Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hát nem boldog akartál lenni? (12-13. fejezet)

2012.06.07

12.

Az utcánkban hatvannégy gesztenyefa állt. A házunk előtt egy, és még egy a mellettünk álló általános iskola sarkán. Ezt a fát szerettem a legjobban. Amikor tíz évvel később kivágták, mondván: megrepesztette az iskola sarkát, zokogva futottam el otthonról, be a városba és csak este mentem haza, akkor is sírva. Hetvenhét telén azonban még szó se volt a fák kivágásáról. Kedvencem alá egy padot betonozott az utca túloldalán lakó Adorján mérnök úr. Ezt a padot, és környékét söprögette Kati, a mérnők úr fiatalabb lánya – ritka látvány volt, mert a takarítást általában mi, vagy Gizi néni szokta elvégezni a mindenki padján -, amikor a buszról hazafelé tartottam.

— Ha átöltöztél, gyere át egy kicsit – mondta Kati a seprőt lengetve –, nagy újságom van.

Megígértem, bár annyira már nem szerettem náluk időzni, mint amikor kicsik voltunk és a házuk verandáján játszhattunk. Kati anyukája, Ica néni fiatal lány korában tagja volt a helyi színjátszó csoportnak, akkor, amikor az emberek még élvezték, ha együtt tölthették napjuk nagy részét, és a lányok nem a gyárba jártak dolgozni, hanem a ház körüli munkákat végezték, és a konyhakertet gondozták, az asszonyok meg nevelték a gyerekeket, hogy ne tróger legyen belőlük és együtt mentek a földekre kapálni, meg a termést betakarítani.

Katiék házát, csak úgy, mint a mi munkáslakásunkat is, a bányatársaság építtette az 1890-es években[1]. A három és félszobás nagy ház valószínűleg a bányamérnöknek készült, amely apróablakos nagy verandáján át lehetett kijutni a kertbe, amely akkora területet foglalt el, mint két hatlakásos bányászkolónia összesen. A verandán egy fehérre festett kétajtós szekrénybe tárolta Ica néni a régi jelmezeket, tűsarkú cipőket, táskákat és parókákat. Irtó izgalmas volt ezekkel játszani. Imádtam. És akkor még otthon lakott Erika is, a család nagyobb lánya és én, mint kicsi lány felnéztem rá, mert okos volt és szép. De azok az idők már rég elmúltak. Az akkori játékokat felváltották a fiúk, a férfiak, a bálok és Katinak a városba elterjedő disco. Nekem ez utóbbi szigorúan tilos volt, a szüleim hallani se akartak arról, hogy estére a városba maradjak. Kati már dolgozó nő volt, neki senki nem tilthatta már meg, hogy kedvére szórakozzon. Mivel Katinak nem sikerült a felvételi a főiskolára, mint nővérének – Erika akkoriban járta az orvosi egyetemet -, ezért apja segítségével a Bányatrösztnél helyezkedett el. Katival egyébként egy évben születtünk, csak ő augusztusban, és meg novemberben. Ez a három hónap elég volt ahhoz, hogy egy évvel később kezdjem el az általános iskolát, ugyanis abban az időben a beiskolázási határ még augusztus 31. volt. A korkülönbség tehát nem volt egészen három hónap, mégis elválasztott minket nem is egy, de mindjárt két világ. Egyrészt, mert minden osztályt előbb végzett, ami az ötödik kezdetekor erősödött inkább föl. Az első négy osztály ugyanis együtt tanult. Voltak csendes óráink, amikor önálló feladatokat kaptunk, míg egy osztálynak Kelemen tanár úr hangos órát tartott. Folyamatosan ismételtük hát a régi anyagot és hallottuk azokat, melyeket majd csak a következő években kellett tanulni. A másik dolog, ami miatt különbözött az életünk, az a tény volt, hogy az ő apja gépészmérnökként, míg az én apukám bányászként dolgozott.  Érdekes, hogy napjainkra ez a választó világ elmosódott, bár ezt ő nem, csak én érzékelem, amikor ötévente öt percre összefutunk.

Akkor azonban nagyon is élesen érződött ez a két világ, hiszen nekik mindenük meg volt, évente kétszer mentek nyaralni. Egyszer a Balatonhoz és egyszer valahová külföldre. Olyan használati tárgyaik voltak, melyeket én még hallomásból se ismertem és olyan finom édességekkel tértek haza az utazásokból, hogy az egyszerű bányászgyerek mind a tíz ujját megnyalhatta utána.

Kati szeretett mindenkiről mindent, de ha nem sikerült, akkor a lehető legtöbbet tudni. Kiváló taktikus és jó kérdező volt. Kérdéseit mintha tudatosan építette volna egymásra, mintha előre kigondolta volna, melyek látszólag nem álltak logikus sorrendben, mégis a válaszokból kikövetkeztette a történések menetét, és egészen jól ment neki a füllentés is. A kérdezett pedig azt vette észre, hogy végül mindent kikotyogott, azt is, amit titkolni akart, és érzelmileg kiszolgáltatott lett Kati számára.  

— No, mondd gyorsan azt a nagy újságot, mert nem maradhatok soká! – sürgettem, amikor lehuppantam egy fotelba a szobájában.

— Te mindig rohansz! – csattant fel, miközben tovább folytatta, amit érkezésem előtt elkezdett. Nem volt szokása, hogy a vendég érkezésekor felfüggeszti tevékenységét és megtiszteli őt figyelmével. – Mi lesz veled, ha majd dolgozol már, mint én?

 — Muszáj mennem, mert anya süt, és segítenem kell.

— Kifogásaid mindig vannak, amikor hozzám jössz – mondta durcásan. Őszinte volt egyébként, ezt becsültem benne. Bár sokszor jobb lett volna, ha nem annyira szókimondó. – Különben arról van szó, hogy Macinak megengedte az anyukája, hogy Szilveszterkor házibulit szervezzen és megbeszéltük, hogy téged is meghívunk. Ettől nagyobb újság, hogy tegnap összefutottam Imrével és rólad érdeklődött. Nem lehetett vele csak rólad beszélni. Őt is meghívtuk a bulira.

— Te jó ég! – emeltem tekintetem a mennyezetre, és nevetve hátradőltem az egylábú bőrfotelba. – Miért is nem gondoltam arra, hogy a patronáltad miatt hívtál most át? 

— Megesketett, hogy beszélek veled az érdekében – az utolsó szót erősen megnyomta, csak úgy ropogott benne az „r” hang. – Szegény nagyon szeretné tudni, hogy számíthat-e még valamire nálad, hogy néha gondolsz-e még rá, mert ő, ahogy telik az idő egyre többször gondol rád. Nem tud téged elfelejteni, csak szenved. – Kati hangjában őszinte sajnálat csendült, de mondandója közben egyszer se nézett rám. A saját tükörképének beszélt – meg mertem volna esküdni rá, hogy engem is lát a tükörben -, miközben azt próbálgatta, milyen lenne, ha szőke – épp hogy szemébe lógó – hajtincseit a feje búbjára tűzné. 

Beszélgetésünk közben ismét feléledtek a májusi emlékek, amikor is átruccantunk Ságújfaluba – Kati apukája Öcsi bácsi vitt minket kocsival, éjszaka meg jött értünk, miután Kati telefonált neki Imrééktől -, egy házibulira, amit Imre szervezett a huszadik születésnapja alkalmából. A bulin, Katin kívül senkit nem ismertem, nem is igen értettem, hogy miért ragaszkodik annyira Kati ahhoz, hogy vele menjek. A házigazda azonban úgy fogadott, mintha ismerne és kitüntetett megkülönböztetett figyelmével. Ez annyira hízelgő volt – hiába a hiúság, na! -, hogy az est végén, indulás előtt igent mondtam randevúmeghívásának. Míg a többiek odabent ettek, ittak és táncoltak, addig én kitelepedtem a szép nagy családi ház lépcsőjére, Imre meg utánam jött. Épp egy kemény diéta közepén jártam, mert súlyom megütötte már a hatvannyolcat és így, tizenöt kilóval is többet nyomtam, mint az akkori álom lányok. Megtiltottam magamnak minden italt, és csak három aprócska fasírt golyót faltam be nagy élvezettel, amit az egekig dicsértem, Imre anyukájának a füle hallatára, amivel végérvényesen bérletet nyertem a szívében.

Csak később derült ki, hogy Imre már látott, és számára szerelem volt az első látásra. Húsvétkor kezdődött, amikor Katiéknál volt a kertben – nem láthattam őket, mert a lugasban ültek -, én pedig elsétáltam az utcán. Gondolom valamikor délután lehetett, amikor ünnepnapi szokásomhoz híven a tóhoz mentem. Délelőtt tilos volt a lányoknak elhagyni az otthonukat, mert kora reggeltől délig, kötelezően várni-, megvendégelni kellett a locsolkodó férfinépet.

Imre alacsony termetű férfi volt, ruganyos léptekkel. Mozdulatai gyorsak, akár a beszéde. Szépen szólva fürge pasi volt, amire én azt mondtam: szeles. Barna szemei huncutul csillogtak, mintha folyamatosan mosolyogna, már innen is látszódott, hogy bármi történjék is, bármit is mondanak, azt ő azonnal humorrá változtatja. Mosolya pedig gyönyörű volt, ami széppé varázsolta kissé borostás arcát.

 — Szenved? – kérdeztem vissza emlékeimből visszaemelkedve a valóságba. – Az lenne csak a szenvedés, ha kibékülnénk! – Felkiáltásomra Kati kezében megállt a fésű, jelentőségteljesen rám pillantott, majd ismét önmagára terelte figyelmét. Nekem meg déjá vu érzésem támadt, amitől borzongás futott végig mindkét karomon. Mintha már megtörtént volna. Tudtam a mondatokat előre, amiket hallani fogok. 

— Szerintem, meg az lenne az egyetlen épeszű döntésed, ha kibékülnél vele – mondta határozottan Kati. – Nagyon aranyosak vagytok együtt, összeilletek, és én tudom, hogy Imre téged nagyon szeret. Te Ildi! Miért van az, hogy te mindig olyan fiúkhoz ragaszkodsz, akik nem szeretnek?

— Nem. Egyáltalán nem illünk össze – hagytam figyelmen kívül kérdését, ami máskülönben felért egy hústű szúrásával a szívembe, de már ismertem Katit és tudtam, hogy ha ugranék a provokációs kérdésére, beszélgetésünk nem Imréről, hanem Attiláról folytatódna, akiről viszont azelőtt se, és akkor se kívántam Katival beszélni. – Imre olyan alacsony, hogy ha felveszem a magas sarkúm, máris látom a fejbúbját. Legalább tizenöt kilót kellene fogynom, hogy egy súlyba legyünk, és annyit biztosan nem tudok lenyomni. Mondhatnád, hogy ő is hízhatna, és félúton találkoznánk, de az nem biztos, hogy jól állna neki – muszáj volt ezt beszúrnom, mert akkor már éppen az ideális súlyomnál tartottam, elégedett voltam, és nem vágyódtam csontkollekcióvá válni, és csipkedni a hasamon a bőrt, ahogyan Kati is tette időnként és jajongni: Jaj! Már megint hájasodok!

— Ami meg a legfontosabb… nekem az idegeimre megy, ha valaki állandóan ökörködik, ha mindenből viccet farag. Hosszútávon elviselhetetlen. Imre meg… pontosan tudod te is, hogy ilyen. A világon nincs semmi, amit ne humorral tenne lehetetlenné. 

— Ugyan Ildi! – nevetett fel, miközben a fésűbe ragadt hajszálait a papírkosárba szórta. – Hogy mondhatod ezt? Ez nem kifogás! Nem is alacsonyabb tőled. Az meg, hogy vékonyabb… Úristen! Ez hülyeség!

— Én másképp gondolom. És ez a fontosabb. Az erőviszonyok felém tolódnak és egy kapcsolatban lényeges, hogy hogyan érzed magad. Soha nem éreztem, hogy szép vagyok mellette. Jónak se. Nem éreztem jól magam a bőrömben. Nem éreztem, hogy képes lennék átölelni az egész világot. Mi másért éri meg együtt maradni valakivel?

Most ő hagyta válasz nélkül a kérdésemet. Számára ez már túl filozofikus kérdés volt. Inkább kicsit még győzködött Imre jó tulajdonságaival, karrier lehetőségeivel, a jó partival, mert, hogy családja tehetős. Amikor kikísért még utánam szólt:

— Azért csak gondolkodj még! Nem az a fontos, hogy te légy fülig szerelmes, hanem az, hogy téged szeressenek.

Csak félig adtam igazat neki, mégis sikerült elérnie, hogy otthon kibőgjem magam és elgondolkozzak azon: mennyit ért a rajongó szerelmem Attila iránt?

 

Gyorsan eltelt a karácsony. Elolvadt a hó, enyhe tavaszias szellő fújta el az utcáról. Közeledett a Szilveszter. Mindegy, hogy ünnep volt, vagy hétköznap én mentem, és kinyitottam a klubot. Kitakarítottam, befűtöttem és mire a nyitás ideje elérkezett már meleg volt a kuckónkban. Szerettünk ott lenni. A klubunkban tilos volt szeszesitalt fogyasztani, ám a kocsma akkor még működött, akkor még megérte üzemeltetni, nem volt a tulajdonosnak igénye a hatalmas nyereségre, mint ahogyan napjainkra, akkor még nem terjedt el úgy a kapzsiság. Néhány fiú időnként átszaladt ugyan meginni egy-egy sört, de sokszor el is feledkeztek szomjúságukról. Halkan szóltak a legfrissebb slágerek, Kovács Kati énekelte, hogy „Ha legközelebb látlak, már nem figyelek rád”, mi meg sakkoztunk, gombfociztunk vagy rexeztünk. Nem felejthetem ki akkori rajongásom tárgyát, Istvánt sem. Szüleivel a felső soron lakott, már végzett lakatos volt, mégis szinte naponta velünk töltötte az estéjét. Feketébe hajló haja, barna szeme, kisportolt deltás alakja éppen ellentéte volt Attilának. Tán éppen ezért vonzódtam hozzá, és igen fájt, hogy alapjába véve semmibe vette üzenő pillantásaim. Azon túl, hogy néha titokzatosan rám mosolygott nem közeledett, én meg nem akartam se kezdeményezni, se feladni. Felejteni kellett. Mindeközben Kati elérte, hogy Maci bulijára igent mondtam, de abba nem mentek bele, hogy Istvánt is meghívják. Kati mérgesen nézett, amikor megemlítettem, és közölte, hogy nem hív Imre mellé egy riválist, tegyek csak le szépen arról, hogy olyan valakire vágyódom, aki már megint annyiba se néz, mint egy szakadt bélyeget.

Mióta az eszem tudtam, mindig otthon szilvesztereztem, mert hagyománnyá vált nálunk, hogy a faluban élő nagyszüleim – anyai ágon -, Szilveszter délután kisétáltak hozzánk Amália-telepre (ahogy akkor mondtál a „saktára”) és éjfél után egyfelé indultak haza. A programunk egyszerű volt: vacsora, kártya, tévé és sok-sok beszélgetés. Éjfélkor már akkor is pezsgőt bontottunk, majd az est folyamán elkészített, finom hazai füstölt kolbászból és a szintén általunk készített, valódi fahordóba taposott savanyú káposztából „angyalkáposzta” elfogyasztása után hazaindultak. Belém ivódott és soha nem szeretném elfejteni azt a képet, amit akkor láttam, amikor elbúcsúztak és mami belekarolva a papába megindultak lefelé az úton. Papa jó erőben lévő, magas férfi, és mellette mami, mint egy aprócska kicsi lány – papa felkarjának a feléig ért. Mintha az ellentétek huncut párosítása lettek volna, ám kiváló páros mégis, hiszen négy gyermeket neveltek fel – három lányt és egy fiút -, átélték a háborút, átélték, hogy elveszítették Margit lányukat, amikor már szült nekik két unokát.

Ezeken a Szilvesztereken papa[2] és mami[3] sokat meséltek a régi időkről, anya gyerekkoráról. Apa is próbálta felidézni édesapja[4] és édesanyja[5] emlékét, akikről nagyon kevés emléke maradt, hiszen édesanyja az év karácsonyán halt meg, amikor ő a hatodik életévét betöltötte. Apai nagyapámról valamivel többet tudott mesélni, mert amikor a bányában a csille halálra gázolta, akkor már tizenhat éves volt. Mind a négyen megélték a szegénység minden velejáróját, a szívfájdalmakat, és mégis voltak örömök is az életükben. Mamikám még szolgált „uraknál”, papa meg cirkuszban, ahová szó szerint eladta az apja, mert nem tudott neki enni adni, és jobbnak látta, ha megszabadul tőle. Amikor már felérte ésszel életét papa, megszökött és rokonai segítségével haza is jött. Bányász lett. Katonának azért nem vitték el, mert egy építkezésen, ahol besegített, hogy több legyen a családnak a pénze, az oltott mész kimarta az egyik szemét. Munkaszolgálatra azért besorozták. Ásta a lövészárkokat, de akkor már három kicsi lányt hagyott mamikára, aki azt se tudta hogyan szerezze meg a sok éhes szájnak a napi betevő falatot.

Életük kalandosnak tűnt, mert soha nem úgy beszéltek ezekről a dolgokról, mint tragédiák sorozatáról. Hogy ez annak volt-e köszönhető, mert az emlékek idővel megszépülnek, vagy azért mert gyerek fejjel képtelen voltam igazából átérezni a szenvedést és a nélkülözést, azt nem tudom. Egy biztos, soha nem fátyolosodott el a szemük, mindig mosolyogva idézték a múltat, mintha csak valami édes-keserű muris történetet adnának elő, ami nem is velük, történt, hanem valami színdarabban látták volna. Így eshetett meg, hogy Karácsony másnapja és a Szilveszter olyan lett számomra, mint a mesék délutánja, vagy mint múltidéző szeánsz éjszakája. Amolyan emlékünnep. Ezeken a napokon, amikor nem csak mamikám sétált ki egy-egy villámlátogatásra hozzánk a „telepre” a „faluból”, hanem papa is felöltötte a vasárnapi ruháját és együtt érkeztek olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem. Soha, semmiért nem adtam volna. Abban az évben mégis meggyőzött Kati, hogy Maciék házibuliján van a helyem. Imre ügye, valami ismeretlen okból kifolyólag nagyon fontos volt neki. Én viszont féltem ettől az éjszakától. Nem szerettem se tombolni, és nem is tudtam soha teljesen önfeledten bulizni. Féltem a következő évbe észrevétlen átúszó éjszakától, ahogyan félhet egy hajótörött, amikor az őt megmentő tengerjáró hajó átúszik a zátonyok felett. A jövő titokzatos volt, tárgyiasítottam az éveket, jelképek voltak, melyek közül az egyik meghal, a másik megszületik. Olyan keserves év végét vártuk, amely évben meghalt Elvis Presley, Déry Tibor, Kós Károly és Charles Chaplin. Misztikus borzongás futkározott a hátamon, amikor arra gondoltam: miért hagytak itt minket tömegesen a „legendák”?

Olyan év végéhez értünk, amikor mindenki tudta már, hogy politikai vezetőink több millió dolláros kölcsönt kértek külföldtől, és ez merőben szokatlan volt mindazon felnőttek számára, akik megszokták, hogy a maguk erejére számítva építhetik csak fel az országot. Akkor már azt is tudtuk, hogy eme kölcsön fejében a kormány olyasmit vállalt, ami például a kávét ötvenöt, a csokoládékat pedig huszonöt százalékkal emeli. Nem vígasztalt, sőt! Egyenesen megrettentett minket a szokatlan lépés, amikor megtudtuk, hogy Kádárt fogadta VI. Pál pápa. Furcsa, nagyon szokatlan szelek fújtak. Mi fiatalok hallottuk a felnőtteket, és lelkünk mélyéig szorongtunk, mert úgy éreztük védett kis világunk nyugat kegyetlen, erkölcstelen szabatossága felé halad. Nem volt nagy öröm – az érintettek persze örültek -, hogy bevezették a magánkereskedői igazolványt. Rettentő demokratikusnak tüntették fel, de a falu népe, néhány napra szinte megdermedt. Értetlenkedve hallgattuk a híreket Indiáról, ahol tavasszal Gandi vesztett a választásokon, ősszel meg még le is tartóztatták. Csak bámultunk, hogy miközben furcsa módon USA megbékélést mutatott Kína irányába, addig szemrebbenés nélkül kipróbálta új fegyverét a neutronbombát, az oroszok meg átadták Csernobilben az első atomreaktort. Sok fiatal izgatottan hallgatta a híreket, hogy Amerikában mekkora sikert aratott a Csillagok háborúja bemutatója. Miközben a világ egyre modernizálódott, atomenergiát használt, és a világűrt a Voyager űrszonda pásztázta, addig Kínában középkori szokás szerint tömegével folytak a nyilvános kivégzések. Luxorban turistákat gyilkoltak a terroristák, mi meg itthon a vadonatúj Planetárium segítségével csodálhattuk a csillagos égboltot. Míg Etiópia és Szomália egymásnak rohant, addig mi remegő boldogsággal vártuk január hatodikát, amikor is Magyarország népének Jimmy Carter visszaadja a Szent Koronát.

 

Nem szerettem az Újévet, mert Szilveszter másnapján szinte csak éppen kijózanodó, fejfájós emberekkel lehetett találkozni, amikor kisétáltam a szerelmetes „tavamhoz”, köszönteni őt, és még délben is kótyagosak kívántak boldogságot, amikor nagyszüleimhez mentünk ebédre. De mit lehetett tenni? Semmit. Örülni kellett, annak, amink van.

„Ez az Imre gyerek” – ahogy anyukám emlegette -, a kibékülés reményével, már kora délután megérkezett, és Adorjánnéknál táborozott le. Hiába szaladt át Kati, én konok maradtam. Nem voltam hajlandó átmenni, otthon maradtam nagyszüleim és szüleim társaságában, és csak este nyolc után csatlakoztam a bulizókhoz. Imre boldogan sietett elém. A szeme furcsán csillogott. Sejtettem, hogy nem az örömtől, hanem a már addigra magába döntött szesztől. Azonnal táncba vitt, még a belépőnek szánt bort se tudtam a házigazdának átadni, még szerencse, hogy a tálcányi süteményt valaki menetközben kivette a kezemből. Az igazság kimondását jócskán megnehezítette Imrének eme hozzáállása, de azért még éjfél előtt kerestem alkalmat, hogy nyugodtan elmondjam, mit gondolok magunkról. Imre nem tört össze az igazság súlya alatt, hogy ez a kibékülök ígéret, csak Kati erőszakossága miatt mondatott ki. Még egy hónapig próbálkozott, és nekem addig kellett előle bujkálnom. Akkor anya már bejött hozzám, a szobámba, hogy beszéde van velem:

— Jó volna kislányom, ha nem szélhámoskodnál – kezdte. – Ha nem akarsz Imrével járni, mondd meg neki. Ez így nem mehet tovább, hogy ez az Imre gyerek jön ide nekem minden délután és nekem, mindig csak azt kell mondanom, hogy nem tudom hol vagy.

— Én már megmondtam neki Szilveszterkor, csak nem hiszi el.

— Nem lehettél egyértelmű. Én többé nem hazudok, meg fogom mondani neki, hogy a klubban vagy. Beszélj vele megint. Tegyél pontot erre.

— Nem elég egyértelmű, hogy megmondtam: még nem vagyok erre felkészülve?

— Hát nem. Aki nem felkészült ma, holnap az lehet. Ha ezt mondtad, akkor halogattál. Tán éppen ebben bízik, hogy átgondolod, és azt mondod: jó.

— Én meg abban bízom, hogy feladja.

— Egyébként nem értem, hogy miért nem kell neked. Csinos, jó kiállású fiatalember.

— Nem tudom anya – mondtam vállat rándítva. – Talán, mert mindenből viccet csinál.

— Ha Attilára vársz, akkor bolond vagy – anya jó érzékkel tapintott rá érzékeny pontomra.

— Tudom! – kiáltottam föl, szinte fájdalmasan.  – Kérlek, ne hozd az eszembe! Ő elment. Nincs tovább. Már nem is érdekel. Egyébként is… - elhallgattam, mert eszembe jutott, hogy nagyon rossz ötlet anyának kikotyogni új keletű érzéseimet, amelyek erősségében még magam se vagyok biztos, de már nem volt visszaút. Anya szeme máris kérdezett, így be kellett fejeznem a mondatot. -… már más tetszik.

— Nocsak! – szinte már inkább kérdezte, hogy ki az illető, de én nem szóltam, nem is néztem fel a füzetemből, ahová folyamatosan ábrákat firkáltam. – Ahhoz, hogy segíteni tudjak, tudnom kell ki az. Hajlamos vagy fejjel menni a falnak. Úgy tudtam szerelmes vagy Attilába, fáj, hogy elhagyott, ezért meg is értettem valahol, hogy Imrét nem akarod, viszont ez új a számomra, hogy közben mindez nem is igaz, mert valaki más került a szívedbe. Ilyen fiatalon eléggé szélkakas az ember.

— Jaj, anya! Te ilyen korodban már férjes asszony voltál! – vágtam vissza gyorsan, hogy elkerüljem a vallomást.

— Az egy másik világ volt. És még akkor se volt jó ötlet. Meg is szenvedtük apáddal a rengeteg változást, amin végigmentünk. Ha nem akarsz velem őszinte lenni, akkor ne is beszélgessünk tovább.

— Miért kell neked mindig ezt csinálnod? – csattantam fel ismét. – Folyton megzsarolsz, hogy nem fogsz hozzám szólni, ha nem mondom el a kis piti titkaim!

— Talán azért, mert szeretlek. És mert féltelek – mondta, és én nem tehettem egyebet, mint őszintén feleltem ezekre a zsigerből kimondott egyszerű szavakra. Amikor kimondtam Pityu nevét, anya hátradőlt, tekintetét ég híján a mennyezetre emelte egy röpke pillanatra.

— Te teljesen megőrültél – állapította meg. Egyre jobbakat és egyre szebbeket választasz.

— Mi bajod vele? A szépség nem minden.

— Ez igaz kicsim, csakhogy ismerem az egész családját. Még soha nem láttalak vele – terelte el a szót, pedig igazán kíváncsi lettem volna mi a baja a családdal, de tudtam, hogy ez most úgy is veszett fejsze nyele, a beszélgetést anya irányítja.

— Nem láthattál, mert nem voltunk együtt sehol. Csak nekem tetszik, ő időnként kábé levegőnek néz. Játszik és ezt a helyzetet nagyon élvezi.

— Most már biztos, hogy nem vagy normális.

— Az lehet – hagytam jóvá az ítéletet.

— Nem lehet másképp, mert egy Imre féle férfi elől menekülsz, miközben egy olyan, nem egészen tiszta erkölcsű pasiba, mint a Pityu, belé meg belehabarodsz. Ezt nem hiszem el! – sóhajtott az én drága édesanyám. Szinte érződött, mennyire nehéz lett a szíve. Megkönnyebbülni szeretett volna, azt remélte, hogy rendezi ezzel a beszélgetéssel a dolgainkat, de még nehezebb lett neki. – Mit tudsz te egyáltalán Pityuról? – kérdezte végül.

— Semmit – vallottam be.

— Na, látod! Én meg nem fogok mondani semmit, mert, amit tudok, azt az asszonyok pletykálják, és nem biztos, hogy igazak. De nem zörög a haraszt… Viszont azt tudnod kell, hogy nem helyes egy másik ember miatt védteleneken bosszút állni. A nő meg ne fusson egy férfi után se. A férfi legyen a kezdeményező, évezredek óta így van, és helyes, ha így is marad. Ők a harcos nem, nekik kell védelmezniük a nőket, a gyengébbeket. Ez az élet rendje. Nem kell ezt modern gondolkodással megváltoztatni! Lehet e nélkül is modern elveket vallani, és lehet azt állítani ennek az ellenkezőjét, de egy dolog soha nem változik a küzdelmes életben, igaz marad, amíg világ a világ: ami könnyen jön, az könnyen megy. Én azt javaslom, hogy most állj meg. Ne menj a klubba. Add át néhány hétre valakinek.

Beleegyeztem, és anya kiment. Tudtam, hogy nem nyugodott meg, hogy terhet raktam a vállára, és ő nem dobta le. Akkor, és ott azonban, semmi másra nem akartam már gondolni csak a tanulásra, az érettségire és a felvételire. Előszedtem a történelem tételeket (akkor még nem volt kötelező történelemből az érettségi, nekem csak azért kellett, mert történelem-magyar szakra jelentkeztem Egerbe) és felírtam a füzetembe az első tételt: „A magyarok őshazája, életmódja, a Honfoglalás és kalandozás.” Késő este lett, mire a tételt kidolgozottnak tekintettem.

13.

Otthonunk két egyszobás bányászlakásból lett kialakítva. Egy lakrészhez egy szoba, egy konyha és egy kamra (spájznak neveztük) tartozott. Amikor Tata – aki a kolónia legszélső lakásában lakott és, aki engem úgy szeretett, mintha az unokája lennék -, meghalt, szüleim megvásárolták a lakását. Ajtókat vágtak a két lakás közé, a régi konyhánkban a bejárati ajtót befalazták, és egy hatszemű ablakot tettek a helyére. Tata konyhájából előszoba lett, kamrájából pedig fürdőszoba. A régi szobánk maradt a háló, az újonnan nyert pedig a ritkán érkező vendégeknek fenntartott hely, ami emlékeztetett a régi idők „tisztaszobájára”. Ez az elrendezés tökéletesen megfelelt nekünk mindaddig, amig fel nem cseperedtem és nem nyújtottam be igényem egy saját szobára. A legkézenfekvőbb megoldás az volt, hogy a régi konyha lesz a szobám, az előszoba pedig konyhává alakul. Ennek egyetlen hátránya volt, éspedig az, hogy a kamrát kizárólag a szobámon át lehetett megközelíteni. Ha anyag főzött a szobám kész átjáró ház volt. Gondot ez csak vasárnap jelentett, amikor délelőtt is otthon voltam, no és minden második szombaton, amikor nem volt iskola. Igaz vasárnaponként nekem is be kellett állnom kuktának, mert anya szerint máris elkéstünk azzal, hogy meg tanuljak főzni. Ebéd után enyém volt a mosogatás, és a konyha teljes rendbetétele, mert a szüleim sziesztázni vonultak. A takarítással általában kettőre végeztem és, hogy ne tapossam össze a frissen felmosott követ, rögvest utána indultam is délutáni sétámra, a tóhoz. Imádtam ezeket a vasárnap délutáni sétákat. A tónál csend volt és nyugalom. Mindenki szundikált, vagy tévézett, és szinte soha nem volt kint senki. Később persze megélénkült a forgalom, feltűntek sétáló párok, vagy magányos nézelődők, de addigra én már végeztem szokásos fantáziálásaimmal, meditálásommal.

A szombat délutánok pedig majd mindig az enyémek voltak, mert a szüleim erre a napra időzítették rokonlátogatásaikat. Egy ilyen áprilisi szombatra hívtam meg salgótarjáni ismerősöm, Mártit. Ahogy közeledett az autóbusz érkezési ideje, úgy gondoltam egyre többet rá, pedig egyébként ki se ment a fejemből, mert amikor három napja a távolsági buszig kísért elég kíváncsivá tett búcsúmondatával.

— Én már rég, egészen pontosa három éve, elrontottam az életem, de majd szombaton elmesélem.

Csak néztem kicsi szobám fotókkal, plakátokkal, rajzokkal és térképekkel kitapétázott falait és el se tudtam képzelni olyan dolgot, amitől egy fiatal lány máris azt mondhatja: elrontotta az életét.

A tankönyvet jó messzire toltam el magamtól, pedig anya a lelkemre kötötte mielőtt elmentek, hogy készüljek hétfőre, és az érettségire is, amíg Márti meg nem érkezik. Ő mindig a tanulásra biztatott, még a fodrászhoz is vinnem kellett legalább egy könyvet. Aznap délelőtt ugyanis a fodrásznál ültem. Levágattam a hajam. Erre engedélyt a tablókép fotózása miatt kaptam, aminek éppen a következő hétfő volt a napja. Ez jó alkalom volt, hogy pénzt kunyeráljak a fodrászra, mert egyébként nem lehettek ilyen kívánságaim. Hiába panaszkodtam előtte, hogy nem bírok a sok hajammal, amit reggelente ugyan besütöttem, miután a kócokat kifésültem, de hiába, a hajam önálló életet élt, és semmiféle göndörítési kísérletnek nem engedelmeskedett. Mire a suliba beértem, ismét egyenes lett, és ha csak egy csepp szél is fútt, máris úgy nézett ki, mint egy gondtalanul felvillázott szénakazal.

A fodrásznál persze nem volt lehetőségem tanulni – anyának érdekes ötletei voltak néha -, hiszen a daueridő leteltét - vagy éppen a sorát váró asszonyok más egyéb gondolkodni és tanulnivalót szolgáltattak, amiből ugyan ebben az életben biztosan nem lesz érettségi tétel, de az élet iskolájához nélkülözhetetlen. A ritkán beálló csöndben, ott is Mártira gondoltam, a tankönyvet meg ki se vettem a szatyorból. Most se érdekelt. Pedig féltem, hogy beszedek egy rossz jegyet és akkor kaparhatok, mégis inkább a tükörhöz léptem, ahonnét egy akkor divatos szasszonra befelé göndörített hajú, idegen lány nézett vissza rám.

— Márti, Márti! – szóltam bele a csöndbe, amihez a vekkeróra ketyegése egyenletes zenei ütemet adott. – Nem gyilkoltál meg senkit. Remélem! Nem is loptál… ha mégis, én azt még nem tudom, és talán más se. De egy lopás se teheti rád a bélyeget annyira, hogy azt mondd: elrontottam az életem. – Elhallgattam, mert csak a csönd adhat megfelelő utat a gondolatoknak. Kintről behallatszott a madarak csicsergése, egy távoli kutya ugatása, de a világból így is töprengésre serkentő csönd áradt. - Nem szültél gyereket - folytattam a hangos felsorolást -, és nem adtad állami gondozásba. Nem égett meg az arcod, nem lettél rokkant felelőtlen cselekvésed miatt, és tudtommal mások se rokkantak meg miattad. De még ezek se lennének elég indokok arra, hogy ilyeneket mondj! A világon annyi a szépség, a jócselekedetekre való lehetőség, hogy mindezek is kijavíthatók. A fogyatékos emberek is találnak értelmet az életben még akkor is, ha mi azt mondjuk, nem élnénk az ő életük. Az ő életük egy másféle lét, amit mi, viszonylag épek és egészségesek nem értünk, nem is ismerünk. De ők se kérték. Ki mondja meg nekem, hogy hogyan akar az emberiség kirajzani az űrbe, ahol esetleg egy a miénktől merőben más életalapú és más külsejű lényekkel találkoznánk, ha itt a Földön is képtelenek vagyunk elfogadni a másképp gondolkodókat, a mássággal élőket?

Keveset tudtam Mártiról. Alig pár hónappal korábban ismertem meg, de nyíltsága, őszintesége vonzott, igaz időnként rá kellett szólnom, hogy ismételje meg, amit mondott magyarul is, mert én a falusi tudatlan, azt a virágnyelvet, amit használ, nem értem.

Márti abba a durcás hangulatban érkezett, amit már jól ismertem, és amit általában az emberek furcsaságai váltottak ki belőle. Kért egy kávét és cigarettára gyújtott, miközben a levegőbe dobta azt a költői kérdést, hogy miért kell egy nem tömött buszon egy kilométerrel hamarabb felállnia annak, aki a következő megállónál le akar szállni. Válasz nélkül hagytam, mert válaszom úgy sem volt rá, és ő se igen várta, olyan elbágyadt arccal ült egyszem fotelomban.

— Egész álló nap te voltál az eszembe – kezdtem a beszélgetést félve.

— Hogyhogy? – eszmélt társas magányából.

— Igazából csütörtök óta ezen agyalok, mert nem tudom megemészteni, hogy te már három éve elrontottad az életed, és ezt nem lehet kijavítani, megoldani, meg nem történtté tenni.

— Pedig ez így igaz. Ettől nincs menekvés – mondta mélyet sóhajtva, egy apró fejlendítéssel helyére téve szemébe lógó, rakoncátlankodó, szőkére festett hajtincsét, amely az egyetlen hosszúra hagyott hajtincse volt. – Nem szívesen beszélek róla, mert még most is feltépi a sebeket. Lehet, hogy már te is tudod, csak nem szóltál róla.

— Én semmit nem hallottam rólad.

— Majd fogsz, ha továbbra is barátkozol velem – emelte fel kezét, mutatóujját felém tartva -, majd fogsz! Pontosan ismerem az emberek reakcióját, többen tudnak erről az esetről, mint ahogyan azt én sejtem, csak nincs bátorságuk kérdezni. Jobb, ha tőlem tudod meg, mint ha azoknak dőlsz be, akik a pletykákat összeadták.

— Hallgatlak – mondtam, miközben törökülésben az ágyra ültem, éppen Mártival szembe.

— Három éve történt. Még két hét volt hátra a jegygyűrű megvételéig, amikor Laci szakított velem. Te nem ismered őt – vetette közbe Márti, látva, hogy kikerekedik a szemem, mert közös ismerősünkre hittem, hogy vőlegény akart lenni. – Laci életem nagy szerelme. A szakítás jogos volt. Megérdemeltem a büntetést. Soha nem tehetem jóvá, amit tettem. Akkoriban nagyon sokan megkörnyékeztek, járni akartak velem, de engem senki nem érdekelt, elküldtem mindenkit, aki csak egy lépést is mozdult felém. Egy házibulira hívtak minket és én ott többet ittam a kelleténél, de… szerintem nem csak a pia volt ott a gond. Valamit tuti, hogy belekevertek az italomba, mert máskor is ittam már, de olyan gátlástalan, mint akkor, azelőtt soha nem voltam, és volt ott egy srác, aki nagyon, de nagyon kitartóan ostromolt. Szerintem ő volt az a szemétláda, és hát meg is kapott végül.

Márti elhallgatott, miközben levetette zöld pulóverét, döbbenten figyeltem minden mozdulatát, és arra gondoltam: mennyi titkot rejt egy ember.

— Meleg van nálad – intett az olajkályha felé, amit pedig csak takarékon járattam, mert kora tavasz lévén odakintről még hűvös áradt a lakásba. – Vagy csak a visszaemlékezés forrósít fel ennyire? – Valamelyik őrült, lehet éppen az említett srác, kitalálta – folytatta a történetet, amikor visszaült -, hogy táncoljanak a lányok sztriptízt. A kotyvalék hatására, én azonnal ráálltam és a másik két lány is. Laci persze meg akart állítani. Megfogott, hogy hazavisz, mire dulakodni kezdtünk. A többiek nekiestek, hogy hagyjon békén, miért nem hagy szórakozni. Az egészen csak vihogtam. Arra még emlékszem. Miközben Lacit kitették a lakásból én a kör közepére vonultam, utánam a másik két bige. Hogy utána mi volt, azt ne kérdezd. Nem emlékszem, csak azt tudom, amit a srácok később elmeséltek. Laci persze soha többé nem állt szóba velem, hiába is kerestem. Nem szól hozzám.

— Ezen ugye nem csodálkozol? – kérdeztem nagyon halkan.

— Igaza volt. Ámbár… én azért elvártam volna tőle, hogy ha tényleg kotyvasztottak valamit, akkor utána járhatott volna. Mégis majdnem a menyasszonya voltam! Ha valóban szeretek valakit, akkor nem engedem, hogy ilyesmibe belerángassák. Ha én lettem volna az ő helyébe, akkor lehet, kihívom még a rendőrséget is, elvégre akkor még kiskorú voltam, ő meg tizenkilenc és a többi fiú is túl volt a tizennyolcon.

— Biztos ő is sokat ivott – jegyeztem meg félve.

— Nem hagyta, hogy megkérdezzem, miért nem tett valamit és miért hagyta, hogy csak úgy kitegyék őt a lakásból. Mondom meg se áll, amikor találkozunk.

— Arra nem gondoltál, hogy beijedt a gyűrűvétel miatt és, hogy esetleg ő is benne volt ebbe?

— Nem hinném – rázta meg a fejét bizonytalanul Márti, és látszódott a tekintetén, hogy ebből a szempontból az ügyet még meg se vizsgálta. – Ha ez így lenne, egészen más fénybe kerülne a történet. Hallod! Ez a verzió nagyon aljas lenne! Én meg itt gyötröm magam, hogy mindent elrontottam, már asszony lehetnék, gyerekkel a karomon. És lehetségesnek tartod, hogy éppen ezzel az indokkal akart velem szakítani?

— Én nagyon járatlan vagyok ezekben, nem kell rám hallgatnod, csak egy feltételezés volt.

— Pedig nem is olyan nagy hülyeség! Ez eddig eszembe se jutott. Magamat hibáztatom, egyre csak sodródok a bűntudatommal. A házibulis gabalyodás után, meg, mert Lacit elveszítettem, úgy rászoktam a szexre, mint más a cigire vagy a piára, mintha csak meg kellett volna kóstolnom. Egy darabig együtt maradt a hatos fogat, de utána szakítottunk és összejöttem Andrással. Már két éve, hogy együtt vagyunk. Ha nincs ez a rohadt házibulis leitatás, akkor András sincs. Lehet, hogy az egész elbaltázott életemért Laci a felelős? Már ha tényleg benne volt ebbe az összeesküvésbe.

— Ezt már nem igen fogod kideríteni három év elteltével – jegyeztem meg. – Viszont megbocsájthatnál magadnak. Semmi értelme egyetlen hiba miatt büntetned magad éveken át.

— Ja! Csakhogy egyik hibából a másikba esek – jegyezte meg keserűen Márti. – András ugyanis állandóan a nyomomba volt, könyörgött, ostromolt, míg végül engedtem, pedig nős.

— Uram atyám! Te teljesen meghibbantál! – fújtam nagyot és muszáj volt rágyújtanom.

— Nekem ne mondd! Tudom.

— De hát hogyan lehet fenntartani egy ilyen kapcsolatot? Neked otthon a szüleid, neki otthon a felesége…

— Meg a két gyereke – fejezte be Márti a megkezdett mondatom.

— Jaj! Még ez is. Hol találkozgattok? Hogyan lehet egy ilyen kapcsolatot két évig fenntartani?

— Ó, de naiv vagy! Nem vihettem haza és nem mutathattam be a szüleimnek. Annyi pénzünk meg nem volt, hogy szállóba menjünk. Így hát kocsikáztunk, és az autó volt a szerelmi fészkünk is. Sok mindent átéltünk. Tudnék mesélni, a kukkolókról, akik azt hitték, nem vettük észre őket. Egyszer terhes lettem. Azt hazudtam az orvosnak, hogy a vőlegényem katona és nem állunk úgy anyagilag még, hogy vállalhatnánk a gyereket.

Levegőt is elfelejtettem venni. Márti csak egy évvel volt idősebb tőlem, és amit át- és megélt nekem sok volt egy szuszra. Csak reméltem, hogy velem ilyen dolgok nem fognak megtörténni. Jól emlékszem a félelemre, ami azokban a percekben szorította a torkom. Nemrég még valóban egy naiv kicsi lány voltam, aki a nyári estéken csak azért állt ki a ház végébe, mert a hely védett volt minden mesterséges fénytől és nyugodtan csodálhatta a csillagos égboltot, miközben arról ábrándozott, hogy a távoli, idegen élőlények szeretettel irányítják életét, és hogy az emberek mennyire szeretni való élőlények, akik segítik egymás életét. Márti meg éppen arról számolt be, hogy aljas terveket eszelnek ki egymás ellen, meggondolatlanul csalják gyermekeik anyját, és magzatok életét veszik el, csak mert meggondolatlan műsort rendeztek a mit sem sejtő kukkolóknak. Már-már a rettegéssel is felért a félelem, hogy ha nem sikerül a felvételim a főiskolára, akkor dolgoznom kell – a szüleim ugyanis kikötötték, hogy nem maradhatok otthon, ha nem tanulok -, és akkor a munkahelyen én is hasonló csábításoknak leszek kitéve, mint Márti, és mi van, ha én sem tudok majd ellenállni.

— És még most is tart? – kérdeztem rémületemből felocsódva.

— Most hagyott el, mert rájött, hogy megcsaltam – mondta nevetve Márti, mintha csak valami vicces dolgot mesélne.

— Tessék? – néztem Mártira hüledezve, aki éppen felállt és az asztalra dobott táskájából újabb cigarettát vett elő. – Nagyon könnyen veszed. Megcsaltad? Már nem szereted?

— Dehogynem! Imádom. Csak bosszúból tettem. Berágtam. Eszembe jutott, hogy neki van másik nője és folyton megcsal, hát akkor én is.

— Van másik nője? – ez már tényleg sok volt, és a hangomon is érződött, mert Márti kinevetett.

—  Hé! Álljon meg a menet! El a piszkos fantáziával te! A felesége az a másik nő. Szép lenne! A szeretőt egy másik szeretővel csalni? Erre gondoltál mi? – fantáziám díjazásaként elismerően ingatta fejét, hogy ejnye-ejnye. – Habár ki tudja! Én se tudhatok mindent. Egyébként, akivel megcsaltam, azt nem szeretem, de ez Andrást nem vigasztalta. Ez vagyok én. Ilyen az én szerencsém. Egyszer tévedtem, mert behúztak a csőbe és most nem tudok megállni a lejtőn.

Erre már igazán nem tudtam mit mondani. Tapasztalatlanságomból adódott, hogy megoldást nem állíthattam Marti elé. Annyit tudtam csak, hogy mindenkinek a saját életét kell élnie, azt ismernie illik, és tudnia kell, hogy az az élet neki mennyire elfogadható. Ha nem tetszik, mindent el kell követni, hogy megváltozzon. Csak sejtettem, hogy Mártinak se az az élete célja, hogy férfitól férfiig csapódjon.

— No, de ha már ilyenekre okítalak – szólt ismét Márti – és nem csak azért, hogy tudd az igazságot. Mondok én neked valamit még. Szűnj már meg olyan naiv kislánynak lenni, aki azt hiszi, hogy még ma is divat szűzen férjhez menni. Hidd el, attól, hogy a szüleid téged erre neveltek, attól a világban dúl a szex. Régen is engedték bevezetni magukat a szalmakazalba aratáskor a lányok, és csak képmutatás volt a gazdagok körében a gardedám. Jobb, ha tisztába jössz vele, hogy a plátói szerelemtől kiveszett volna az emberiség. Ha mész fősulira, akkor egy olyan világba kerülsz, amiben naponta váltják egymást a párok. Ha meg nem vesznek fel, akkor te is beállsz az igavonók csordájába. Igen. Igavonó leszel, mert az embereket kihasználják a gazdagok, mert azok bizony vannak, legyen akármilyen szocializmusépítés is most itt nálunk. Kollégáid lesznek, meg kolléganőid és a pasik könyékig bele másznak a magánterületedbe, és nem igen fognak tiszteletköröket róni körülötted. Rámenősen bepróbálkoznak, mert ha tízből egy sikerül, akkor már megérte nekik, és ki fognak röhögni, ha te rájuk emeled értetlen és ártatlan kislányszemed. És ha már őszinteségi rohamom van, megmondom, hogy nem is először csaltam meg Andrást, csak azokat nem vette észre. Nem is bántam meg, mert jó volt. Most lebuktam. Ez van – felnevetett, mintha nem magáról, hanem valaki másról beszélne. – No, erre mit mondasz?

          Nem tudom, mennyire lehetek őszinte?

          Teljesen legyél az. Mondd ki nyugodtan, ha mocsok disznónak tartasz.

          Én ugyan nem! – tiltakoztam. Hogyan is ítélhettem volna meg olyan élethelyzetet, pláne benne egy korombeli lányt ennyire szigorúan, amikor halvány sejtelmeim voltak csak a szexualitásról, Mártit meg alig ismertem? – Én csak azt mondhatom, hogy ezekről jelenleg más a véleményem – folytattam. – Lehet, hogy élesben minden gondolatom megváltozik erről. Eddigi tapasztalataim viszont azt mondatják, hogy mindenkinek a saját döntése, hogy mikor fekszik le a fiújával. Nekem felelősség és… szeretet függő. Egy lehetséges új élet felelőssége és a másik ember tisztelete miatt – mondtam lassan, tagoltan, mert a gondolataim csak nehezen tudtam megfogalmazni, éppen azért, mert a dolog velem még nem történt meg. – Számomra két ember csókja, és azért ez már megtörtént velem jónéhányszor… szóval már a csók is, az isteni teremtés előszobája. Már akkor, és ott tudnod kell, hogy azzal a másik emberrel akarsz-e teremteni, vagy maradtok ennyiben, mert zsigereidben érzed, hogy a teremtés aktusát valaki mással kell majd megtenned. Ebből indulok ki, amikor azt kérdezem tőled, hogy ha szeretted Lacit, akkor miért tetted meg valaki mással? – Láttam, hogy Márti szólni akar, de intettem neki. – Tudom! Mondtad, hogy valami szert tehettek az italotokba a bulin, de András? Andrásnál már szó se volt buliról, meg izgatószerről! Simán belementél vele, hogy közösen csaljátok a feleségét. Vállaltad a tiltott kapcsolatot, nem is akartad átérezni a másik nő, a sorstársad helyzetét, mert állítólag elvakított a szerelem. De ha így volt és nem akartál senkin bosszút állni, akkor hogyan voltál képes azt a másikat a közeledbe engedni? – Felsóhajtottam, mert éreztem, hogy szavaim igencsak kemények. Finomítani szerettem volna, ezért hozzá tettem még, hogy én megérteni szeretném, nem pedig ítélkezni, vagy dühösnek lenni, de késő volt. Márti arcáról eltűnt a kaján mosoly. Elsírta magát. Hagytam. Néhány percig hagytam, hogy a csönd megérlelje gondolatait, majd megforgattam a belémártott „késem”.

          Sírni akkor kellett volna, amikor szerelem, vagy szeretet híján beléptél a teremtés szobájába azzal a másik férfival.

          Te rosszabb vagy, mint az inkvizítorok a középkorban – suttogta Márti.

          Hát persze! Most erkölcscsősznek gondolsz, de mit tegyek, amikor panaszkodsz, hogy elrontottad az életed, majd kiderül, hogy még csak változtatni se óhajtasz? Elmondásodból az derül ki, hogy jó pár éve ugyanazt a kört rovod, ugyanazokat a hibákat követed el, és nem veszed észre, hogy minduntalan ugyanoda pottyansz vissza, ahonnét elindultál. Az első cselszövés volt, ám azóta saját akaratodból cselekszed ugyanazt.

          De akkor mi a fenét csináljak?

          Ne csinálj semmit.

          Ezt nem értem – vallotta meg Márti.

          Úgy, ahogy hangzik. Vonulj vissza egy pár hétre, hónapra. Ne csinálj semmit. Melóból menj egyenesen haza, ne járj el bulizni, még moziba se. Adj időt magadnak. Adj lehetőséget magadnak, hogy letisztuljanak benned a dolgok!

          Ez majdnem úgy hangzik, mintha azt mondanád, legyek remete.

          Legyél remete pár hétig – hagytam helybe a helyzetre alkalmazott jelzőjét. – Bár a remete nem jár minden nap emberek közé, és lehet neked is az lenne most a legideálisabb, de gyanítom, hogy nincs annyi szabadságod és a szabad-felhasználású barlangok is megfogyatkoztak újabban errefelé.

          Lehet, hogy valóban el kellene tűnnöm pár hétre, mert ha bejárok dolgozni, akkor minden áldott percben ki leszek téve a csábításnak. A Mávaút nem az erkölcsös férfi dolgozóiról hírneves.

          Csak kemény elhatározás kérdése – próbáltam csírájában elfojtani a kifogások özönét. – Legyél eltökélt és következetes.

          Nem igazán tűröm jól a magányt.

          Ez csak kifogás – kézfeltartással jeleztem Mártinak, hogy elég. – A múltkor azt mondtad, hogy téged mindenki elhagy. Elképzelni se tudtam, hogy miért, hiszen egy nagyon csinos nő vagy. Őszintén beszéltél velem és én úgy látom, hogy az oka az, hogy azonnal odaadod magad. Mindenki, aki valamilyen vagyonhoz könnyen jut, könnyebben elherdálja. Így lehet ez a férfiaknál is, ha könnyen megszereznek egy nőt. Vagy tévedek? Hm?

          Te ezt azért nem értheted, mert még tanulsz – okosított fel Márti eléggé lemondó hangon. – Amikor éjszakás műszakba vagyunk… - hirtelen elhallgatott, pedig éreztem, hogy egy egész rakomány példa tolong az elméjében kimondásra várva -… nem mondom el, hogy mi minden esik meg ott. Beléd ültetik a vágyat… ráébresztenek, hogy tested van, kicsiben adagolva, eléd csúsztatnak dolgokat. Minden kolléganő elé. Ez befészkeli magát az elmédbe, és nem hagyják ám, hogy elpárologjon! Történhet bármi, abból szexuális témát kreálnak, célozgatnak, megérintenek, odahajolnak, sóhajtoznak, megjegyzéseket tesznek és olyankor nagyon, de nagyon nehéz ellenállni.

          A gondolat még nem cselekedet, de még a heccelődés se!

          Az nem is, csakhogy a kollégák nem csak a nőket, de magukat is felizgatják és így a gondolatokat szavak, a szavakat meg tettek követik.

          Akkor az ember teljesen ki van szolgáltatva, semmit nem tehet? – Csattantam fel. – A vasutas hapsik szexuálisan túlfűtöttek, és nincs semmi, amivel le lehetne őket hűteni. Egyetlen pohár víz nem sok annyi sincs ott a környéken, és ezért minden éjszakás műszakban kísértésnek vagytok kitéve, amit kell, hogy tettek kövessenek. Ennyi. Nincs megoldás.

          Hát elég ocsmány dolog, ha valakit jól felizgatunk, utána meg szépen ott hagyjuk!

          A kéretlen, saját fantáziájától felizgatott udvarló rád keni, hogy te tehetsz mindenről, és ha már így esett, akkor neked is kell kielégíteni?

          Nem érted! – legyintett felém Márti. – Az izgatás kölcsönös. A te életed más. Te még egy jól védett helyen élsz. Az otthon melege megvéd. Nem igazán láttál még sokat a világból. A szüleid, meg az iskola szigora eddig védőfalat emelt köréd, de ha egy kicsivel hosszabbra engednék a pórázod, te is megismernéd a magyar férfi vérmérsékletét.

          Lehet – hagytam jóvá. – De ha szeretsz valakit, akkor annak az érzésnek meg kell védenie téged. Nem? - Márti nem válaszolt. Megrántotta a vállát jelezve, hogy erre nem tud mit mondani, én meg folytattam. – Ha Andrást választottad, ami megjegyzem már önmagában is örültség, de hiába is várakoztattad, ő kitartó volt, mert állítólag beléd szeretett… nem az az elvárás, hogy hű maradj hozzá?

          Az ilyen férj-kapcsolatok egészen más viselkedést generálnak benned. Nem tudom elmondani, mert ezt csak akkor értheted, ha benne vagy. Tudom, és látom is rajtad, hogy ettől rettegsz – szúrta közbe, mert látta rajtam a félelmet -, de egyáltalán nem biztos, hogy nem jön valaki, aki a szép szavakkal, a kitartó tekintetével, mosolyával, kedvességével nem vesz rá téged is ilyesmire egy napon. Utána már csak azt veszed észre, hogy csapdába kerültél, mert szereted. Ha szakítasz, elveszíted, ha nem szakítasz, akkor csalárd csábítónak számítasz, pedig te igyekeztél ellenállni, és valójában menekültél, de űzött vad voltál. Feladtam a harcot, engedtem elfogni magam, vállaltam a rám kent szerepet és az a hála, hogy az állítólag felfüggesztett házastársi kapcsolat mégis folytatódik és már nem csak a gyerekek kedvéért vannak együtt, hanem melegítik egymást. Hónapokig hazudja, hogy semmi nincs közöttük, aztán bevallja, hogy hát mégis valahogy megesett. Erre jött nálam az a düh, hogy ha ő így, akkor én is.

          Halálra rémítesz – mondtam csendesen, mert megéreztem az ő igazságát. – Azt hiszem értem mit éreztél. Az ember elhiszi, hogy ő az, aki megmenthet valakit a magánytól. Bízik a másikban, abban, hogy igazat beszél, hogy valóban szeret, aztán egyszercsak kiderül, hogy minden hazugság – lehajtottam a fejem és hosszú percekig mozdulatlanul, mint a gyászolók, csak hallgattunk. Ismét a vekkeróra vette át a hatalmat a szobámban, ami kegyetlen erénnyel számolta életünk éppen elfutó perceit. Szinte láttam életünk óriás időkerekén a fogyó számlapot, és mintha attól félnék, hogy kevés az időnk hirtelen folytattam. – Most itt az alkalom. Az élet megadta neked a lehetőséget a változtatásra. Szabad lettél. Engedd, hogy megtaláljon az, aki mások előtt is vállal téged!

          Már késő… és nincs is hozzá erőm – legyintett lemondóan.

          Mi az, hogy nincs erőd?

          Túl erősek az ösztöneim.

          Úgy beszélsz erről, mintha az ember valamiféle ösztönállat lenne. Az Isten adott nekünk egy gondolkodásra alkalmas szervet, és akaratot is mellé… – kezdtem nagy lendülettel, de utána beláttam, hogy igazából nem értek a témához, mert tapasztalat nélkül beszélek. – Nézd, lehet, hogy naiv vagyok és biztosan csak az élet szelídebb oldalát láttam még. Én csak azt tudom, hogy akarattal azt a tantárgyat is meg tudom legalább kettesre tanulni, amit utálok, vagy alig értek. Ha erre gondolok, akkor azt kell hinnem, hogy mérvadó az életünkben az akarat. Az ember nem a kitartásának és az akaratának köszönheti, hogy él?

          De annak, meg a szerencséjének, no és az ösztöneinek – mondta most már komolyan Márti. – Én speciel általában szerencsétlennek mondhatom magam. Legszívesebben végeznék magammal, mert nagyon úgy néz ki az életem, hogy mindvégig boldogtalan leszek.

          Most aztán már tényleg fejezd ezt be! – rivalltam rá, mert azt hittem ezt az elkeseredést a szavaim miatt érzi. – Csak a gyáva ember menekül el az élet nehézségei elől! Ha azt hiszed, hogy azzal megoldódnak a gondjaid, hogy kileheled a lelked, akkor nagyon tévedsz! Olvass csak kicsit a lélekvándorlásról! Odaát azt mondanák neked: „Menj vissza és oldd meg!”

          Én inkább a haláltól, nem pedig az élettől félek.

          Szerintem meg ez az életösztönöd suttogja. Hinned kell, hogy jobb lesz!

 

Márti sokáig nem szólt, csak az alsó ajkát harapdálta, majd megint kicsordultak a könnyei. Tehetetlennek éreztem magam. Odakinn már szürkült. Tudtam, hamarosan hazaérnek anyáék és én meg még nem tanultam, de Mártit se voltam képes egyedül hagyni.

          Kivörösödik a szemed. Ne bőgj már! Mit fognak gondolni a srácok a cukiban? Ma bízd rám magad. Azt teheted csak, amit megengedek. – Márti bólintott, én meg elmentem zuhanyozni. Átöltöztem, és amikor az utcánkból kiértünk apáék akkor kanyarodtak be a jó öreg Skodával.

          Nem kell bevinned apa – mondtam a kérdésére válaszolva. – Jót fog tenni most egy kis séta. A fél tízes busszal jövök!

 



[1] A bányát 1859-ben Brelich János és Windsteig Gergely vette át, majd Brelich 1861-ben báró Prónay Alberttel megalakította a Szent István kőszénbánya r.-társaságot.

 

[2] Szeri István

[3] Csőke Gizella

[4] Bódi Lajos

[5] Bódi Anna

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.