Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hát nem boldog akartál lenni? (16. - 17.)

2012.09.15

 

16.

Kedd reggel, míg a többiek – és egyébként mindenki más is - még az igazak álmát aludták, amikor a kabinokkal ellentétes kiserdő felé vezetett kíváncsiságom. Gondoltam itt az ideje felfedezni, hogy mit rejt arra a természet. Csak az erdő széléig terveztem, mert kissé bátortalan voltam, ha erdőről volt szó, igaz persze akkor is, ha kihalt, üres, ámde gyanúsan mocskos kabincsoportról. A kutya már rám se hederített. Illetve hederített, mert a kerítés mögül éberen figyelte megmozdulásom, de már nem verte fel ugatásával a környék csendjét. Megtanulta, hogy itt sűrűn váltják egymást a lakók, és gyorsan megjegyezte az embereket. Az erdő nem is erdő volt, csak egy kis liget, négy-öt sor fa, és sűrű aljnövényzet. Amikor közelebb értem már láttam, hogy mögötte sátrak sorakoznak. A kitaposott ösvényen nem féltem átmenni a túloldalra és így hamar kiderült számomra, hogy az igazi tábort találtam meg. Rengeteg színes sátor állt, egymás mellett szépen sorban, néma csöndben – a lakók még nem ébredtek -, a folyó kicsit ívelt vonalán pedig kiépített strand. Vasárnap este eszünkbe se jutott, hogy a legelső fedélállításra alkalmas helytől távolabb menjünk, azt meg nem is láttuk már akkor, hogy még egy liget is húzódik a távolban, ahol a valódi a camping áll.  Amikor visszafelé mentem az ösvényről eszembe jutott Hajnalka. Általánosban volt az osztálytársam, és Öreg-Etesen laktak, de még attól is messzebb, mert a házukig már nem vitték ki az elektromos vezetéket, olyan messze állt erdei tanyaként bent az erdőben. Eszembe jutott Hajnalka hirtelenszőke haja, szeplőkkel teli arca, két nővére, anyukája, nagymamája, aki már olyan öreg volt, hogy mindig csak ült az ágy szélén a konyhaszekrény mellett, és az a nap, amikor egyszer náluk járván, csak a haza vezető erdei ösvényig kísért legidősebb testvére. Azt mondta, hogy már nagylány vagyok, ő meg fáradt, ezért most nem kaptat fel velem a dombra az erdőn át. Végig beszélt, majd kiabált, hogy halljam a hangját, és ne féljek, de persze ez édeskevés vigasz volt a sűrűben, amikor már erdő nélkül is sötétedett. Féltem. Majd bepisiltem, amikor itt is ott is reccsentek a száraz ágak. Az se volt jobb, amikor a dombtetőn kiértem az erdőből a poros kocsiútra, ahol Szeleiék gyümölcsöse húzódott, mert a bányászkolóniákig, még kukoricával beültetett földek mellett is el kellett haladnom. A már száradni kezdett kukoricás sejtelmes hangokat adott a kora őszi szellővel. Akkor már nem hallhattam Marika hangját, és futottam, ahogy a lábam bírta. Megfogadtam: soha többé nem időzök olyan soká náluk, és még világosba haza indulok, akármennyire is szerettem velük lenni és Hajnival játszani. Imádtam a tanyát, amelyik beleveszett az erdőbe, körötte szépen megművelt kertek, távolabb búzatábla. Ott, abba estem hasra, amikor anyával, meg még néhány másik asszonnyal gyújtósért mentünk nyár elején, amit széles kötéllel kötött mindenki a hátára. Délután anya csavarta ki a hasamba fészkelődött kullancsot. Hajniék háza is vályogból készült, falait tapasztották, nem vályogtéglából húzták, mint a mi házunk, és ott még a padlót is földdel döngölték. Petróleumlámpával világítottak, korán feküdtek és korán keltek, ahogyan a Nap járt az égen. Ellenállhatatlanul vonzott az alacsony belmagasságú, ősrégi ajtókkal ellátott ház. Mintha halkan dúdolva mesélt volna, és az apró, négy részre osztott ablakokat is szerettem, amelyek széles külső párkányain szinte már-már burjánzott a muskátli.

Csodáltam Hajnit is, amikor még kisiskolások voltunk, mert voltak napok, amikor a délutánt kellett az iskolába tölteni, és neki egyedül kellett a sötét erdőn át haza menni. Azt mondta nem fél, mert az erdei ösvény másik végén várja őt valamelyik testvére. Csodáltam és sajnáltam is, mert kicsi lány volt, amikor meghalt az édesapja, és én, ha arra gondoltam, hogy meghalhat az apukám, a rettegés fogott el, ő meg csak néha sírdogált. Akkor mindig mellé ültem az óraközi szünetekbe. Csak ültünk csöndben, miközben fogtam a kezét. El is határoztam, hogy írok az életéről egy regényt. Kértem anyukámat, vegyen nekem egy füzetet. Ráírtam: regény. Azóta is őrzöm. Telis tele van helyesírási hibákkal és a nagy regénytervből nyolc oldal lett. Az volt az első íráskísérletem, akkor határoztam el azt is, hogy író leszek. A tízedik életévemet tapostam. Ma már elég viccesnek tűnik az az eltökéltség, ha azt vesszük, hogy a kiadók kiket-miket jelentetnek meg, és hogy milyen kevesen olvasnak, és nem csak papíralapú könyvekből fogy kevés. Akkor persze még szó se volt internetről, meg e-book olvasóról.

A két campingező részt elválasztó keskeny ösvény hatására nosztalgiáztam. Mire vissza értem a jelenkor fogadott. Tábortársaim már éppen azon vitáztak, hogy ki menjen a boltba. Nem volt nehéz igazságot tenni, ha azt a tényt vettük, hogy előző nap Pistiék maradtak őrségbe a sátor körül. Nem mintha őrizni kellett volna bármit is, vagy félni, hogy valamit ellopnak. Ilyesmire akkoriban nem igazán volt példa. Meg se fordult a fejünkbe, hogy előfordulhat, nem úgy, mint napjainkban, amikor azon időket megidézem.

Losziékkal elmentem a boltba, reggeli után pedig irány a Duna. Anikóék a sátornál maradtak, véleményük a mocskos vízről változatlan maradt. Loszi hajlandó volt matracát levonszolni a partra, hogy olvasson, amíg Pisti és én – „a két vízbolond” – úszunk a hideg és piszkos folyóban.

— Halas vízben nem fürdök – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, ami oly jellemző volt határozott egyéniségére, amikor Pisti megpróbálta mégis úszásra bírni. – Egyébként is, itt elvileg tilos fürödni, láttam a táblát egy szomorúfűz takarja.

Hamar rádöbbentünk, hogy igaza lehet. Az első pár lépés után bokáig süllyedtünk az iszapba, és volt néhány éles kő is, ami csodával határos módon mégse sértette fel a lábunk. Nem nagyon érdekelt minket se a tilalom, se az iszap. Hamar a víz tetejére feküdtünk és néhány karhúzás után már nem volt gond a kő, és a sár sem. Nem akartam arra gondolni, hogy elhagyott lány vagyok, hogy egyedül érzem magam. Élvezni szerettem volna a nyaralást, amely munkába állásom előtt az utolsó volt. Pisti hamar eltűnt a közelemből, gyakorlottabb úszó volt, mint én, aki hamar elfáradtam és inkább hanyatt ráfeküdtem a vízre. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy vigyen a víz, amerre ő szeretné. Mindeközben csak szűrten jutottak el hozzám a kinti zajok, inkább hallatszott a víz moraja, és a távolabb elhaladó hajók moraja. Élveztem a lebegést, azt gondoltam nincs a világnak ettől megnyugtatóbb helye, ahol békésen, nyugalomban rendezhetem gondolataim. Emlékszem, azon járt az agyam, hogy milyen érdekes is az ember személyisége, amely állítólag egységes, és mégis mennyire más tud lenni attól függően, hogy kivel kerül kapcsolatba. Úgy láttam, hogy egy-egy ember képes annyiféle lenni, ahány emberrel találkozik, attól függően, hogy az a másik éppen személyisége mely aspektusára hat. Vannak erősebb és gyengébb személyiségek, az előbbiek azok, akik meghatározzák egy társaság hangulatát, cselekedeteit, és a gyengébbek az ő befolyásuk alatt élnek. Akkor hallottam meg Loszi üvöltését. Ahogy felnéztem, láthattam, hogy a parton ugrál, hadonász, és már nem egyedül van, mert többen állnak körötte. A folyó közepén masírozott egy vontatóhajó, de Pistit sehol nem láttam. Gyorsan megfordultam, mert láttam, hogy a hajó által keltett hullám felém közeleg. Hamar el is ért és mivel vele egy irányba úsztam, gyorsabban értem vissza a partra, mintha csak a saját izomerőmre lettem volna hagyva. Loszi bömbölt.

— Az az idióta átúszott a túloldalra – hüppögte mérgesen. – Majdnem elütötte az a hajó. Végig kellett néznem. Érted? Szétverem a fején a könyvet, ha visszaér.

— Most hol van? Elindult vissza? – kérdeztem, mert akárhogy is meresztgettem a szemem, nem láttam egyetlen úszó fejét sem a folyón.

 Kiderült, Loszi elmondásából, hogy miután integetett, hogy átért, elindult Vác irányába gyalog. Mi azt hittük, keres valami biztonságosabb átkelő helyet, miközben pihenteti karjait, de délben, amikor megérkezett kiderült, hogy egy szál fürdőnadrágban mezítláb gyalogolta végig a túloldalt. Röhögött, mint egy fakutya, amikor Loszi mindent hozzá vágott, ami csak a keze ügyébe került.

— Láttam, hogy közeledik a hajó… te meg csak úsztál tovább, fel se néztél. A partról úgy tűnt, hogy éppen össze fogtok csókolózni. Majd a frász jött rám. Egyébként is féltem, hogy mi lesz, ha rosszul leszel.

— Miért lennék rosszul?

— Honnan tudjam? – förmedt rá Loszi – Akármitől. Aztán jött az a hajó…

— Észrevettem a hajót. Tudtam, hogy átérek a haladási útvonalán, mielőtt oda ér.

— Felelőtlen vagy, és minket is halálra rémisztettél.

— Azt már rég tudjuk – nevetett Pisti, miközben nadrágot és pólót húzott rég megszáradt testére. – Elfáradtam az az egy biztos. Nagy a sodrás, azzal is meg kellett küzdenem, ha nem akartam végül Pesten partot érni. Azért nem vállalkoztam már a visszaútra. A váci kompig gyalogoltam. A pénztárosnál kikönyörögtem egy hitelt – meglepően megértő volt, és elhitte, hogy holnap viszem az átkelési díjat -, utána meg stoppoltam. És… Itt vagyok.

— Szerintem meg elkönyvelte, hogy valójában egy őrülttel hozta össze a sors, és soha nem látja azt a meghitelezett átkelési díjat – szólt közbe Zoli is, aki valójában jobban meg volt rémülve, mint Loszi, amíg Pisti vissza nem ért.

— Holnap kellemes csalódás éri majd.

— Oké, oké… De azért csak meg kell, valljam haver, hogy egy nagy marha vagy! – folytatta Zoli kíméletlen őszinteséggel. – Tőled jobb úszóknak, gyakorlottabbaknak is beletört már a bicskája ilyen könnyelmű akcióba.

— Na, azért elég jó úszó vagyok! – kérte ki magának a társaságot halálra-rémisztő.

— Csak hiszed, mert most megúsztad! Nem mindegy, hogy a ludányi sóderba úszkálsz, vagy a Dunába. Kimerültél, miközben mindannyiunk idegeit szépen kinyírtad.

— Ünnepélyesen bocsánatot kérek! – mondta valódi megbánó hangon. – Elismerem, hogy tényleg nem volt mindegy, hogy kemény ellenerővel kellett megküzdenem, és az a néhány kilométer cipő nélkül… hát az se tett jót a lábamnak. De megérte, mert most már elmondhatom, amire oly rég vágytam: átúsztam a Dunát.

Ebéd után, magukra hagytam a sziesztázó négyest. A „Lementem a partra” mondatomra csak egy „Jó”, volt a válasz. Feltétlen egyedül kellett maradnom, kifejezetten szükségem volt rá. Többször is megesett ez velem. Olyankor mindenki jelenléte idegesített és rendszerint elmenekültem. Kerestem egy helyet, ahol egyedül lehetek és lemerülhetek magányomba. Megesett, nem is egyszer, hogy még télen is kisétáltam az etesi tóhoz, lesepertem a megszokott helyemről – egy kivágott szomorúfűz tőkéje volt ez a hely – a havat, és lehetett akármilyen hideg, eshetett a hó is, én akkor is leültem és elmerengtem sorsomon. A nap feszültségei, Pisti átkelése a Dunán, a tény, hogy hajszálnyira volt a vontatóhajótól, az átélt izgalom, amíg vissza nem ért, Loszi sírása, Zoli és Ani ideges párbeszédei… ezek mind olyan „élmények” lettek, melyeket rendezni kellett. Újra kellett játszanom az eseményeket, rendeznem kellett a velük kapcsolatos érzéseim, gondolataim és tisztázni a fantáziákat, melyek felmerültek a „mi lett volna, ha” kíséretében. Akkor is leültem egy nádcsoport takarásában, egy ott felejtett kőre és a víz, habzó hullámaiban formákat kerestem. Eltelhetett így akármennyi idő úgy, hogy észre se vettem az idő múlását, mert olyankor mindig kikapcsolt belső órám, mintha az idő, életünk szempontjából lényegtelen momentum lenne. Pedig mennyire hozzáidomultunk az időhöz, a határidőkhöz, mennyire szakaszoljuk életünket és kínosan ragaszkodunk hozzájuk. A kiszámíthatóbb élet miatt bevezettük az egységes időt, és vannak menetrendjeink, meg hivatali nyitva tartásaink, orvosaink adott időben rendelnek, mindig ugyanakkor hallgathatunk híreket, nézhetjük a tévében a kedvenc sorozatunkat. És lehetne még sorolni a szabadságnak mondott, ámde kemény keretek közé préselt életünk részleteit.

— Hát téged mi lelt? – Pisti hangjára riadtam álmodozásomból.

— Csak a szokásos – mondtam, és Pisti tudta. Ő ismerte már szokásaim, valahogy mindig jobban figyelt az elmúlt négy év alatt, mint a többiek. Csak annyit mondott: Oké, értem.

Nem igen voltak szavak erre a „lelésre” A veszélyérzet, amely oly gyönge, mint a nyári harmat, mégis nyomokat hagy a lélekben. Nyugtalanság, amely a veszély elmúltával is ott hullámzik a felfoghatatlan, nem tapintható éterben, és behatol, még erőtlenségében is behatol, az elme zugaiba. Hatással van az ember hangulatára, irányt szab gondolatainak, és elgondolni kell, hogy mik azok az ismeretlen erők, melyek a sors alakulását meghatározzák. Nehéz az ilyen kényszerű elmélkedésekre szavakat találni. Csak azt éreztem, hogy kicsit csiklandós, és kicsit fáj is. Feszeng az ember egészen mélyről, legbelső csírájából. Nincsenek kézzel fogható dolgok, fülünkkel se halljuk… semmi. Csak van egy kényelmetlen érzés, amelynek, ha lehet azt mondani, egészen bénító a „tekintete”. Mint a hipnotizált kígyó, úgy ágaskodik a lélek, és a szem, ilyenkor új formákat fedez fel a világban.

Néztem a partot, melyet a folyó erős hullámokkal nyaldosott. Néztem a nádast, és megláttam a keskeny ösvényt, amelyet eddig észre se vettem. Felnéztem az égre, a vonuló apró felhőkre és lassan megnyugodtam. Gondoltam most már képes leszek társas lényként viselkedni és visszaballagtam táborhelyünkre. A büfénél intenzíven készültek az esti bulira, a hangfalakat szerelték éppen.

— Azért mégse kellene állandóan piszkálnod őt! – ütötte meg a fülem akkor Loszi hangja és ösztönösen megtorpantam.

— No, csak egy icik-picit! – mondta kérlelő hangon, némi gúnnyal a hangjában Zoli.

— Ne gondold, hogy nem veszi észre, hogy semmibe veszed, csak mert nem teszi szóvá.

— Ha egyszer ez az igazság!

— Te teljesen zsibbadt vagy – szólt közbe Anikó is. – Legalább próbáld meg beleképzelni magad az ő helyébe! Mi párba vagyunk, ő meg egyedül. Lehet, fölöslegesnek érzi magát. Reggelinél is nagyon durva voltál.

— Én elismerem, hogy soha nem csíptem a búráját. Nem tudom miért. Tényleg! Jobban érezném magam, ha nem lenne most velünk. Persze egyébként meg jó, mert segít bevásárolni, előkészíti a reggelit, rendet csinál. Talán éppen azért nem bírom, mert olyan… olyan szolgai.

— Szolgaiii! – kapott a szón Pisti. – Baszd meg! Te beteg vagy. Szolgainak nevezed, ha valaki segít? Ha nem a körmét reszeli, miközben a kenyeret kell megvajazni? Csípnéd a búráját, ha királyi módon elvárná, hogy te készíts neki reggelit?

— Azt leshetné! – horkant fel erre Zoli. – Talán azért nem bírom, mert azzal például soha nem lehetett rajta bosszút állni, ha magára hagytad. Most is. Nézd meg! Kint ül a parton, és kiválóan elszórakoztatja magát.

— Megnéztem – mondta csöndesebben Pisti.

— Mintha senkire nem volna szüksége. Olyan, mint valami hülyegyerek. Képes órákig egy kaviccsal eljátszani. Már semmi más nem hiányzik, csak, hogy elkezdjen a kövekkel beszélgetni.

— Az eszedbe se jut, hogy ilyenkor esetleg a legszomorúbb dolgok járnak a fejében? – szólalt meg Loszi is. – Semmit nem tudsz róla, csak amit látni enged. Leültél vele egyszer is spontán beszélgetni? No, ugye, hogy nem! Hát akkor? Mintha kissé korlátolt lennél. Ki tudja mi bántja? Te tudod?

— Én nem hiszem, hogy bántaná valami, vagy, hogy szomorú lenne! – állt ellen Zoli a támadásoknak. – Mi itt unatkozunk, ő meg ül vagy áll… mit tudom én, a parton és bámulja a vizet. Mint egy eszelős. Hát szerintem ez nem normális.

— Mi a normális szerinted? – kérdezett közbe Pisti.

— Honnan tudjam? Mint mi, gondolom.

— Nem jól fogalmaztam. Mennyivel jobb a normális? Ki mondja meg melyik a normális? Fogalmaid szerint normális az, ami az átlagos, amit a legtöbben csinálnak?

— Aki mást és másképp cselekszik, az kilóg a sorból. Az más. De ha jópofa dolgokat csinál, az tetszik. Mi érdekesség van abba, hogy valaki órákig bámulja a folyót?

— Én viszont csodálom, hogy mindenben el tud gyönyörködni – jegyezte meg Loszi.

— Te igen, de a férfiak ettől visszariadnak. Szerintem azért is nincs senkije. Egy ilyen szürke kisegeret senki nem vesz észre – állapította meg elégedetten Zoli. Én meg, már ott tartottam, hogy bemegyek és felképelem, mégis inkább sarkon fordultam és visszamentem a partra. Nem tagadom, hogy egy keveset sírtam. No, nem annyit, hogy kivörösödjön a szemem, de a könnyek azért peregtek a szememből néhány percig. Amint távoztak a felgyülemlett méreganyagok, megnyugodtam. Valahol még igazat is adtam Zolinak, akár ha arra gondoltam, hogy túlzás lehet, hogy még a kakaót is kiöntöm a poharaikba reggelinél nekik, akár ha azt néztem, hogy milyen védőfalat építettem magam köré, ha a férfiak társaságáról volt szó. Magam is megértettem, mert a szüleim ilyennek neveltek, meg aztán ott volt az a néhány furcsa kapcsolat, és persze mindaz, amit Attila iránt éreztem, amióta csak megpillantottam ott a lakodalmas sorban.

— Megyünk a büféhez – hallottam úgy félóra elteltével Loszi hangját mögöttem. – Nemsokára indul a banzáj, foglalunk asztalt. Öltözz át és gyere utánunk! – mondta, és amikor intettem, jelezve, hogy benne vagyok, elsietett a többiek után.

 

17.

 

Túllépni nehéz, de nem megvalósíthatatlan. Arra már akkor is rég rádöbbentem, hogy a sírás ilyen esetekben, csak méreganyag-kiválasztás, a sértés pedig csak akkor sértés, ha gyenge vagyok ott, ahol megbántani próbálnak. Mivel a középiskola első osztályában rádöbbentettek a társaim, hogy a könnyek, ha gyakoriak, akkor gúnyt és csipkelődést váltanak ki és nem sajnálatot, szánalmat, vagy segíteni akarást, hát leszoktam arról, hogy mások előtt sírjak. Miután rendesen végigjátszottam a természet csöndes ölén, mindazt, amit hallottam, túlléptem, és a sátorba visszatérve rendbe szedtem külsőmet is. A büféhez érve várt a vacsora egy sült hal képében. Jeleztem, hogy nem tartok rá igényt, mire föl Pisti vállalta a tányér-takarítást. A discós akkor már, ha szolid hangerővel is, de sorra rakta fel a talpalávalókat, annak ellenére, hogy a táncolók még kevesen voltak. Zoli és Anikó táncolni mentek, mi meg Losziékkal vörösbort szopogattunk kólával. Hiába is unszoltam, és biztosítottam őket, hogy el leszek magamban, nem tágítottak.

— Addig egy tapodtat se, amíg nem lesz táncpartnered – jelentette ki Loszi ellentmondást nem tűrően, amit Pisti sűrű bólogatással helyeselt.

— Mindjárt visszamegyek a sátorba és alszom egy jót, ha miattam ültök itt!

— Arról szó sem lehet! – horkant fel Pisti.

— Akkor menjünk hármasba! – kértem őket, mert éppen egyik kedvenc dalom indult el a magnóról.

Szerencsémre ez a megoldás tetszett nekik, és bevonultunk a fekete-fehér műkövekből kirakott „táncparkettre”, amely úgy hatott, mint egy sakktábla. Alig tettünk pár tánclépést, egy láthatóan délután óta iszogató fiatal srác indult meg felém. Határozatlan léptei ellenére is éreztem elszántságát – tekintete mindent elárult -, hogy márpedig ő lábon fog maradni, mi több… táncolni is akar. Rémülten néztem Loszira és rángattam meg Pisti pólóját, és az ellenkező irányú menekülő utat kutattam, amikor elém penderült egy „csupa farmer” srác és azt kérdezte, hogy táncolnék-e vele. Nem halogattam elfogadni a felém nyújtott mentőkezet. Azért megnéztem, hogy megállapítsam, valóban jobb választás lesz, mint az, amelyik felém tántorog, majd intettem Pistiéknek, hogy mentem, elkeltem, ők meg jelentőségteljes vigyorral tudomásul vették, hogy a koreográfiánk immáron duettre kell átvariálniuk.

— Köszönöm, hogy megmentettél! – mondtam Karcsinak, amikor a fasor mellett sorakozó padok egyikére telepedtünk, annak is a támlájára, miután vagy tíz számot teljes erőbedobással végig táncoltunk.

— Nagyon szívesen! – mondta nevetve. - Be kell vallanom azonban, hogy ez egy erősen öncélú mentőakció volt.

— Ne kisebbítsd érdemeid.

— Ja. Hát persze! Feláldoztam magam egy jó ügyért. Lovag lévén, a kompon megpillantott és szívem hölgyévé választottat meg kellett mentenem… magamnak.

— Ó! Bátor lovagom, elismerésem jeléül fogadd ezt a szál rózsát, amit most a páncélodra tűzök – mondtam, és a képzeletbeli virágot a farmerkabát gomblyukába tűztem. - Komp? Milyen komp? – kérdeztem még.

— Köszönöm! Szívem, és szerelmem örökké a tiéd hölgyem! – hajtott fejet lovagom.

— Ááááá! Mintha kicsit gyors lennél lovag! Nem szeretem a fejnélküli lovagokat! Még azt sem tudod ki vagyok, máris szerelemről beszélsz?

— A szerelem úgy lobban, mint a száraz fű, ha tűzbe dobják és én már hétfőn az ötórás kompon szerelembe estem azért a lányért, aki oly elmélyülten, oly szeretettel nézte a folyót, amilyet még életemben nem láttam! – szavalta Karcsi komolyságot erőltetve az arcára, ami láttán nekem még inkább nevetnem kellett.

— Az persze más! – mondtam én is komolyságot erőltetve magamra, majd az órámra néztem. – Az már komoly idő, meg is van úgy… ötvenegy órája. Mi lett volna veled lovag, ha most nem ide jössz, vagy én nem itt vagyok?

— Elemésztett volna a bánat!

— Azt mondják, minél gyorsabban lobban a szerelem lángja, annál hamarabb alszik ki.

— Annál vonzóbb! – kiáltott föl az én lovagom. – Mert az elmúlás veszélye az, amelyik táplálja az ilyen tüzeket, és teszi széppé.

— Gondolatolvasó vagy? – kérdeztem, mire Karcsi is kérdőn nézett rám. – Csak mert pont ilyesmi járt a fejemben tegnapelőtt a kompon – magyaráztam. – Pontosabban éppen azon filóztam, hogy ha örökéletűek lennénk, akkor vajon mennyit érne számunkra az élet. Lenne értéke? Nem élnénk felelőtlenül? Vagy inkább megfontolnánk jobban mindent? És arra jutottam, hogy halál nélkül nincs is élet.

— Ha nem létezne rossz, akkor a jó fogalma se létezhetne, nem is tudnánk értékelni, ugyanis nem tudnánk mihez viszonyítani – mondta kis gondolkodási idő után Karcsi. – Nem lenne miért küzdeni… és a lovagok munka nélkül maradnának.

— Ja persze! – nevettem. – És nem létezne a fény fogalma sem árnyék nélkül?

— De. Az létezhet. A fény nem csak napfény formájában értendő fogalom. Van ugyebár olyan, mint a tudat fénye, amelyik szemmel nem látható, és árnyéka sincs, és a szerelem lángjának sincs ilyesmije, mert ha már felmerül a sötét oldal, azonnal eltűnik a szerelem. Azt már valami másnak kell neveznünk. Ne kérdezd, hogy minek, nem vagyok nyelvész! De vannak dolgok, melyek nem viselik el az árnyékot.

— És árnyék? Árnyék lehet fény nélkül? – kérdeztem, mire Karesz elismerően csettintett a nyelvével és közölte, hogy megfogtam. – Tudod, nagyon sokszor elgondolom a végtelen világot és olyankor mindig összezavarodom, mert számomra elképzelhetetlen. Véges anyagok, véges életek tömkelege alkotja a végtelent? Hát ez irtó zavaró. A zavaró dolgokra meg nem szeretünk gondolni. Van életünk, aztán meg semmi nincs? Mint egy színdarab? Van benne jó és rossz, igaz és hazug. Van benne valami félelmetes, hogy csak akkor tartják izgalmasnak, érdekesnek a nézők a színdarabot, ha teli van ellentétek harcával. Mivel foglalnák el magukat a jó emberek, ha nem kellene harcolniuk a rosszal?

— Ezek messzire vezető filozófiai kérdések – ismerte el Karcsi. – Lehet, hogy Isten direkt így alakította ki az életünket, hogy lássa, hogyan oldjuk meg. Még az is lehet, hogy a fizikai létsíkon túl is küzdelem folyik jó és rossz között, és ez itt a kiképzőtábor. Vagy úgy gondolod, hogy attól félt: unatkoznánk?

— Hát nem. Nem éppen erre gondoltam, de ez se rossz – mondtam nevetve. – Konkrétan én a szabad választás lehetőségére gondoltam. Hogy a napra, vagy az árnyékba állunk.

— Értem én, de mint mondtam, ha nem lenne rossz, akkor a jó fogalma is értelmetlenné válna. Valami más jellemzők alapján tennénk különbséget a dolgaink között. Attól félek, akkor a világ nem lenne ennyire sokszínű. Minden és mindenki egyforma lenne.

— Az egész élet… a végtelen világban, talán éppen azért olyan értékes, mert véget ér. Mint ahogyan a színdarabnak is van kezdete és vége. A virág kinyílik, majd elhervad. A szerelem is fellángol, utána meg kihuny. Ebben az elmúlásban az adhat egyedüli reményt, hogy a rossz dolgoknak is vége szakad egyszer.

— Nem egészen igaz, amit mondasz! – emelte fel hangját és kezét is Karesz. – A színdarabot folytathatja az író.

— Sántít! – szóltam bele. – Az író is halandó, tehát végtelen színdarabot ő se írhat.

— Igaz, de lehet, hogy túlél engem és akkor már nem láthatom a darab végét. És a szerelem se olyan egyszerű, ahogyan mondtad az előbb, mert a szüleimtől hallottam, hogy az nem csak egyszerűen kihunyhat, laza barátsággá szelídülve. Van persze ilyen is, de igen ritka. És főleg igen ritka, erős egyéniségek szükségeltetnek hozzá. Mint az anyagmegmaradás törvénye, a szerelem is átalakul. A barátságon túl gyűlöletté is válhat, de lehet belőle szeretet, amit mi emberek megszelídült szerelemnek nevezünk, pedig sokkal, de sokkal többet jelent minden lángoló szerelemnél. Megértés, átérzés, felelősség, vagy inkább azonosulás a másik érzéseivel, életével… mintha velem történne mindaz, ami vele.

— A megértés és a felelősség nem csak a szerelmespároknál van… vagy kellene, hogy jelen legyen, hanem mindannyiunkban ott kellene lennie.

— Hát igen! – hagyta jóvá, majd hosszabban elgondolkodott, miközben a táncolókat figyelte. Láttam arcát, a háttérfényben apró borostáját az állán, szempilláját, amely rezzenéstelen tekintetről árulkodott. Valamiféle hálát, gyöngéd szeretetet éreztem iránta, mert arra gondoltam valójában az Őrangyalom, vagy éppen maga Isten küldte őt az utamba, mert ha nem lenne most itt velem, akkor lehet, a sátorban sírdogálnék, vagy a dülöngélő srác állapotát próbálnám utolérni. – Mi motoros túrákat szoktunk szervezni a haverokkal. – folytatta elgondolkodva megmentő lovagom. – Augusztusba is megyünk, ezúttal Lengyelországba. Ha nem lenne közöttünk megértés, ha nem vállalnánk kölcsönösen egymásért felelősséget. Ha nem bíznánk meg maximálisan a másikban, hogy időnként hátranéz, és észreveszi, ha baj van a másikkal – Karcsi itt felnevetett, és rám nézett – hát bizony el se mernénk indulni. Ti is megbíztok egymásban itt most öten, különben nem lennétek együtt. Az egymásra való ráutaltság, kiszolgáltatottság, és az bizalmat követel.

Mondatai, és az az egész akkor kialakult helyzet, ahogyan találkoztunk, táncoltunk és végül inkább beszélgetni vonultunk különös, sorsszerű édes borzongást kavart lelkemben. Ha igaz a végzet, ha van megírt életút, akkor nekem azokban az órákban oktatást tartottak az Égiek, egy motoros, farmerszerelésbe bújt őrangyal képében. Elmeséltem neki a délután véletlen meghallott beszélgetést társaim között, mert egy dolog túllépni valamin és megint másik dolog azt feldolgozni, hogy a lélekbe került „tüskék” ne karmoljanak egy életen át. Talán ő volt életemben az első olyan ember, akinél azt éreztem, hogy örök időktől ismerem és vele aztán valóban őszinte lehetek. Elmondtam az „eszelőségem”, a „szürke kisegeret” és a „szolgaiságom” is, amit Karcsi látható érdeklődéssel hallgatott.

— Ennek a srácnak még nagyon sokat kell tanulnia – állapította meg, amikor végeztem a beszámolóval. – Nem azt mondom, hogy nekem, vagy neked még nem kell egy sor dolgot megtanulni, de a srácnak még nem sok fogalma van a mély, valódi szeretetről.

— Nem tehetek róla, de amikor látom, hogy valaki segítségre szorul, akkor valamiféle anyai ösztönök ébrednek bennem és úgy érzem, megfojt, ha nem tehetek valamit érte. Szeretek segíteni, de nem gondoltam még soha, hogy vannak emberek, akik ezt szolgainak nevezik.

— Az önzetlen segítség az nem más, mint a másik ember tisztelete. Nem megalázkodás, hanem alázat az élet előtt. Hogy vannak emberek, akik nem tisztelik a másik emberben létező lelket, az ne legyen már a Te gondod. Ne sérüljön segíteni akarásod, csak mert létezik egy buta lélek, aki azt hiszi, minden körülötte forog! Mivel minden okkal történik, hát most ezt kellett meghallanod, megtanulnod. Meg kellett tudnod, hogy különbségek vannak és azokat neked észre kell venned. Lásd meg melyik ember az, akinek segítened kell, vagy inkább lehet, míg vannak, akiknek nemet kell mondanod.

— Akkor veled is okkal találkoztam, hogy legyen, akivel mindezt meg tudom beszélni?

— Valószínűleg a „Nagy forgatókönyvíró” így tervezte – mondta nevetve Karesz.

— Most nevetünk, de ha jól belegondolsz… azért ez félelmetes.

— Nem – tiltakozott az én emberbőrbe bújt őrangyalom. – Sokszor megtörténnek ezek, csak nem vesszük észre, nem figyelünk, és nem gondolunk arra, hogy azért találkozunk valakivel, mert ő éppen olyasmit tud nekünk mondani, amire szükségünk van.

— És Zoli mikor fog találkozni valakivel, aki elmondja neki, hogy amiket rólam délután állított azok nem igazak, vagy azt, hogy azok, akik segítenek másokon, azok nem rabszolgák?

— Nem biztos, hogy találkoznia kell valakivel. Elég, ha most látja, hogy itt beszélgetünk, és máris rádöbben, hogy még egy eszelős vízimádó, szürkének kinéző kisegér is tetszhet valakinek – mondta nevetve Karcsi és átölelte a vállam, biztatón megszorongatta, majd magához húzott, hogy fejem egy kicsit a vállán nyugodjon. Jó volt így megpihenni, csöndben lenni, hallgatni szívverését. Mindketten éreztük, hogy ettől több már sok lenne, mert akkor elröppenne a varázslat, felborulna a kialakult harmónia.

Hajnali kettőig beszélgettünk. A táncról megfeledkeztünk, csak azt vettük észre, hogy elhallgat a zene és a társaság szétszéledt. Karesszel címet cseréltünk és megbeszéltük, hogy szombaton, az esti discóban megint találkozunk, mielőtt vasárnap reggel hazaindulunk. Igazából nem hittem el Karesz egyetlen szépelgő szavát sem, és azt se, hogy majd ír. Amikor a levél megérkezett, már egészen más dolgokkal voltam elfoglalva. Még öt napom volt a dolgozó életem megkezdése előtt.

„Drága Ildikó!

Talán meglep, hogy ilyen hamar írok… Bízom benne, mire Lengyelbe megyek itt lesz a válasz… Nálunk az idő nagyon jó, itthon vagyok egy hétig betegállományban… Tehát várom a leveled, bízom, hogy fogsz írni.

Egyébként az a két este jó volt. Amikor jöttetek és hárman kezdtetek táncolni, csak néztelek, mert nem tudtam, hogy ki jött a sráccal. Örültem, hogy nem te…”

 

Karcsi mély nyomot hagyott a lelkemben. Komoly, ritka életfilozófiával élő, udvarias és főleg érzékeny lelkű fiatalember volt. Ma már nagyon kevés ilyen férfi él. Akkor azonban még nem fogtam fel, micsoda kincs került az utamba. Fiatal voltam és nem hittem, hogy egy ritkasággal akadtam össze, „hóhányónak” neveztem el. Ma már persze bánom, hogy végül a második levelére nem válaszoltam. Igaz, jó okom volt rá. Azt a levelet ugyanis augusztus 31-én írta meg és elgondolkodtatott a tény, hogy csak szeptember 21-én adta postára Dunakeszin… valaki.

A júliusi első, és a második levél közötti távolság azt az érzést ébresztette bennem, hogy volt valakije, aki bizonytalankodott, majd elhagyta. Ha nem ezen agyalok, akkor válaszolok, és ha megteszem, lehet, egészen másként alakul az életem. Ha tudnánk a helyes válaszokat, ha tudnánk, hogy milyen lesz az az út, amit végül mégse választunk…! De nem tudjuk, és mivel azt az utat elvetettük, soha nem is tudhatjuk meg milyen lett volna. Lehet, hogy egy jobb, egy szebb élet felé vitt volna, de az is lehet, hogy nem.

Ezek a dolgok, titkok maradnak a számunkra, homályba vesznek. A jövőnket nem ismerjük. Pillanatnyi döntések - melyeket meghozunk, sokszor elhamarkodottan – határozzák meg az életünket. De akkor se jobb a helyzet, ha töprengünk sokat, és tanácsért fordulunk másokhoz, mert ki az, ugyebár, aki biztosan tudja a helyes válaszokat? A józan szavakat se mindig halljuk meg, mintha a fülünk szelektálna, mintha nem látnánk, vagy valami érthetetlen erő nem engedné látni. Pedig egy kívülálló szó szerint kívülről lát minket és a dolgainkat, és olyasmit is észrevesz, amit mi nem. Az a bizonyos nem látható holt sáv! Csücsülünk szépen életünk kellős közepén és nem lépünk hátra, hogy jobban lássunk önmagunk. Pedig, ha báli öltözékednek a teljes összképére vagy kíváncsi, ha látni akarod a diadémod, és a cipőd is egyúttal, egyszerre a ruhával, akkor el kell távolodnod a tükörtől. Ott állnak mások is, figyelnek, és segíteni próbálnak, feltéve, ha a családunk tagjai, vagy a barátaink. Az idegenek távol állnak, ők a sok apró részletet, melyek meghatározzák miértjeinket, ők azokat nem ismerik. Olyanok, mint a hegyeket távcsővel figyelők, akik csak képzeletben másszák meg a csúcsokat.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.