Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Már megint az oktatás

2008.07.09

2008.02.05

Dr. Szilágyi Mária: Jó és rossz késztetéseink

Régóta tudott, hogy hangulatunkat befolyásolja a fény. A téli hónapok fényszegény időszakában többször vagyunk levertek, szorongók, depressziósak. Az életet kilátástalannak érzékeljük, és ez csökkenti tűrőképességünket, amit viszont agresszív megnyilvánulásaink bizonyítanak. Igen ám, de az agresszivitás, manapság nem csak a téli hónapokra korlátozódik, akkor mi lehet a valódi ok? A kutatók még ma sem tudják, hogy az agresszivitás az emberben alapvetően (biológiailag) van jelen, vagy tanulási folyamat következménye.

A doktornő az utópia körébe utalja azt a feltételezést, hogy lehetséges agressziómentes élet, vagyis olyan társadalom, amely mentes az agresszivitástól, ugyanis valószínű, hogy az a társadalom nem lenne képes a fejlődésre, mert az agresszió bizonyos esetekben nem negatívum, főleg ha, a fennálló civilizáció, valamint az élet megvédésére használják.

Az elmúlt évtizedekben ledőltek a korlátok és az embereket valamiféle (gyakran rosszul értelmezett) szabadság érzet hatotta át, amely által kimutathatóan megszaporodtak az agresszív megnyilvánulások.

Azt gondolhatnánk, hogy az agresszió csak fizikai. A cikkből megtudhatjuk, hogy van szellemi agresszió is. Ilyen, pl. a nyelv megerőszakolása, mint pl. egyes televízió-műsorok, reklámok, interaktív játékok, agresszív képregények, könyvek. Legújabb ilyen találmány a csecsemőknek készített mesecsatorna. (!)

Minden szülőnek tudnia kell, hogy a gyermek első három évében a szüleire, legfőképp az édesanyjára van szüksége, és nem a televízióra. A figyelem, az elfogadó szeretet döntő abban, hogy milyen felnőtté válik a gyermek.

Manapság már az iskolákat is áthatja az agresszivitás, mert az a hely, ahol folyamatosan versenyeztetik az embert (versenyistálló), az agresszivitást vált ki.

De agresszívvá teszi az embert az állandó rohanás is. Mindennel sietni kell. Öltözködéssel, evéssel is. A szülők, megértő figyelem helyett mobilt, MP lejátszókat adnak gyermekeiknek. Tudnunk kell azt is, hogy a gyermek, agresszív környezetben bizony erőszakossá válik.

Mindez persze kiváló üzlet. Kit érdekel, hogy a gyermek majd felnő és alacsony tűrőképességű, neurotikus, szorongó, agresszív felnőtté fog válni (aki az agresszióját nem a pozitív, az élet és a társadalom megvédésére, hanem ellene fogja használni).

2012.03.31

 

FOGYATÉKOS MESE…ESE…SE…EEEEE

Mese, mese, meskete. Volt egy kutya… fekete...

Így kezdődik az a kurta farkú (no, nem malacka… bár! Ha jól meggondolom az is lehetne… mi több! Az is.) mese, aminek a mesélő rövidre szabja a terjedelmét, amikor előbb akar jóllakni – bocsánat! Azt akartam mondani, hogy: előbb akar aludni, mint a gyermek, akinek meséli.

És akkor elmondhatja, hogy: „mondtam mesét”.

Mondott is meg nem is, tudjátok, mint a Mátyás Király-féle mesében, amikor a szegény leányzó vitt is ajándékot meg nem is, és fel is öltözött, meg nem is.

Tisztára szexi!

No azért, nem annyira vicces ám!

Meg vagyok döbbenve ezektől az új és nagyon modern meséktől, amiket az utóbbi hetekben tanultam. És miatta, a lelkem rendesen toporzékol is e testbe zártan… a börtönében. De ha kiereszteném, ami nem is olyan nagyon elrettentő lehetőség (látva, ami itt manapság zajlik), akkor nem tudna cselekedni, és maradna minden a Régiben.


Napjaink modern és fejlett technikai világában már nem kell az Óperenciás tengeren átkelni, nem kell megmászni az Üveghegyet se, hogy elmondhassuk: az épek, az átlagosak, azt mondják rájuk: normálisak… egészen jól megélnek a fogyatékosokból, akikre azt szokták nemes egyszerűséggel mondani: dinkákból, vagy az elcsépeltebb változatban a HÜLYÉK-ből.

Még jobb lenne a helyzet, ha a dinkákat nem védelmeznék az épelméjű szülők, és akkor szabadabb lenne az élelemszerző pálya.

Sok esetben ez be is jön, mert a szülők, akik védelmezik nem átlagos gyereküket, a társadalmi felépítmény korhadsága folytán, egészen hamar elpusztulnak.

Azt sajnálom csak, hogy ezeknek az emberien szépséges történeteknek – már ha kipattannának, és komoly vizsgálatot eredményeznének – a becsületes réteg is inná a levét.

Az első mese arról szól, hogy egy civil szervezet megszerezvén a fogyatékos adatait nyakra-főre beírta a rendszerbe, hogy kijárnak hozzájuk úgymond: családsegíteni, mint házi gondozók. Szép és nemes feladat mentesíteni a terhektől a szülőket, akik fogyatékkal élő gyermekeiket 24 órában gondozzák, nevelik.

A baj csak az volt - és ettől vált modern mesévé -, hogy a történet inkább hasonlított Háry János történeteihez, aminek ugyebár... a fele se volt igaz.

A lényeg, hogy a támogatást utánuk, lekérték az államtól. Hogy nem volt náluk házi gondozó egyszer sem, az biz’ mellékes.

És a történetnek itt még nincs vége!

 

 

Mivel a civil szervezeten belül kitört némi vita, és botrány is lett belőle, amit most a rendőrség kezel (ismerjük fürgeségüket) most már lassan másfél éve… a sértett fél kivált a szervezetből, és nosza, Rozi (!), alapított egy másik szervezetet.

(Mindjárt mondom azt is miért tehette meg!)

Most azt cselekedte meg, hogy mivel ismerte a másik szervezetből a fogyatékkal élők adatait, beírta az országos rendszerbe (szigorú ám ez a lejelentő rendszer, nem lehet csak úgy csalni!), hogy ők gondoznak egy down-kóros leányzót, ami viszont nem igaz, mert azt évek óta a másik szervezet házi gondozója fejleszt egy másik szintén dawn kóros lánnyal együtt. Ez a gondozó (aki egyben gyógypedagógus is) most díjazás nélkül a saját otthonában fejleszti a lányt, mivel egy-két nappal lemaradtak a gondozottak lejelentésében az új, a másik csapattal szemben. Ezt a lányt nem engedi lejelenteni a rendszer, hiszen már másvalaki lejelentette, viszont az édesanyja állítja, hogy nem írt alá semmiféle szerződést a másik civil szervezettel. 

 

 

 

Most akkor mi van?

Hát az, hogy ha ez a gyógypedagógus nem volna „talpig ember”, akkor most ez a dawn kóros leányzó nem kapna fejlesztést.

És a mese folytatódik…

Ez az új civil szerveződés, akarom mondani a vezetője, amíg a másik csapatban szolgálta és védte a fogyatékkal élőket (és persze tette ezt önzetlenül), szoros kapcsolatot épített ki az országos központjukkal.

Pályázgatott és nyert is szépen. Csak annyi volt a sikerének a titka, hogy olyan pályázatokat írt, amelynek célja volt, hogy előadókat hívjon meg, akik a szülőknek, szakembereknek (orvosok, tanárok) tanácsokat adnak a fogyatékosság mibenlétéről, kezeléséről stb. Nem is kérdés, hogy honnan hívta az előadókat és kiknek fizette ki a tiszteletdíjakat, utazási költségeket: ugyanazoknak, akiktől nyerte a támogatás. Nem is csodálkozom most azon, hogy a csalások ellenére, ezt a személyt vette szárnyai alá az országos szervezet. Azt mondja ugyebár: Támogatom, mert úgy is visszaosztja neki, ami pénzekhez nem tudna másként hozzájutni.

És akkor elmondják, ország-világ előtthogy: támogattuk a fogyatékosok ügyét!

És verik a mellüket, milyen jó emberek.

 

 

 

És akkor csak nagyon csöndesen szeretném itt megsúgni, hogy én, mint gyakorló szülő, aki autistát nevel: köszöni szépen, de nem kérek ilyen okításokat! Én ugyanis a valóságban élem meg a helyzetet, és a tanácsokkal tele lenne már a padlás, már ha volna…

Kérném szépen, hogy ha lehet, akkor támogassanak már azzal, hogy tisztességes fejlesztést, terápiákat, oktatást, szakképzést, foglalkoztatást és biztonságos, emberi lakhatást biztosítanak (legyen az civil szervezet, vagy ha választani lehet, ezek után … inkább akkor az Állam) a gyermekem számára. És ennek nem kell többnek lennie, mint amelyek le vannak olyan szépen fektetve a fogyatékossági, és az esélyegyenlőségi törvényben. (Tessék csak megolvasni, Nagyon szép világot rajzol meg, ami viszont szintén csak egy becsapós mese, bár ahhoz elég hosszú, ezért inkább mese-regénynek kell, nevezzem.)

Ez itt viszont egy új fajtája a meséknek: ZSIVÁNY MESE.

Lexikális tudás és alapkészségek

2008.02.08

Hiller István szakminiszter a csütörtöki kormányszóvivői tájékoztatón, többek között azt mondta: "... tíz és tizenöt éves koruk között a magyar diákok tudása sem önmagukhoz (de kihez, máshoz?), sem külföldi kortársaikhoz képest nem fejlődik megfelelően. Nem a tényismeret hiányzik, hanem az, miként lehet a gyakorlatban felhasználni az elsajátítottakat. Összhangot kell teremteni a lexikális tudás és az ALAPKÉSZSÉGEK erősítése között."

Erről az jutott eszembe, hogy:
Az ember, „ALAPRENDSZERE” nagyvonalakban két legfőbb részre osztható. Az ún. alapmotívumokra és az alapkészségekre. De mik is ezek valójában? Terjedelmi okokból a teljesség igénye nélkül ez kb. így néz ki:

ALAPMOTÍVUMOK: szokások (leginkább a családból hozott);

                                attitűdök (adott eseményekkel szembeni magatartások  ö)

                                           meggyőződések (család, iskola, baráti kör hatása)

                                magunkévá tett értékek (példaképeken keresztül)

                                tanult értékek (amit a környezet annak tart)

ALAPKÉSZSÉGEK:      képességek és alapismeretek összessége; itt egy hosszú felsorolás következhetne, ahová be kellene sorolni a fizikai (alkat, külső), az érzékszervi (látás, hallás, ízlelés stb.) a mozgásos (reakció, kéz- és láb mozgások, erő, tempó stb.), az értelmi (alkalmazkodás, idegen nyelv, tudásvágy, emlékezet, lényeglátás, logika, fantázia, stb.), az általános személyiségjegyek (rendszeretet, alaposság, félelem, segítőkészség, bátorság, önállóság, kitartás stb.) az írás, az olvasás, a számolási készségek tömegét. A szókincstől a kommunikációs képességig, a tanulási motívumokat, a tervezés képességétől a problémamegoldásig egy sor olyan dolgot, melyek nagy részét a gyermekeinknek el kellene sajátítaniuk mire a felnőtt korba lépnek.

Hogyan kell az alapkészségeket erősíteni?

Ugyanis!

 A KÉPESSÉG egy lehetőség, az egyén rátermettsége arra, hogy bizonyos gyakorlás után, bizonyos készségeket vagy jártasságokat sajátítson el. A képességek a megfelelő tevékenységek gyakorlása során alakulnak ki és fejlődnek. Adottságokkal születünk, nem képességekkel. Ha adott tevékenységeket gyakoroljuk, a szükséges képességek kialakulnak.

Az alapmotívumok minden pontja hatással van a az alapkészségek minden pontjára.

Mint ahogyan a gazdaság függ attól, hogy milyen a társadalomban elterjedt erkölcs, az erköcs meg attól függ, hogy milyen a társadalomban élő emberek lelkiállapota, a lelkiállapotot  meg nagymértékben  meghatároz az alapszükségletek biztosításának mennyisége és minősége.

Reméljük, hogy az a mondat, ahol arról van szó, hogy összhangot kell teremteni a lexikális tudás és az alapkészségek kifejlesztése között , az arról szól, hogy:

… csökkentik a lexikális anyag mennyiségét,  mert akkor nőhet a gyakorlásra szánt idő, és  a képességek fejlődnek.

Mert, ha nem erről szól, akkor…

 …nem csökkentik a lexikális, elsajátítandó anyag mennyiségét, hanem ehhez hozzáteszik a gyakorlásokra szánt időt, vagyis növelik a gyermekek iskolában töltött óraszámát.

  .........................................................................................

 

Diagnózisom: skrizofénia

Logikus… Nem érted? Logikus!!!  Mit nem lehet ezen érteni? Csak te kicsike vagy, és a magasröptű elméleteket nem érted. – így vitatkozik hosszasan (tovább nem részletezem) jobb és baloldalra szakadt tudatom (az agyféltekék mintája szerint).

Ez nem a skrizofénia tünete?

Vetítem magam elé a képeket, bár jókorákat prüszkölök tőle - ha a tévébe mutatják őket, akkor másik csatornára váltok -, mert látni se bírom őket, de hát a nemzet felemelkedése érdekében „viselni” kell, hisz viselős már az egész ország.

Fenti tüneteim kiváltója nem más, mint hogy hasonlítgatok, meg emlékezek (az a fránya hosszú távú memória, hogy a rosseb vinné!).

A 2006. évi választási kampányban az folyt mindenki csapjából, hogy:

„A következő négy évben megerősítjük a természettudományos és műszaki képzést. Az egyetemi férőhelyeket 50 %-kal növeljük majd ezeken a területeken.”

Most viszont 2008. július 7.-én a következő hírt olvashattam:

„Az oktatási miniszter ősztől ezer iskolában vonatja össze a fizikát, a kémiát és a biológiát. Célja, hogy 20013-ra megszűnjenek a reáltárgyak és helyükbe egy új tantárgy az „élettan” vagy a „természetismeret” lépjen.”

 

Megint mondom magamnak: Mit nem lehet ezen érteni? Ugyanis, ha valamit betiltanak, vagy eltitkolnak, az bizony mindenkit nagyon kezd érdekelni. Ez alól a kutató, kíváncsi, felfedezni vágyó fiatalok sem kivételek. Ha összevonják a tantárgyakat – arról már csak álmodozós óráimban vizionálok, hogy ennek az lesz a vége, hogy kibővítik az óraszámot, és a diákok figyelmét a tananyag logikus összekapcsolására irányítják -, és ezáltal kevesebb ismeretet közvetítenek a fiataloknak, akkor ők órák után loholnak majd a könyvtárba, hogy feltárhassák a még ismeretlent.

Az iskola elvégzését követően pedig simán 50%-kal többen jelentkeznek majd természettudományos és műszaki képzésre, hogy a másik „földfalónak”  (gondolok itt a magyar földre) is igaza legyen.

Az a kis időcsúszás igazán nem számít! Hogy 2010 helyett csak 2013-ra árasztja majd el az egyetemeinket a műszaki zsenik hada. Nem is értem, hogy mit foglalkozom én ilyen bagatell dolgokkal, mint fejetlenség, meg csúsztatás, meg időutazás (gondolok én a Vissza a múltba c. filmre, mert hogy oda utazunk most majd), amikor pedig a tudományos-fantasztikus rajongója vagyok!?

Akkor ez most nem is hazugság? Nem hazugságok sorozata? Akkor nem jól érzem, hogy ennek a két lényecskének (is) már régen el kellett volna repülnie? Ja! Hogy én szorulok kezelésre? No és az országban még több ezer pedagógus, mert, hogy ők is gyanakvással tekintenek  az újfajta robbanószereket kitalálókra.

Ildikó! Már megint miről beszélsz?

Meg kell vizsgáltatnom magam. Megyek is.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.