjaival megigazított kicsit. A lány úgy tündökölt, mintha szépségkirálynővé választották volna. Fején a koszorú, akárha valódi korona lett volna.

— Tartok tőle – mondta Anikó, hanyattfekvéséből kissé felemelkedve.

— Ebben én is szinte biztos vagyok – jelentette ki sajnálkozva Pisti. – De azért ne szomorkodj, mert nagyon szép vagy benne.

— Az emberek hajlamosak mindenkit hülyének nézni, aki kicsit különc – szólaltam meg. – Ha megbámulnak, az nem baj. Nem kell törődni vele. Szerintem menjünk is, mert hamarosan indul a komp. Ma még szeretnék úszni is a Dunában.

— Maradj már veszteg! – förmedt rám Zoli, ami azért is volt megdöbbentő, és durva, mert mióta leültünk szinte nem is szólaltam meg, és ennek elég támadó hangon jelét is adtam. Hangsúlyomban ott volt a kérdés is: Mi bajod velem?

— Nem mindegy neked, hogy hol vagy? Mindenhol csak unatkoznál – felelte Zoli a fel sem tett kérdésemre. Nem nézett fel. Feküdt tovább, egyik kezéből napellenzőt csinált, a másikkal fogta Ani kezét.

— Nem szoktam unatkozni! – csattantam fel az igaztalan kijelentés ellen. – Úszni akarok.

— Hát ne ússz! – szólított fel a vágyam elnyomására a hőn szerelmes. – Hideg a víz és mit szól anyucid, ha betegen mész haza?

— Nem kell ilyen látványosan aggódnod – mondtam sokkal csöndesebben, mint az előbb, mert elkeserített a gondolat, hogy az a gyorsan jött érzelem talán nem is szerelem, ami Zoliban tegnap feléledt. Akkoriban még azt hittem, hogy az igaz szerelem együtt jár azzal, hogy az, aki érzi minden más emberrel is kedvesebbé, megértőbbé válik, vagyis jobbá teszi azt, aki ezt az érzést átéli.

— A víz is koszos – hozta fel Zoli az utolsó érvét az úszás ellen.

— Finnyás, penye alak! Nem is értem mit esznek rajtad a nők? – segített ki ekkor Pisti. – Ne is törődj vele Ildikó! – fordult hozzám. – Még ma úszunk egy nagyot ebbe a hideg és koszos Dunába.

— Hát, akkor indulás! – vezényelte Loszi. – Le ne maradjunk a kompról! – és már indult is, mosolyogva, fején a koszorúval, mintegy bizonyítva: nem tűr ellentmondást.

Szinte egész úton a folyót bámultam. Előbb a táncoló koszorút, amit Loszi a vizek szellemének ajándékozott, majd a komp súlyos teste alatt harcoló, habzó vizet, amint dühödten felesel a hatalmas, rozsdásodó vassal. Lenyűgözött, ahogy kavargott, tajtékzott a víz, ahogy a komp, szívó, fújó hatása nyomán, mocskossá vált. Mereven figyelve olybá tűnt, hogy maga a hajótest az, amely beleköpi a szemetét. Rezzenéstelenül néztem a két közeg meddő harcát és ilyenkor elmosódik a valóság. A komp már óceánjáró is lehetett volna, amely a viharban hányódik tehetetlenül saját szétrobbant darabjai között. Szinte már látni is véltem a szörnyen erős örvényeket, amely kegyelem nélkül a mélybe húzza a hajótörötteket, akik utolsó gyönge erejükkel az életükért küzdenek. Szinte beleborzadtam a gonoszság mérhetetlen energiájába, és a szelídek gyengeségébe. Magával vonszolt az érzés, és tudatalattim legmélyebb bugyraiból előbújt egy ismeretlen létezés. A túlvilági, amely ha elhatalmasodik, kiöli a haláltól való félelem csíráját is. Megint hatalmába kerített a fizikai megsemmisülés vágya, ahogyan tette az a munkásszállón is. Az merült fel megint, hogy odaát sokkal őszintébb, tisztább az élet és ott bizonyosan nem lennék „zavaró körülmény”. Az én tudatom azonban gyorsan felrázott, én meg rácsodálkoztam, mint váratlan vendégre szoktunk. Tekintetem lekerült a felkavarodott vízről és visszazökkentem a valóságba. Eszembe jutott, hogy nem is oly rég, képes voltam órákon át sírni a halál tényének a legapróbb gondolatára is, mert akkor még nem gondoltam igazán végig, hogy semmit nem érne az élet, ha örökké tartana, ha a végtelen tér és az idő a miénk lenne. Amíg a víz és a komp heves harcát figyeltem a világ kívül rekedt, de azért láttam, hallottam a közelben állókat, csak valahogy nem vettem róluk tudomást. Érdekes érzés volt.

Az úszásból persze semmi nem lett. Vácon még elidőztünk keveset, mert képeslapokat vettünk és írtunk haza, hogy a szüleinket is tudassuk eredeti szándékunktól eltérően hol kötöttünk ki. Mire a táborhelyünkre értünk olyan éhesek voltunk, hogy képesek lettünk volna egy malacot is felfalni. Pénzünk persze nem sok volt, így a sült malacról letettünk, de mivel a halat olcsón mérték, hát egészséges vacsoránk volt. Jól elbeszélgettünk a helyiekkel az italaink mellett, és mire felocsúdtunk, addigra sötétedni kezdett, szó sem lehetett arról, hogy vízre bocsássuk testünk.