Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hát nem boldog akartál lenni? (9. fejezet)

2012.05.23

9.

Az alacsony vaskerítésen ült, amikor órák után kiléptem az iskola kapuján. A többiek elviharzottak mellettünk. Egy halovány mosoly jelezte, hogy nem vagyunk egymásnak idegenek. A lombjuktól már megvált, csupasz gesztenyefák alatt az Acélgyári úti óvodáig nem is szóltunk egymáshoz. Ahogy gyarapodtak a méterek úgy lett egyre erősebb torkomban a szorítás, ahogy egyre több idő telt el a szótlansággal, úgy vált nehezebbé minden hangkiadás. Az óvodánál megállt, előkereste a cigarettát, megkínált. Rágyújtottunk és mintha a világ legfontosabb dolga lenne, elkezdtem mesélni a napom. Azokról beszéltem, melyek nem is az én élményeim voltak, mert azt nem mondtam el, hogy mentesítettem az ügyeletest. Hiába éreztem, hogy vibrál a levegő, hogy Attila valami fontosat akar mondani, hiába tudtam, hogy inkább hallgatnom kellene, beszéltem. Ő meg rám se nézett, csak valahová előre, nagyon távolra figyelt. Kezét is zsebre vágta, ami aztán végképp olyan figyelmeztetés volt, mint amikor rád vicsorog egy kutya. Hiába hiányzott a kézen fogva sétálás, nem nyúltam a keze után, mert úgy tartottam, hogy ez a férfiak dolga. Szerettem volna karjához hajtani a fejem, adni egy csókot vékony, csontos arcára, de olyan mély hidegségbe burkolta magát, hogy ehhez aztán végképp nem volt merszem.

— Valami bánt? – fordultam hozzá egy hirtelen elhatározásból. – Nagyon elgondolkodtál.

— Mindig ilyen vagyok. – felelte ellentmondást nem tűrő, visszautasító hangon.

Nem mondtam ki, hogy tudom mennyire gyalázatos hazugság ez. Ha ugyanis olyan lenne, mint máskor, akkor legalább a kezem fogná, és nem érezném közöttünk azt az áthághatatlan falat, amely minden nyitottságot, őszinte szót megfagyaszt. Még az órákon elhatároztam: beszélek vele. El fogom mondani, hogy mit szeretnék. Azt, hogy őszintén mondjuk ki gondolatainkat, érzéseinket, hogy általa felszabadultak, nyitottak lehessünk.

— Majd szeretnék veled nagyon komolyan elbeszélgetni. Sok mindent meg kell beszélnünk.

— Én is beszélni akarok veled. – mondta, és alig-alig szólva mentünk tovább, egészen a Kővár presszóig, mert a Sörbárban szabad helyet nem találtunk. A Kövár presszó a hetvennégyben felépült Garzon két tornya alatt létesült, oda ritkán ültünk be, mert a város központjába mindig nagy volt a nyüzsgés. A két hatalmas torony úgy emelkedett a dombokkal körülölelt város fölé, mint a felemelt középső- és mutatóujj, vivát jele. Mint valami csúfondáros idegen, akit a sorsa rossz helyre kényszerített, ezért bosszúból mindenkit megszólít és eltérít. Kirítt a dombok erdővel teli természeti környezetéből, nem csak azért, mert szigorú szögletes mivolta elütött a környezet puhaságától és kerekdedségétől, hanem mert színe is vakító fehér és világos szürke volt, ami nyáron a zöldtől, ősszel meg a színkavalkádtól vonta el bántón, az ember tekintetét. Amikor épült, mi az építősök szinte elsőként látogattuk meg és elképedtünk a lakások parányiságán, amelyből majdnem háromszáz épült benn, de amelyek olyan szűkek voltak, hogy el se tudtam képzelni, hogy emberek miként, milyen elmével fognak ott élni, amikor a kutyámat nem zártam volna be ilyen szűk odúba. Építészeti különlegesség – mondta a tanárunk -, mert ide épült először a liftaknába kúszódaru, és így nem kellett a központba veszélyes külső darut felállítani. Felmentünk a tetőre és lenéztünk. Már akkor kiderült a számomra, hogy mégse ezt a szakmát kellett volna választanom, mert úgy szédültem, hogy kifehéredtek az ujjaim a kapaszkodástól, és felfordult a gyomrom, mert határozottan éreztem az épület kilengését, ami csak pár centi, de nekem elég volt a hintaérzéshez.

— Végre meleg! – sóhajtott fel Attila összedörzsölgetve kezeit, megmasszírozva vöröslő, csontos ujjait. – Azt hiszem hamarosan hó lesz. Figyeld meg!

— Én örülnék. Szeretem a havazást. December van. Itt a havazás ideje.

Mivel szokatlanul kevés vendég ült a presszóban, a pincér is nagyon hamar térült-fordult és nyugodtan magunk maradtunk. A séta közbeni feszült hangulat ismét kifeszült. Olyan volt, mint a húsbavágó damil, amely éppen csontot ér. A gerincemen végigfutó hidegtől megborzongtam. Nem tudtam mi az oka, és nem is töprengtem ezen, gondoltam el is kezdem a mondandóm, és Attila elé tettem az asztalra a meghívót.

— Mi ez? – kérdezte meglepetten, a várt öröme helyett sötét felhők vonultak át homlokán.

— Meghívó a szalagavatómra. – mondtam mosolyogva és reménykedve, de Attila arca megrándult, és vele az én gyomrom is egészen kicsire szűkült, amikor felemelte az aranybetűs lapocskát és közelebbről is megtekintette. A szívem vad kalimpálásba kezdett, amitől enyhe zsibbadás futott végig a számon. Hasonló volt ez a félelemmel vegyített izgalom ahhoz, amikor egyedül maradtam a sötét házban, mert szüleim dolgozni mentek, én meg olyan szörnyekről fantáziáltam, amelyek éppen ilyen alkalmakkor szoktak előugrálni a szekrényből.

— Köszönöm – mondta alig hallhatón, mikor visszatette az asztalra a fényesen fehér kartont és egy ujjával elém tolta. Ha pofon vág, az nem fájt volna annyira. – Teljesen biztos, hogy nem tudok elmenni – folytatta a kínzást -, mert azon a napon keresztapámék vágnak disznót.

— És nem értenék meg, hogy nekem ez az egy szalagavatóm van, de disznót máskor is vágnak még? Egyébként is délután lesz az ünnepély. Addigra végeztek.

— Még másnap is munka lesz. Kevés a férfi, lassan szoktunk haladni. Nem mondhatom vissza, már megígértem.

— Ha megígérted, akkor ott kell lenned – hagytam jóvá keserűen és így is gondoltam, mert egész életemben azt hallottam otthon, hogy az ígéreteket akkor is be kell tartani, ha időközben terhessé válnak.

— Ildikó! – csattant a hangja. – Látod, hogy nem értesz meg?

— Pont azt mondtam, hogy megértem – néztem rá meglepetten.

— De haragszol.

— Ez nem harag, csak elkeseredés, mert szerettem volna, ha velem vagy. Így, egyedül leszek.

Makacs és szigorú hallgatásba vonta magát az én szőke, baloldalamon ülő fiúm. Fejét kissé lehajtotta, szép szőke haja előre borult és csak a kicsi, bár hegyes orra látszódott profiljából. Az öblös pohárban felszolgált konyak forgatására erősen koncentrált. Kissé oldalra dőltem, hogy lássam arcát, amely semmi jót nem ígért. Hasonló keménységet sejtetett, mint a pillér, ami mellett ültünk. Tisztán kivehető volt: nincs esélyem arra, hogy döntését megváltoztassa, és már haloványan derengett előttem hosszú hallgatásának oka is, de még nem mertem bevallani magamnak. Zsigereimben éreztem, hogy ami ezek után jön az nem lesz egy karneváli felvonulás, mégis – tán egy földöntúli erő segített – szólásra biztattam: Látom, hogy mondani akarsz valamit. Hát mondd csak gyorsan! Nekem is, neked is jobb lesz, ha túlesünk rajta minél hamarabb.

Mereven nézte a kezébe tartott cigarettát, miközben lelki szemeim előtt szinte láthatóvá váltak a szavak melyek között válogat, szinte vibrált a sok-sok szó, amint ő válogat, hogy melyik az a mely által a kegyelemdöfés nem fáj majd nekem annyira. Nem értettem magam se - őt meg már sajnálni kezdtem -, hogyan van erőm, hogy újra és újra biztassam, hogyan fértek ki egyáltalán a hangok a torkomon. Csak néztem őt, vékony alakját, sűrű haját, szép kezét: Nem kell kímélned. Csak őszintén! Ugye nem jó az, amit mondanál?

— Azt hiszem nem – szólalt meg végre. – Bár nem tudhatom igazából te, mit gondolsz, de ha igaz, akkor se neked, se nekem nem jó.

Két szó villogott homályosodó szemem előtt: Mindennek vége! Elnyomtam magamban a feltörekvő sikítást. Muszáj volt tennem, ezért elraktam az asztalról a megcsúfolt meghívót, hogy a továbbiaknak, ne legyen szemtanúja, ittam a kávéból és ismét meggyújtottam egy cigarettát. A történések ilyetén alakulása, a coffein és a nikotin csak gyakoribbá tették a szemem előtt vibráló foltokat. Attila elnyomta a végigégett cigarettát, hogy utána azonnal egy másikra gyújtson, és még akkor se mert a szemembe nézni, ami annyira fájt, mintha a bőrömön nyomta volna el a csikket.

— Nagyon nehéz elmondani – szólalt meg ismét. – Azért ülünk most itt, mert megegyeztünk, hogy őszinték leszünk. Tudom, hogy így helyes, pedig sokkal jobb lenne szó nélkül. Így fájdalmasabb. – megitta a konyak maradékát, miközben és összeszorított fogakkal néztem őt.

— Már Szakalban tudtam, hogy sokban különbözöl azoktól a lányoktól, akikkel eddig jártam. Azóta ez csak erősödött. Kevés ilyen van, mint te. Őszinte, becsületes… - abbahagyta, mert ideges hangot adtam ki magamból és hátradőltem a székemen. – Ildikó! Hallgass meg! – emelte fel erre a hangját, és rám emelte tekintetét, mintha bármit is szóltam volna, hogy ne folytassa. – Tudom, hogy milyen vagy, hidd el! És ne haragudj, de ez a baj. És magam is ismerem. Borzasztó a természetem, és nem akarlak elrontani.

Elhallgatott. A hirtelen beállt csönd szinte visszalökte a presszó minden neszezését. Úgy ültünk ott, mintha szigetelt üvegfal venne körül bennünket. Zsebemből előszedtem egy zsebkendőt, mert bármennyire is tiltakoztam, a könnyek kigördülni készültek.

— Akkor ez az egész, ami eddig volt… nem ért semmit?

— Nem erről van szó! – hangjában türelmetlenség csendült. – Nem érted… bár lehet, nem is értheted. Sokat jelentett, de én más vagyok. És ne hidd, hogy van valaki más is a dologban. Ilyet azért nem tennék. Meséltem már neked, hogy szerettem valakit, akiben nagyot csalódtam. Nem akarom, hogy megismétlődjön. Tetszel nekem, jó, ha velem vagy de… - egy pillanatra elhallgatott, amíg szívott egyet a cigiből -… de még nem szerettelek meg. Biztos, hogy beléd tudnék szeretni, de azt nem akarom.

— Nem értem – csak ennyit tudtam kinyögni, mert tényleg nem értettem.

— Higgy nekem! Jobb ezt most abbahagyni. Később rosszabb lenne.

— Mert ha megszeretnél… akkor is elhagynál? – suttogtam a kérdésem, mert a hangom valahol kívül rekedt a láthatatlan szigetelt falon túl.

— Léteznek más dolgok is, ami miatt a dolgok véget érnek. Fiatal vagy. Én is.

— Arra gondolsz, hogy én hagynálak el? Sajnos én már szeretlek – vallottam be, és ettől Attila homlokára ráncok futottak, és vékony, csontos arcán megrándultak az izmok. – De ha te úgy gondolod, hogy így jobb lesz… Jobb elfutni? Nem kellene inkább megpróbálni? - Mivel nem felelt, elsírtam magam. Csak úgy csöndesen, észrevétlen túltöltődött a szemem. – Te már biztosan döntöttél? – kérdeztem egy újat, és ő, bólintott. – Jó. Szerinted ez a helyes döntés. Szerintem meg a rossz megoldást választottad. Meglátod, igazam lesz! – suttogtam elcsukló hangon, és hirtelen azt éreztem minden kimondott szóért kár.

— Ildikó! Kérlek, ne sírj! Nagyon rossz.

— Bocsánat! Nem akarok sírni, de nem bírok vele – feleltem, mert tényleg nem voltam már ura a könnyeknek. – Az az érdekes – folytattam -, hogy már napok óta érzem, valami nincs rendbe, és folyvást az jön be, hogy felébredek és kiderül, hogy mindent csak álmodtam. No jó. Ez mindegy. Azért ha találkozunk ugye nem mész majd el úgy mellettem, mintha nem ismernél?

— Nem fogunk találkozni. Erről gondoskodom.

Azt kívántam: bár lenne ez életem utolsó perce. Egyetlen pillanat alatt képes volt kiölni belőlem a remény csíráját, arra, hogy valaha látom még őt. Némán sikoltoztam, lelkem toporzékolt testem börtönében, de nem azért mert vége – az a sértett egóm volt -, hanem azért mert azt kiabálta ott bent: Ez a férfi mégcsak látni se akar! Mit ülsz még itt?

— Nos … akkor jobb, ha most megyek – mondtam ki lelkem kívánalmát, miközben a szívem a helyéről máshová kívánkozott. Testrészeim ugyan mozogtak, de önérzetem bénán hevert a presszó szürke kövezetén. Összeszedelőzködtem.

— Ne menj el haraggal! Maradj még és beszéljük meg!

— Minek? Tök fölösleges. Látod sírok, beszélni alig tudok. Nem haraggal megyek. Ha maradnék, tán akkor végül haragudnék. Elmondhatatlan mennyire rossz… - elakadtam, mert a lelkem ismét reklamált, hogy azokat az érzéseket tán mégse kellene elmondani, melyeket ez az ember itt mellettem, nem érdemel. Tudtam, ha elmondom, az úgy fog hatni, mintha agyam az asztalra teríteném. Mégis úgy határoztam, hogy elmondom a megérzéseim, hiszen már minden mindegy, ez az ember már kimondta a döntését, és visszaélni vele már nem lesz módja. – Úgy érzem, nem kis szerelemmel szeretlek. Titkon azt reméltem az első és az utolsó leszel, hogy örökre együtt maradunk, hogy nem kell majd senki más nekünk. Amikor azt mondtad: nem hagylak el többé, ez az érzés erősödött meg bennem. Elhittem neked. Boldog voltam. Tudom, nem mondtam. De érezned kellett, hogy szeretlek. Ma azt akartam megbeszélni veled, hogy legyünk őszintébbek. De most már nincs értelme a szavaknak. Ha neked ez az elvállás kell… nincs több keresnivalóm itt. Így akartad. És ne feledd, hogy te akartad. Úgy érzem: meg fogod bánni. Nem most. Később. – több hang nem fért ki. A könnyek ismét lefolytak arcomon, mint valami kiapadhatatlan zuhatag. Ültömben vettem fel a kabátot, tettem a nyakamba a sálat. Attól féltem, ha állva teszem, elszédülök.

— Ildikó!

— Ne szólj! – intettem le. – Nem kell már semmit mondanod. Köszönök mindent! Jó volt veled eljárni szórakozni, beszélgetni, nevetni. Megyek, mert kibőgött arccal nagyon csúnya vagyok, és nem akarom, hogy így emlékezz rám – felálltam, és Attila nem marasztalt. Fel se nézett, csak az alsó ajkát harapdálta. A tudata, hogy ha most elmegyek, akkor soha többé nem látom őt, annyira fájt, mintha az életem veszíteném el. – Szia Attila! – mondtam végül. – Légy nagyon boldog, azt kívánom! Bár attól tartok, nem fog sikerülni.

Nem tudom, hogy amikor elköszönt, utánam nézett-e. Többé már nem néztem rá. Nem láttam a szemét se ebben a búcsúpercben. Felvettem a földről a táskám és futottam ki az utcára. Odakint megcsapott a fagypont körüli levegő és olyan remegés rázott meg, mintha legalább sarki hideg volna. Elbújtam felhajtott gallérom mögé, sírtam. Szemem önálló döntéshozóvá vált, parancsaimra fittyet hányt. Simán szó nélkül mentem el az ismerősök mellett, senki véleménye erről nem érdekelt. A gépkocsik lámpáinak fénye egy masszává olvadt, lüktetett, mint ahogy a szív dobban: vége. A szó betűire esett szét, hogy azután a város különleges hangjai újfent összeállítsák. Még egy teljes percig azt reméltem, hogy Attila utánam fut, bocsánatot kér. Balgaság volt. Majd azt vártam, hogy a világ forgása megáll és az élet a világűrbe fog kizuhanni, de tragédiámmal mit sem törődve, az élet zavartalanul folyt tovább. Az autók motorjai nem fulladtak le, a házak nem omoltak alapjukig, az emberek jártak-keltek, nevettek és beszélgettek, az idő telt, és a tér se roskadt önmagába. Egy voltam a tömegből, és a tömegnek most az én könnyeimre volt szüksége. Máig nem emlékszem, hogyan, miként keveredtem végül az autóbusz-pályaudvarra. Egyszercsak ott voltam, háttal a várakozóknak és egy távolabbi utcai lámpa fényét bámultam, miközben a tovasiető alakok csak fekete pálcikaemberekként mozogtak. Időnként rám-rám tört egy új zokogási roham, ami akkor maradt csak abba, amikor ismét megszólalt a lelkem: A bajok akkor kezdődnek, amikor az ember elkezdi sajnálni önmagát.

Elapadtak a könnyek. Még nem töröltem ki a régieket a szememből, amikor – tán vigasztalás gyanánt - szállingózni kezdett a hó.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.