Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szakdolgozat 10. rész

2008.01.28

9.            PEDAGÓGUSOK, AKIK NEM TANÍTANAK AUTISTA GYERMEKET

  Ebben a dimenzióban a legfontosabb az volt, hogy megtudjam, a pedagógusok mennyire ismerik a szociálpedagógus szakmát, valamint az autista/autisztikus gyermekek oktatásához szükséges differenciált oktatást.

 

9.1.            Kodály Zoltán Általános Iskola igazgatója, L.

(Az interjú kérdéseit a   III. sz. melléklet tartalmazza.)

 

  Az igazgatónő sem tanulmányai, sem gyakorlati tapasztalatai alapján nem tudott mit mondani az autizmusról. Ebből kifolyólag az autizmussal érintett családok helyzetét sem ismeri. Amit mégis tud, azt az iskolájukba járó, magántanuló kisfiam tanárnőjétől hallotta, és amit tapasztal az, az, hogy ha nehezen is, de rávehető a szabályok betartására.

 

  Az iskolában vannak gyerekek, akik magatartási, tanulási problémákkal küzdenek, de  szüleiket sok esetben nehéz rávenni arra, hogy vigyék el őket szakemberhez. Általában személyes sértésnek veszik a szülők az ilyen észrevételeket. (*)

 

  A differenciált oktatásnak meg van a törvényi háttere, a dolog mégsem működik, mert a megvalósulást elősegítő feltételek hiányoznak. Olyan ez, mintha valaki házat építene, és előbb a tetőt készíti el. Legelőször a pedagógusok tudatába kell bevinni, hogy legyen idejük gondolkodni, hogy szokták a gondolatát, és tudjanak tervezni.  Őket kell megkérdezni, hogy mire van szükségük a megvalósításhoz. Egyébként, hogy jól működjön, mindent meg kellene változtatni.

  Az iskolában vannak szakkörök, de kötetlen beszélgetésekre alkalmat kínáló ún. csoportfoglalkozásokra még nem volt példa. (*) A gyerekek leterheltek, a diákok fele különórákra, zeneiskolába, sportkörre jár. A pedagógusoknak nincs ilyesmire gyakorlatuk, de idejük sem igen lenne a tömérdek adminisztratív munka miatt.

 

  L. semmit nem tud, nem is tájékoztatták a szociálpedagógusról, ez idáig gyakorlaton sem volt ilyen szakon tanuló főiskolás náluk. Amikor fölsoroltam a lehetséges tevékenységi területeket, azt válaszolta, hogy erre mindre nagy szükség volna, de sajnos a fenntartó határozza meg a betölthető státuszokat, illetve csak az ő jóváhagyásával lehet alkalmazni bárkit. Véleménye szerint, a felsorolt tevékenységek mindegyike hiánycikk a mai oktatásban, mégpedig olyan hiánycikk, amit a legtöbb esetben még a család sem tud manapság pótolni.

 

9.2.            Kodály Zoltán Általános Iskola pedagógusa, J.

 (Az interjú kérdéseit a X. sz. melléklet tartalmazza.)

  Már beszélgetésünk kezdetén tisztáztuk, hogy J. semmit nem tud a szociálpedagógusról.  Soha nem volt az iskolában olyan program, mint egyéni tanácsadás, vagy csoportfoglalkozás, se fórum, se vitadélután. Van az osztályfőnöki óra, de azon túl a tanárok keveset vannak a gyerekekkel.

 

  A fogyatékosságokról nem tanult, önszorgalomból nézett utána néhánynak. Az autizmusról azonban még nem olvasott, csak az „Esőember” c. filmet látta. Van tanulási nehézségekkel küzdő gyermek a tanítványai között, és viselkedési problémás is. Ritkán kéri fel a szülőket, hogy vigyék vizsgálatra a gyermeket. Volt már rá példa, de az anyuka kiborult, bűnbakot keresett. J.-nek az a meglátása, hogy a szülők túl magas mércét állítanak a gyerekeik elé.(*)

 

  A problémákat észlelik, a kicsiket még ölbe lehet ültetni, meg lehet velük beszélni, de a nagyobb gyermekeknél sokszor  gond, hogy nincs idő, és mert zárkózottabbak.  Elismerte, hogy szükség volna a beszélgetős órákra, mert ő is hallotta már nem egy gyermektől, hogy otthon nincs kivel beszélgetnie.(*)

 

  A tantestületet tájékoztatták, hogy az iskola fogad magántanulóként egy autista kisfiút, akit majd Zsóka (később olvasható a vele készült beszélgetés kivonata is) külön fog tanítani. Zsóka összefoglalta, mire lehet számítani, de akkor még ő sem tudott sokat, csak néhány hét elteltével, amikor már megtapasztalt egy-két dolgot. Az iskola tanulóit is tájékoztatták. A gyerekeknek vannak kérdéseik, és azokat Zsókának fel is teszik. (*)

  Adaptált tananyagot még nem látott. Olyan szakember sincs az iskolában, amelyik képes lenne felkészíteni a gyerekeket, arra, hogy a fogyatékkal élőkkel közös programokon vegyenek részt. Fontos lenne tudatosítani mindenkivel, hogy igenis vannak autisták, és más fogyatékos emberek a világban.(*)

 

 

 

  Beszélgetésünkből kiderült, hogy J. valóban keveset tud az autizmusról, mert nem tudja elképzelni, hogy ha megsimogatja, ne azt érezze, hogy szereti. Azt sem, hogy ne érezné, hogy haragszik, ha erősebben rászól, vagy ha tilt valamit, akkor azt tényleg nem szabad. Pedig sok autista idegenkedik az érintéstől. A haragot érzékeli, a hangos szó zavarja, de saját szabályait követi, azt nem érti, miért a harag. Az autista, nem igazán érti, miért mondja azt a felnőtt: „Ezt az ajtót nem lehet kinyitni.”, mikor pedig ki lehet, az előbb nyitva volt.  Ha azt akarjuk, hogy ne nyisson ki egy ajtót, muszáj azt mondani: „Tilos.”

 

9.3.            Kodály Zoltán Általános Iskola táncpedagógusa, M. 

(Az interjú kérdéseit a VII. sz. melléklet tartalmazza.)

 

  M. beismerte, hogy nem ismeri a szociálpedagógus szakmát. A fogyatékosságokról  nem tanult, mivel Művészeti Főiskolát végzett. Ennek ellenére meggyőződése – amit én csak megerősíteni tudok –, hogy a tánc, a zene nagyon jó hatással lenne az autista gyermekekre. Sajnos sem ezekre, sem más terápiákra nincs pénz.

 

  Véleménye szerint az egész gyakorlati pedagógiát áthatja az eredményközpontúság, amiből az következik, hogy a pedagógus számára azzal a gyerekkel éri meg foglalkozni, aki nagy teljesítményekre képes. Nem „sikk” a problémás gyerekekkel foglalkozni, nincs is rá felkészültség. Azok a gyerekek, akik nem nyújtanak kimagasló teljesítményeket, esetleg azt érezhetik, hogy ők  nem is annyira fontosak. A hátrányos helyzetű gyermeknél mindez halmozottan jelentkezik, de a pedagógusok a mássággal nem tudnak mit kezdeni.

 

  Ezt fontos kutatásom szempontjából, hiszen a szociálpedagógus, tudatosíthatja a gyermekben: nem kell ahhoz zseninek lenni, hogy valaki értékes legyen.(*)

 

  M. itthon még nem dolgozott autistával. Angliai tanulmányútján látott autista  lakásotthont. Egy házban 10-12 autista élt együtt a nevelőkkel, akik igyekeztek mindent megtanítani nekik, amire a mindennapi életben szükségük volt. Hogy itthon miért nem terjedt el ez, annak talán az oka, hogy azt gondolják, a befektetett energia nem térül meg.

   Beszélgettünk az autista családokról, hogy a családtagok energiái mennyire lekötöttek az ellátások hiányában, és M. egyet értett, de pontosan látja, hogy a ma iskolája, ezen a szemlélet elterjedésének nem terepe. A differenciált oktatáshoz több tér, és több idő kell. A jelenlegi frontális osztálymunka, nem hatékony, és véleménye szerint, ha nem változnak a módszerek, az egész oktatási rendszer összeomlik.(*)

 

  M. még soha nem vett részt szupervízión,  nincs gyakorlata az oktatásban. Létezik szakmai féltékenység, de nagyobb baj a vitakultúra hiánya. (*)

 

 Az iskola tanulói az autista kisfiúval toleránsan viselkednek, elfogadták.

 

 

 

   M. azon kevesek egyike, aki minden reggel lekezel a fiammal, és aki kérdéseket tesz fel neki, holott a legritkább esetben kap rájuk választ. Valódi pedagógus, aki kihívásnak tekinti a gyerekek másságát.  Az eredménytelenség nagy lelki erőt igényel. Az eredmény eléréséhez ismét neki kell futni, csak már másképp. És ezt a tanár nem a főiskolán tanulja meg. Láthatjuk ezt, a következő három interjúból is.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.